Tíz évvel ezelőtt jelent meg az IRKA első száma. Hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?

Az Irodalomkedvelők Klubja már a folyóirat megalapítása előtt is működött, akkor még nem a Poly-Art Alapítvány támogatásával, hanem a művelődési központ égisze alatt, ahogy más városi klubok is. Felolvasóesteket rendeztek mások műveiből, de a saját költeményeikből is, ezek azonban szélesebb körben, nyomtatásban nem jelentek meg. Akkoriban a Batthyány iskolában tanítottam magyart, angolt, és szerkesztettem (a ’80-as évek óta) az iskola újságját. Sajnos Mód Lajosné, az Irodalomkedvelők Klubjának első vezetője meghalt. Bartos Csilla, aki a művelődési házban a klubvezetőkkel tartotta a kapcsolatot, ismert engem a Szepesben tartott irodalmi estekről, amelyekre rendszeresen elvittem a tanítványaimat, két leánykáját tanítottam is. Megkeresett, hogy vigyem én tovább az irodalmi kört. Igent mondtam.

Hogy jött az ötlet, hogy saját lapot is kiadjanak?

Ahogy mondani szokták, a szó elszáll, mi pedig szerettünk volna nyomot hagyni. Az IRKA 2011-ben jelent meg először, és őszintén bevallom, kezdetben nem örültem a feladatnak, hiszen ott volt a Batthyány újságja, az ÉRDekes NÉGYes, az adott elég munkát a tanítás mellett. Azt azért tudni kell, hogy egy irodalmi folyóirat megjelentetése nagy feladat, hiszen az írókat segíteni, buzdítani kell.

Kritizál is?

Számomra ez inkább tanítás. A költői eszközöktől a stíluselemek használatán át a szöveg gördülékenységéig minden e folyamat része. Nagyon tehetségesek az irkások, vannak, akiknek alig kell segíteni, önmaguktól is nagyot lépnek előre. Vannak persze olyanok is, akik erre nem hajlandók vagy nem képesek, és írásaik nem érik el a publikálható szintet. Márpedig én így nem teszem be az újságba. Egyesek ezt úgy fogalmazzák meg, hogy „állandóan kritizálok”, mások viszont örömmel fogadják a segítségemet, azt, hogy nemcsak a szövegeiket gondozom, hanem könyvbemutatókat egyéb megjelenéseket is szervezek. Ezért nem szeretem a „kritika” szót – valahogy kötekedést sugall, pedig ez távol áll tőlem. Boldog vagyok, ha a tagjaink fejlődnek.

A fejlődés mérhető is?

Hogyne! Szoktam keresgélni a régi lapszámainkban, és olyankor megdöbbenve veszem észre, ugyanazon szerzők tollából milyen kezdetlegesek voltak a versek, prózák a maiakhoz viszonyítva. Hiszek abban, hogy a tanításnak van eredménye. Büszke vagyok arra is, hogy a 12 oldalból mára 36-40 lett. Van kedvenc lapszáma? Nekem mindig az a kedvencem, amin épp dolgozom, vagy amit legutóbb befejeztem.

Volt olyan, ami kifejezetten nehezen állt össze?

Olyan nincs, ugyanis három hónapom van rá. Most is szinte teljesen megvan a következő szám anyaga. Ami nem fér be, megy a következőbe vagy a szeptemberben megjelenő antológiánkba. Természetesen nem egyedül dolgozom: megvan a vezetője minden rovatnak, amit kedvükre formálnak. Az illusztrációkat a Képzőművészek Érdi Köre adja évek óta megbízhatóan, így ezzel sincs gondunk.

Hány tagja van most az Irodalomkedvelők Klubjának?

Ötven-hatvan. És nem csak érdiek. Nagyon sok a virtuális tag az ország minden tájáról, sőt a határon túlról, ők is rendszeresen írnak a folyóiratunkba. A vírusveszély alatt folyamatosan kapcsolatban voltam velük, szerettem volna elérni, hogy ne hagyjanak fel az alkotómunkával.

Amikor nem lehettek találkozók, felolvasóestek, hogyan tudta összetartani a klubot, megőrizni a közösséget?

A KÉK és az IRKA tavalyi, illetve idén tavaszi kirándulása ugyan elmaradt, de egyik tagunk, Szabó Vali kiépítette a Skype-kapcsolatot, így havonta találkoztunk, felolvastunk, könyveket ajánlottunk egymásnak. Manapság már nem akadály, hogy elmarad a személyes kontaktus. E-mailben, telefonon is naponta beszélgettünk.

Az IRKA tizedik születésnapjára, amit június 18-án rendeztek a Czabai-kertben, a Poly-Art, illetve a KÉK részvételével, hány tag tudott eljönni?

Nagyon kevesen maradtak távol, a vendégekkel együtt voltunk vagy ötvenen, még úgy is, hogy sok iskolában aznap tartották a ballagást. Fellépett a Kiss Company, az Alma Latina együttes, gyerekek szavaltak. A piknik alatt egymás verseit is meg akartuk hallgatni, ahogy szoktuk, de ez most elmaradt: annyira élménydús volt a program, a két együttes örömzenélése, a több helyszínen folyó beszélgetés… A KÉK-ek egy kiállítást is rögtönöztek nekünk. Nagyon jól éreztük magunkat az árnyas fák alatt.

Ha valaki még nem tagja a Poly-Artnak, illetve az Irodalomkedvelők Klubjának, az is jelentkezhet írásokkal?

Természetesen! Egykori tanítványaim, akikkel az iskolaújságot készítettük, és akiket én tanítottam meg fogalmazni, illetve az írás alapvető szabályaira, gyakran elhozzák nekem a gyermekeik verseit. Most is van egy ilyen 11.-es VMG-s diák, akinek több műve is megjelent már nálunk. A vírus előtt a művelődési központ évente hirdetett diákírói pályázatot, abból is szoktam meríteni.

Ezek szerint van utánpótlás?

Igen, de lemorzsolódás is: vagy tizenöt tagunkat elveszítettük, mások pedig már idősek, felhagytak az írással. Egy kilencvenéves hajdúsági hölgy írta, hogy ő már nem szeretne határidőkkel bajlódni, egy másik a rossz egészségi állapota miatt nem alkot már. Van viszont vagy öt új tagunk, az ország különböző tájairól, akik a pandémia alatt az interneten vagy ismerősökön keresztül találtak ránk. Mindenkit befogadunk, részese lehet az itt zajló irodalmi életnek, de ahhoz, hogy publikáljuk is a szövegeit, bizonyos színvonalat el kell érnie az alkotásaiknak. De én hiszek a tanításban, a fejlesztésben – ezt csináltam negyvenhárom évig –, és akiben megvan erre a szándék, az képes is lesz rá.

Vannak távlati tervei?

2024-ben lesz tízéves a KÉK, azt biztos, hogy megünnepeljük majd. A képzőművészek és az irkások testvéries társaság, sőt van, aki nemcsak ír, hanem valamilyen képzőművészeti műfajban is alkot, így nem csoda, ha közösen ünneplünk. De ne nézzünk ilyen messzire, hiszen vannak időben közelebbi terveink is: az új városi idősotthonban lehetőségünk van arra, hogy havonta rendezzünk egy kiállítást, és a megnyitón irodalmi műsorral is meglepjük az időseket. Ezzel szeretnénk élni. A Szepes Gyula Művelődési Központ ad igazi otthont nekünk: könyvbemutatókra, szerzői estekre, írói-költői-zenei műsorokra. Itt van a kuckónk is, ahol havonta összejövünk. A Csuka Zoltán Városi Könyvtárban évente kétszer van módunk tematikus könyvajánlásra és villámkiállításra (IRKA, KÉK), a gyönyörű Czabai-kertben pedig az évadnyitó és záró ünnepségünket rendezzük, ide akkor jövünk haza, amikor csak akarunk. Az új Parkvárosi Közösségi Házban is lesznek programjaink. A pandémia idején a hangoskönyvek mintájára saját verseinket, prózáinkat, illetve kedves költeményeket (akár klasszikusokat) mondtunk fel a telefonunkra, és küldtük át egymásnak hangformátumban. Nagy sikere volt, ezért szeretnénk folytatni. Vannak további terveink is: Bíró András író, költő, publicista születésének századik évfordulójára szeretnénk kiadni egy könyvét, vagy egy emléktáblát helyezni a házára, ha az új lakók hozzájárulnak. András bácsinak egyébként én gépeltem az utolsó könyveit, a látása ugyanis már úgy megromlott, hogy segítség nélkül nem tudott volna írni. Jó lenne kiadni Wegenast Róbert önéletrajzi elemeket tartalmazó könyvét is, amit sajnos már nem tudott befejezni. Mindig felolvasta nekem az elkészült fejezeteket, és remek alkotás! Sajnos, nem tudjuk hova lett, jó volna megkeresni. A díszlettervező-festőművész (egyben kiváló költő és író is) 1946 óta vezetett naplójának részleteit egyébként az IRKA-ban folyamatosan közöljük (írói álneve Carl Astro), de a túl személyes elemeket természetesen kihagyjuk. És még valami: jó lenne, ha folytatódhatna az Érdi Televízióban a Toll, papír, kamera című riportfilm-sorozat – még tíz felvétel műsorrá alakítása van hátra. Így a nagyközönség is látná, milyen csodálatos tehetségek élnek Érden.

Az IRKA a pandémia idején nemcsak nyomtatott formában jelent meg, hanem az internetre is felkerült. Aki lapozgatni szeretné, hol találja meg?

Az Óperencia-Bíró András Könyváruházban kapható. Az internetes változat előnye, hogy nem fekete-fehér, hanem színes, távol élő tagjaink, szerzőink számára is elérhető, és viszik a jó hírünket is. Úgy érzem, mostanában fiatalodik a gárda, bár megvannak a szeretett és tisztelt alapító tagjaink is.

Elégedett azzal, ami ma az IRKA? Hogy érzi, betölti a hivatását?

Hat kötetünk jelent meg legutóbb, nagyon erős a prózánk, a líránk pedig kiemelkedő színvonalú: tagjaink több díjat nyertek az elmúlt időszakban, Érden túl is. Sok tagunk van, aki már nyugdíjas, és végre a hobbijának, az írásnak él, amiben egész életében szeretett volna kiteljesedni. Testi-lelki harmóniájukat segíti elő, levezeti a feszültséget, akár az íróasztalfióknak, akár megjelenésre ír. A probléma nem biztos, hogy megszűnik, de a látásmódunk megváltozik az alkotás során. Az is fontos, hogy van kinek elmondani az örömöt és a bánatot. És nagyon jó irodalmi barátságok születnek, gyakran olyan emberek között is, akik még nem is látták egymást. Az irodalom összehoz.