Augusztus 2-a a roma holokauszt, a porajmos emléknapja: 1944. augusztus 3-ára virradó éjjel számolták fel a nácik az auschwitz-birkenaui lágerben kialakított cigány családi tábort. Csaknem háromezer férfit, nőt és gyermeket pusztítottak el a gázkamrákban. Ezért határozott úgy 1972-ben a Cigány Világszövetség párizsi kongresszusa, hogy augusztus másodika lesz a holokauszt roma áldozatainak nemzetközi emléknapja.

Érden 2013 óta tartanak megemlékezést ezen a napon a Szociális Gondozó Központ szervezésében, 2015 óta pedig az Érdi Roma Önkormányzat is csatlakozik a rendezvényhez, és rendszerint valamilyen kulturális program keretében tisztelegnek az áldozatok emléke előtt. Idén azonban, a pandémiára való tekintettel, csupán rövid megemlékezést és koszorúzást tartottak az 1945-ös emlékműnél (a régi Parkvárosi Közösségi Ház udvarán).

Kiss Sándor szociálpedagógus felidézte a korábbi érdi megemlékezéseket, majd Szűcs Gábor alpolgármester köszöntötte a megjelenteket. Mint hangsúlyozta: a II. világháború nemcsak katonák között zajlott –  egy zsarnok, antiszemita, rasszista, homofób eszme miatt ártatlan civilek millióit végezték ki a náci népirtók.

„Áldozattá váltak roma asszonyok, férfiak és gyermekek. Hetvenhét év eltelte után is emlékezni és emlékeztetni kell azokra a roma hősökre, mártírokra, akiket egy fajelmélet alapján minden bírósági tárgyalás és jogalap nélkül munkatáborokba zártak, és gázkarmában vagy más módon végeztek ki. Akkor válik az ártatlan áldozat mártírrá, hőssé, amikor megértjük, hogy mi miért történt a vészkorszakban, és nem akarjuk, hogy a történelemnek ez tragikus, embertelen időszaka a feledés homályába vesszen. Szembe kell nézni a történelem leggyalázatosabb népritásával, nem szabad elfelejteni – emlékeznünk kell, mert a múlt megismerése nélkül nem tudunk egy boldogabb közös jövőt építeni. Soha többé porajmos, soha többé soa” – zárta szavait az alpolgármester.

Balogh Csaba, az Érdi Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke beszédében azt hangsúlyozta, hogy Érdről is nagyon sok embert elhurcoltak hetvenhét esztendeje, Ausztriába és Lengyelországba – és bár ők nem élnek, a történetüket, szenvedésüket ismerjük. „Az én szüleim is majdnem meghaltak: kisgyermekek voltak, mikor bele akarták lőni őket a Tiszába” – tette hozzá Balogh Csaba, kiemelve: emlékezni kell arra, hogy mi történt 1944-ben, hogy a történelem ne ismételhesse meg önmagát.