Az úgynevezett fokozatos nyitást ki-ki saját vérmérséklete szerint éli meg. Nem lennénk magyarok, ha nem csinálnák politikai ügyet abból, hogy meccsre igen, zenei fesztiválra meg nem lehet menni, még oltási igazolvánnyal sem. De örüljünk együtt a négymillió beoltottnak, és várjuk az ötmilliót, hogy végre igazi lakodalmon táncolhassunk. Persze csak maszkban.

Csodás magány

Aki vízi ember, az tudja csak igazán értékelni, hogy újra lehet csobbanni. A szárazföldi patkányoknak elmesélhetetlen az az érzés, amikor a hűs és a helyzethez méltóan túlklórozott víz összecsap a fejünk fölött. Én az utóbbi egy évben – már abban a néhány hónapban, ami a járvány után maradt – törzsvendég lettem az Érd Aréna sportuszodájában.

Korábban, nagyjából ötven évig egy pesti fürdő vendégszeretetét élveztem, ahol tökélyre fejleszthettem a szlalomúszást. Ez azt jelenti, hogy nincs olyan hossz, amikor ne úszna szembe az emberrel egy kedves idős asszony. Az ilyen találkozások leggyakrabban kitéréssel végződnek, de ne legyenek kétségeink: élet-halál küzdelem zajlik. Ellenben az érdi uszodában eddig is „saját sávban” úszhattam, ami földöntúli élmény.

A mostani, mondhatni poszt-covid látogatásom első élménye a magány volt. Az útlevél-ellenőrzés (pardon: oltási igazolvány és személyi összevetése) után egyedül vetkőztem. A szabályok szerint nehéz is lett volna másképp, tekintve, hogy az öltöző padjain felirat figyelmeztet: tartsuk meg a tisztes távolságot egymástól. Magányosan ugrottam a medencébe is.

Idősebb olvasóink biztosan emlékeznek még Bacsó Péter Tanú című filmjére, arra a jelenetre, amikor Bástya elvtárs egyedül rója a hosszokat egészen addig, amíg Pelikán be nem engedi a pancsoló tömegeket. Ezúttal a jelentnek csak az első része adódott. Tény, hogy a szaunába nem fértem be, tudniillik ott a megengedett három ember ejtőzött éppen, de ha maradt volna még tíz percem az ebédidőből, bizonyára azt is tesztelhettem volna.

Már épp öltöztem, amikor benyitott három úr. A kölcsönös udvariassági ceremónia után megállapítottuk, hogy ez a legjobb dolog, ami az utóbbi fél évben történt velünk, beleértve azt is, hogy nem kaptuk el a vírust. Összefoglalásképpen: a tétovázóknak csak ajánlani tudom: addig jöjjenek, amíg ilyen körülmények között lehet úszni. Mert aztán jönnek a pancsoló tömegek!

Szemétnek éreztem magam

Az uszoda mellett a másik, ami nagyon hiányzott: a mozi. Az elmúlt egy évben több időt töltöttünk a tévé előtt, mint korábban bármikor. Rákattantunk a Netflixre, az HBO-ra, a sorozatokra úgy általában. És közben nagyon hiányzott a vászon. Hogy egyszerre kétszázan üljünk visszafojtott lélegzettel, röhögjünk, sírjunk, egyszóval mozizzunk.

Erről beszélt Kovács Gellért kollégánk, az Érd FM 101.3-on csütörtökönként jelentkező mozis sorozatának, a Filmszerésznek a gazdája a rádió reggeli műsorában, a Bundáskenyérben. „Moziba menni most tipikusan nem az igazi – mondta az első poszt-covid bemutatójáról. – Amolyan reptér hangulahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg volt: bemész, megmutatod a beszállókártyádat, becsekkolsz. Úgy érzed, hogy átmész a kapun egy másik világba, ahonnan már nem érdemes visszalépni, hiszen erre vártál hetek óta. Csakhogy egy moziban ez nem jó érzés. Ennek alapvetően közösségi térként kellene működnie, mi viszont összesen nyolcan voltunk. Az azért elég kis közösség.

De vászon előtt ülni jó.” Még akkor is, ha egyelőre a mozizás élménye is csak a „kiválasztottaknak” adatik meg. „Meglehetősen nehéz elviselni, hogy egy csomó ember ki van zárva a moziból – mondja Gellért. – Én alapvetően nem szeretem a diszkriminációt, és ebben a tekintetben kifejezetten zavar, hogy egyelőre kiváltság moziba járni. Amikor posztoltam róla a Filmszerész facebook-oldalán, az jutott eszembe, hogy egyáltalán ezekben az időkben illik-e erről írni? Merthogy nekem a szűk ismeretségi körömben is vannak egy csomóan, akik mennének, de nem tehetik, mert nincs még védettségi igazolványuk. Szemétnek éreztem magam. Mert ugye igazából csak a szerencsén múlik, hogy mehetek-e vagy nem. Biztos vagyok benne, hogy ez majd egyszer helyre kerül, mert ez sokáig nem tartható.”