Mindig újságírónak készültem. Na jó, volt egy kis kitérő, valamikor 3 és 4 éves korom között, akkor inkább kukás szerettem volna lenni. Nem tagadom, vonzott a pálya, különösen az a része, hogy két kapu között fel- és leugrálhattam volna a narancssárga autóról. A mai napig bánt, hogy nem voltam következetesebb, ami a pályaválasztásomat illeti. 

Ja igaz, még színész is szerettem volna lenni egy rövid ideig. Számos szerepet játsztam a Toldy Gimnázium színtársulatában, a Tódorka Szilárd-alakításomról még sokáig fognak beszélni, akik látták. 

Hogy végül mégsem színész vagy kukás lettem, az valószínűleg egyik nagybátyámnak, Szőnyi János sportriporternek volt köszönhető. Ő oltott be az újságírással és a sporttal. Órákat kuporogtam a közvetítő fülkében az asztala alatt, és hallgattam, hogy Koritár passzolja Becseihez, Borsó lő…góóóól! Valószínűleg csapnivaló sportriporter lettem volna. Nem volnék képes az objektív tájékoztatásra. Különösen, ha nem az MTK nyer. 

Az első komoly munkahelyem az MTI volt; akkoriban (ez még 1989 előtt történt) a Naphegyről sugározták az úgynevezett képújságot a tévének. 300 karakter. Ha jól emlékszem ennyi betűhely volt egy hírnek. Szóközökkel. Ott tanultam meg röviden fogalmazni (ezt azóta elfelejtettem). Nagyapám mondogatta mindig: ha egy ember öt mondatban mondja el, amit egyben is elmondhatna, az egyéb gazságokra is képes. Igyekszem ehhez tartani magam. Különösen mostanában, a dagályos körmondatok korában. Az írott sajtót a Kurírnál tanultam, ma is nagyon hálás vagyok Szűcs Gábor főszerkesztőnek és Aczél Bandinak, hogy kezdőként bevettek a csapatba.  

Dolgoztam a köztévében, a köz- és néhány kereskedelmi rádióban. Ott voltam az első kereskedelmi tévé, a TV2 indulásánál. Egészen pontosan: én szerkesztettem az első Tényeket, 1997-ben. Mi ott, akkor nagyon büszkék voltunk magunkra. Ha megnézzük, mi lett belőle, inkább lesütjük a szemünket és szégyenlősen félrefordulunk.  

RTL Klub, Sláger Rádió, Hír24 (ma 24.hu), Vasárnapi Hírek és végül a Népszava. Úgy látszik, mintha vándormadár volnék, pedig nem. Hűséges vagyok a munkáimhoz, de csak addig tudok maradni, amíg szükség van rám. Nem elég a fizetés, feladat kell. Ha úgy érzem, nem tudok többet hozzátenni, akkor elmegyek. Vagy ha küldenek… de ezzel mindannyian így vagyunk.

Mindenki pályáján – különösen ennyi idősen – már van olyan, amire a legbüszkébb. Nekem ez a Független Hírügynökség (2001-2009). Nulláról felépíteni az ország első magánhírügynökségét, és nyolc éven át működtetni csaknem ötven kollégával – ha kérdezik, ezt mindig elmondom: fantasztikus volt.  És amikor vége lett, mert hát minden jónak egyszer vége lesz, az összes kollégám talált munkát a médiában. Ez azért fontos, mert sokan, sokszor panaszkodnak, hogy nincs munka, nincs feladat. Kurzustól függetlenül. Szerintem a tehetséges és sokat dolgozó embereknek mindig van munkájuk, de legalább feladatuk. A Független Hírügynökségnél pedig rengeteg tehetséges fiatal jött össze, és a végére keresettebbek lettek a piacon, mint előtte. Ez az igazi siker. A csapatépítés. Szeretek csapatot építeni. Mindig jobban éreztem magam, ha én építettem a magam körül működő csapatot, mint amikor készen kaptam egyet. Persze volt (van) ilyen is, olyan is. 

Csapatjátékosnak tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg magam. Pontosabban olyasvalakinek, aki képtelen csapat nélkül létezni. Legyen az szerkesztőség, család, foci. Mert ahogy a mosodás mondta: kell egy csapat. 

Itt Érden már volt egy, amikor idejöttem, de már van egy, amihez közöm is van. És ez jó.