Közel egy évig leszünk jó társaságban – például 16 Nemzet Színészével – és lesz alkalmunk meghatódni, elgondolkodni – és igen, nevetni is.

Régi vágású rádiósként-televíziósként hiszel abban, hogy a nézők hajlandók fél órás beszélgetéseket követni akkor is, ha közben mindvégig csak két fejet látnak?
Azt nem tudom, mennyire vagyok régi vágású, de azt hiszem, van létjogosultsága a gondolatnak, és nem kell mindent egy percben elintézni. Híradósként pontosan tudom, hogy a lényegről röviden is be lehet számolni, de érzelmekről, félelmekről, Istenhez való viszonyról, elmúlásról, szerelemről nem lehet távirati stílusban beszélgetni. Abban is hiszek, hogy sok ember van, aki kíváncsi azokra az arcokra – Béres Ilonára, Szabó Istvánra, Szilágyi Jánosra, Vitray Tamásra –, akiknek a munkáját fiatal korában értékelte, és akik nyomot hagytak egy generáció tudatában.

Egy csak az interneten – illetve mostantól az Érd TV-ben is – elérhető sorozatot az idősebb korosztály nem biztos, hogy könnyen elér. A digitális bennszülötteknek viszont ezek a nevek már nem sokat mondanak. Amúgy nem egy országos televízióban lenne a helye egy ilyen műsornak?
A közszolgálati tévé – mint tudjuk – a kormány szolgálója. A kereskedelmi televíziók pedig nem tartanak igényt az ilyen „kiöregedett” pasasokra, mint én. Kidobott generációvá váltunk, úgyhogy nincs más lehetőségünk, mint elfogadni, hogy már nem milliókhoz szólunk, hanem akár egy osztálynyi emberhez. De ezt sem kell lebecsülni. A tanár is tudja, mennyire nagy dolog akár csak 30 gyerek életét befolyásolni. Mivel még van bennem vágy, hogy műsorokat készítsek, és van mondandóm, alapítottam két internetes rádiót is. Azt tapasztalom, hogy a mi korosztályunk nagyon is jelen van az interneten. Ami pedig ezt a tabunak számító témát illeti, sokan próbáltak róla lebeszélni. Én viszont azt gondolom, hogy 50 körül már mindenkit foglalkoztat az öregedés, mégsem tudunk – még a barátainkkal, rokonainkkal sem – erről beszélgetni. Én pedig most ebben a műsorban felteszem a kérdést a hajdan rajongott szépségnek: „Hogy bírod, életem, hogy már nem vagy szép?”

Azért nem így tetted föl Tordai Terinek, hanem úgy kezdted, hogy mennyire szép. És tényleg! Hiszen a szépség sok idős embernél a ráncokon is átüt.
Igen. De Vitraytól tényleg megkérdeztem, milyen fogatlan oroszlánnak lenni.

Te hogy bírod az öregedést, hogy nehezebben mész fel a lépcsőn, súlyfelesleged van, és azért már te sem vagy annyira szép?
Jól bírom, mert egyelőre még nem vagyok fekvőbeteg, mozog kezem-lábam, és egyéb alkatrészeim is működnek. Nagy dolog, hogy sok ember szeret, hogy az unokáim csimpaszkodnak belém, a gyerekeimmel jóban vagyok. Jó esetben van még 20-25 évem, rosszabb esetben holnap lefordulhatok a székről. Hozzáteszem ezzel a fiatalok is így vannak, és hát a szíve mélyén mindenki feltette már a kérdést, mi volt „azelőtt”, és mi lesz „azután”. Az interjúalanyaim ilyen kérdésekre is válaszolnak. A természettudós – Juhász Árpád – például azt felelte: az ősrobbanástól már mindenre tud magyarázatot az evolúció elmélete, meg a geológia, de mitől lett az ősrobbanás? Mi volt előtte? Arra a kérdésre, ki mit gondol a halálról, Istenről, Jordán Tamás azt felelte, Adyt idézve, hogy Isten a fekete zongora. „Hát akkor legyen a fekete zongora, a lényeg, hogy van!”

Meglepő módon ezek a beszélgetések nagyon is jó hangulatúak, de vajon mennyire őszinték. Látszólag mindenki békében van az elmúlással, de otthon csendben szorongunk. Segítenek élni és az elmúlással megbékélni ezek a beszélgetések?
Úgy gondolom, igen. Eddig öt beszélgetést lehetett megnézni az interneten, szeptember eleje óta heti egy kerül ki a világhálóra. Ezekből lehet egyelőre benyomásokat szerezni. Valamennyi beszélgetés más, és igen, minden interjú szerepjáték. Molnár Piroskával például nevetgéltünk azon, hogy mivel öt intézmény fogja saját halottjának tekinteni, öt állami temetése lesz. Aztán lehet, hogy miután elmentem, riadtan ült fel az ágyában éjszaka, és egészen másként gondolt minderre. Azért ezekben a beszélgetésekben sok minden elhangzik. Van, aki daganatos betegségből gyógyul, és úgy érzi, minden nap ajándék, és nem akarja tudni, mennyi van hátra. Egy ilyen betegség vagy fontos képességek elvesztése nagyon megviseli az embereket, például egy prosztata műtét, amikor mindent, ami marad, kivezetnek oldalt. Én nem érzem hamisnak ezeket a beszélgetéseket. 

Arra céloztam, hogy nem biztos, hogy a kamera előtt sokan képesek őszintén beszélni ezekről a kérdésekről. Ahogyan Sándor Pál is bevallotta, amikor még csak készült a beszélgetésre, nem volt benne biztos, hogy őszinte akar lenni.
Aztán ez a nyegle, bohém, örökké pozitív ember mégis csak elmondta, hogy amikor ott állt a teraszon, nézte a hajladozó fákat, nagyon rossz érzés volt, hogy ezek akkor is itt fognak hajladozni, amikor ő már nem lesz. Vitray Tamásnak pedig elhomályosult a szeme, amikor elárulta, amit még sosem mondott a szeretteinek, hogy azt szeretné, valahol a Szent István park magasságában szórják a hamvait a Dunába. 

Édesapádat megkérdezted, hogyan készül a halálra?
Az hagyján, hogy én nem kérdeztem, de ő miért nem beszél velem erről? És én miért nem beszélek a saját gyerekeimmel? Amikor egyszer kiterítve feküdtem az intenzíven, fogták a kezemet, és láttam rajtuk, mennyire rémültek, akkor legalább átgondoltam a dolgaimat. Leírtam, mi legyen a testemmel, és egy borítékban hozzáférhetővé tettem minden fontos adatot, jelszót, tudnivalót, hogy amikor majd belecsöppennek a helyzetbe, ne kelljen ilyenekkel birkózniuk. Végrendeletet írtam, mert mániám, hogy nincs annál nagyobb baj, mint amikor két testvér örökösödési háborút vív. Most remek kapcsolat van a két kölyök között, felnőtt emberként is, és fontos, hogy ez megmaradjon. Nem szabad azt mondani, hogy „szeretitek egymást, majd elintézitek”. Mert ha csak egy csillár van, és – teszem azt – épp az kéne mind a kettőnek, akkor jobb, ha a papa mondja meg, hogy kié legyen.

Akiket megkerestél, hogy nyilatkozzanak, de visszautasították, mivel indokolták?
Egy neves író – akivel ráadásul többször is voltunk együtt baráti körben – durván elküldött. Egy nagyon híres színész harmadik kérdése az volt: mennyi a gázsi. Mondtam: nincs gázsi. Mire ő: akkor nincs interjú. Egy általam nagyon tisztelt, imádni való színésznő udvariasan és elegánsan annyit mondott: „Térjünk erre vissza, János, később! Szeptemberig még gondolkodni se tudok ezen” – mondta májusban, érzékeltetve, hogy hagyjam békén. Egy kedves ismerősöm azzal hárította, hogy ő már nem akar ilyenekről beszélni. Volt egy sztrókja, megöregedett, és attól fél, hülyeségeket mondana. Szinte mindenki gyors halált szeretne. Az egyházi temetéseken viszont azért imádkozik a pap, hogy „a készületlen haláltól” mentsen meg minket az Isten. Vajon fel lehet készülni? Elkísértem az útján néhány idős embert, és amikor egy bizonyos koron túljutottak, úgy láttam, elfogadás volt bennük, és nem félelem. Nem annyira a haláltól, mint inkább a kiszolgáltatottságtól féltek. Attól, hogy majd pelenkázzák, ide-oda rakosgatják őket, terhére lesznek a gyerekeiknek, akik majd bevágják őket elfekvőbe. Erre mondta Horváth János, hogy ez ellen ő tud tenni: önként befejezi a bulit. Csakhogy ezt kevesen teszik meg. Ragaszkodunk az élethez az utolsó percig.

Láttad már a pillanatot, amikor az élet távozik?
Nem. Ez is amellett szólt, hogy csináljak egy ilyen műsort, hiszen a városi ember eltávolodott a haláltól. Már nem a szomszédság mosdat, virraszt, imádkozik, sirat, nem a közösség férfijai mennek kiásni a sírt. Nem tudom, milyen, amikor kiszáll a lélek, nem tudom, milyen az utolsó sóhaj.

Én tudom, mert apámnál és nagyanyámnál is láttam, de képtelen volnék sírás nélkül beszélni róla.
Szerencsés vagy. A legtöbben bevisszük az öregeinket a kórházba, és szorongva várjuk a telefont. Pogány Judit mesélte el, hogyan halt meg a kezei között az a néni, aki felnevelte. Nagytestű volt és egyszerűen eldőlt, ő pedig nem bírta megtartani, és együtt estek el. Egy baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg kezdte elmesélni egy turistaházban, mikor legutóbb összegyűltünk – ahogyan minden évben szoktunk –, hogy az első felesége, akitől 30 éve elvált, hogyan halt meg a karjai közt. Végül nem tudta végigmondani, mert elsírta magát az új felesége mellett. Nyilván eltávolodott a régi kapcsolatától érzelmileg, a halála mégis elemi erővel rázta meg. Jelen volt egy baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, akinek 30 évesen halt meg a fia agydaganatban. Meg egy másik, akinek a feleségét egy pillanat alatt vitte el egy COVID utáni tüdőembólia. Tele vagyunk sebekkel, veszteségekkel, és soha nem beszélünk róla. Pedig jó, ha tudjuk, hogy másnak is nehéz. Érdekes, hogy azt az interjút, amit halála előtt készítettem Déri Jánossal, még ma is sokan megnézik. Úgy látszik, ennyi év után is üzen valamit, talán erőt is ad.

Hogy Kellér Dezsőt idézzem, „csak egy dolgot mondj, ami az öregedésben jó!” Tudsz mondani?
Nem tudok.

De legalább bölcsebbek leszünk?
Hát igen, de az mire jó? Na jó, valami azért van: én például már jobban el tudom különíteni a lényegest a lényegtelentől. Nem megyek be olyan helyekre, ahol tudom, hogy csak az időmet rabolják. Régen, ha elmentem egy társaságba, ahol pocsékul éreztem magam, udvariasságból tovább maradtam. Most kimentem magam és lelépek. Előbb leteszem a könyvet is, ami nem érdekel.