22_03_29_erdmost_nincskep

„Egy kutya jóval nagyobb szabadságot ad”

22_03_29_erdmost_nincskep

„Egy kutya jóval nagyobb szabadságot ad”

Nyikes Fatime, a Buda-környéki Látássérültek Közhasznú Egyesület elnöke 16 évesen veszítette el a látását az egyik szemére, majd 24 évesen a másik szeméről is levált a retina. Azóta vakvezető kutya segítségével éli mindennapjait. A vakvezető kutyák világnapja alkalmából beszélgettünk vele.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

Aki elveszíti a látását, hogyan juthat vakvezető kutyához és mennyivel könnyebb vele az élete?

A Vakok Szövetségének tagjai ingyenesen igényelhetnek vakvezető kutyát, ami óriási segítség egy látássérült ember számára. Sokkal könnyebb lett az életem azután, hogy az első kiskutya hozzám került. Nekem a botos közlekedés egyáltalán nem komfortos. Tanultam rengeteg olyan dolgot, ami ahhoz kell, hogy viszonylag önálló életet lehessen élni, de egy kutya jóval nagyobb szabadságot ad.

Azt mondják, általában nagyon fontos a kutyával a szemkontaktus. Látássérültként hogyan működik ez, mi pótolja a szemkontaktust?

Őszintén? Semmi. De szerintem nem is ez a fontos, hanem az érzelmi kötődés. Akkor jó egy páros, ha olyan gazdája van a kutyusnak, aki nem csak eszközként tekint rá, hanem valóban szereti őt.

Mi kívülállók annyit látunk egy vakvezető kutya és a gazdája életéből, hogy a kutya nagyon okosan vezeti a gazdáját, segít neki a közlekedésben. Hogyan zajlik az együttműködés, mi az, amit a kutyának meg kell tanulnia?

A kutyusok egy éves korukig nevelőgazdánál vannak. Nagyon fontos, hogy az első időkben megkapják azt az alapot, ami ahhoz kell, hogy később rá lehessen építeni egy ilyen speciális kiképzést. Ezt általában önkéntesek szokták vállalni, vagyis lehet jelentkezni nevelőgazdának. Utána képezik ki a kutyust, ami minimum fél év. Ekkor kapja meg azt a speciális tréninget, amire szüksége van ahhoz, hogy biztonsággal tudjon vezetni egy látássérültet. Nagyon fontos, hogy az utcai segítségnyújtásra tanítják őket, házon belül abszolút nem aktívak. De ahogy rákerül a hám ezekre az állatokra, valahogyan aktiválódik a tudatukban, hogy feladat vár rájuk. A mai napig nem értem, hogy csinálják, pedig a harmadik vakvezető kutyámmal élek együtt. Abban a pillanatban, ahogy rákerül a hám, már nem reagálja le a külvilágot úgy, mint hám nélkül. Egy vakvezető kutya a következőket tudja: elviszi a gazdáját baleset nélkül A-ból B-be, kikerüli az akadályokat, megáll a járda szélénél, vezényszóra odavisz a zebrához, lépcsőhöz vagy épp a buszmegállóban az ajtóhoz. Sőt, szabad helyet keres a buszon, vagy akár egy étteremben, ami zseniális.

Mi az, amit a gazdának kell megtanulnia?

Nagyon kell tudnia kezelni a kutyát, tudnia kell, mikor fegyelmezze, mikor dicsérje, és persze ismernie kell az útvonalakat. Azt nem lehet elvárni egy kutyától, hogy ha azt mondom neki, menjünk haza, akkor tudja, merre induljon, persze egy idő után megtanulja azt is. De alapvetően attól közös ez a munka, hogy ha megállunk a járda szélénél, akkor én mondom, hogy mikor indulhatunk, soha nem a kutya méri föl a helyzetet. Bár hozzáteszem, egy idő után kialakul az a készség a kutyában, hogy érzékeli az autók és az emberek mozgását.

Hogyan választja ki a látássérült ember a saját kutyáját, hogyan találnak egymásra?

Merilyn volt az első kutyám. Nem árulták el, hogy őt addig senkinek nem tudták átadni, mert nem volt hajlandó mással dolgozni, csak a kiképzőjével. Velem mégis örömmel dolgozott az első perctől és nagyon szoros kapcsolat alakult ki köztünk. Bárhová mentem, egyértelmű volt, hogy ő jött velem. Egyébként a kötődés kialakulásához rendkívül fontos, hogy bent legyen a lakásban a kutya, nem lehet kertben tartani, ő valóban családtag. A második kutyámat Lolának hívták, őt direkt nekem nevelték. De ott is úgy volt, hogy szinte a kutya választott engem, ő volt a hat kiskutyából az, aki odajött és elkezdte rángatni a cipőfűzőmet. Lea pedig mentett kutya, ami nagyon ritka, mert a trénerek szeretik végigkövetni a nevelési folyamatot és tudni, milyen alomból származik az állat. Ennek ellenére bevonták a képzésbe, bár ki kellett irtani belőle azt a félelmet, amit az utcai élet generált benne, de olyan fiatal volt és kíváncsi, hogy újra ki tudott alakulni benne a bizalom. Már harmadik éve van velem. Ő is jött, produkálta magát és bújt, amikor először találkoztunk. Egyből tudtam, nekem ő kell. Nagyon jó döntés volt, egyikünk sem bánta meg, nagyon tündéri kutyus és kiválóan dolgozik.

Három kutyája volt. Hogyan élte meg a köztük lévő az alkati különbségeket? Van fajta, amelyikkel a legjobb együtt dolgozni?

Ma már csak labradorokat képeznek erre a munkára. Én golden retriever párti vagyok, az első kutyám is golden volt, akkor még zömmel ezt a fajtát vonták be a képzésbe, de elvétve akadt németjuhász is. Őket azért vették ki a képzésből, mert egyrészt nagyon nehéz átadni, masszívan egy gazdás kutyák, másrészt őrző-védő funkcióban sokkal erősebbek. Ha úgy érzi, meg kell védenie a gazdit, akkor bizony megvédi, és lássuk be, ez nem mindig szerencsés. A labradorok jobban elfogadják a változásokat, a goldenek viszont sokkal öntörvényűbbek és inkább érzelmi alapon működnek.

Milyen az élet Leával, amikor épp nincs szolgálatban?

Nem biztos, hogy ennek örülni fognak a kutyakiképzők, Lea ugyanis abszolút „kanapékutya”. Nagyon jó a kapcsolatunk, egész nap együtt vagyunk, amikor csak tudunk, elmegyünk sétálni. Persze foglalkozni kell vele, rendesen etetni, futtatni, fürdetni, fésülni, hogy jól érezze magát. És neki is kell szabadidő.

Hogyan viszonyuljunk mi kívülállók a vakvezető kutyához? Szabad megsimogatni vagy bármilyen gesztust tenni, amikor épp dolgozik?

Nagyon sokan csak a kutyát látják, se a feladatát, se a mellette lévő vak embert nem veszik figyelembe. Gyakran előfordult, főleg Lolánál, mert őt nagyon könnyen el lehetett csábítani, mivel rendkívül ember centrikus volt, hogy odajött valaki, elkezdett beszélni hozzá, én meg hirtelen azt se tudtam, merre vagyok, mert a kutya mindent szeretett volna, csak épp tovább dolgozni nem. A kutya nem azért van egy vak ember mellett, hogy másnak örömet okozzon, hanem hogy a látássérült segítségére legyen. A másik, ami nagyon fontos, hogy nem szabad etetni őket. Sajnos ez is rendszeresen előfordul.

Hogyan segítsünk a látássérülteknek, ha találkozunk velük az utcán?

Hogyha kutya is van az illetőnél, akkor általában nincsen szükség arra, hogy bárki a segítségére siessen, de természetesen vannak kivételek. A legjobb, ha ilyen esetben mindig megkérdezzük, segíthetünk-e. Nem vagyunk egyformák, van olyan helyzet, amikor nincsen szükségem rá, és jobb, hogyha csak a kutyára bízom magam, de megeshet, hogy valamiért nem találjuk meg a buszmegállót. Olyankor jó, ha útba igazítanak, de forgalmasabb úton az átkelésnél is jól jöhet a segítség. Én például mindig örülök, ha szólnak, hogy mikor vált a lámpa. Arra viszont nincs szükség, hogy a karjukat felajánlják, elég, ha csak verbálisan irányítanak. A kiképzők azt mondják, az a legjobb, ha idegenek egyáltalán nem simogatják a vakvezető kutyákat. Én azt gondolom, ahhoz, hogy jól tudjunk integrálódni a társadalomba, hogy elfogadjanak bennünket azok az emberek, akik nem ebben az élethelyzetben vannak, ahhoz nagyon jó kapcsolati lehetőség a kutya. Én mindig örülök neki, hogyha odajönnek hozzánk, és megkérdezik, megsimogathatják-e Leát. Ha éppen nem dolgozik, akkor lehet, de munka közben, amikor épp gyalogolunk egy útszakaszon, kifejezetten tilos.

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email