Milyen keretek közt foglalkozik ezekkel a gyerekekkel?
Ez itt a 12 osztályos Kalyi Jag roma nemzetiségi iskola érdi kihelyezett osztálya. Vannak Érden más iskolák is, amelyek ezt a feladatot felvállalják, de oda ezek a gyerekek nem mennek, mert ott „magyarok” vannak.

Félnek, hogy úgyis lemaradnának? Vagy kiközösítik őket? Egyáltalán, miért nem tudják  befejezni az általánost? Rosszabb képességűek?
Nem ilyen egyszerű. Olyan háttérből jönnek, hogy nem tudnak beilleszkedni. Egy idő után nem mennek be az órákra, igazolatlan hiányzásokat gyűjtenek, csavarognak. Aztán már a sok lógás miatt állandóan konfliktusok vannak az iskolában is, meg otthon is, és levonják a tanulságot: „Ha velem mindenkinek baja van, akkor jobb, ha az utcán vagyok”. 

Maguk a családok szorgalmazzák, hogy a gyerekek tanuljanak?
Nem kapnak családi pótlékot, ha a gyerek nem megy iskolába. Ennyi. Volt olyan tíz gyerekes család, ahol a gyerekek ötödik után annyi hiányzást szedtek össze, hogy végül nem kapott támogatást. Kétségbeesetten mondta nekem az anyjuk, mit tegyen, nem akarnak menni. Miközben otthon semmilyen feltételt nem biztosítottak a tanuláshoz. Eljártak a tanodába, megtanulták a leckét, de iskolába nem akartak menni. Ott már nagyon érződik a különbség a nagyjából rendezett és a szegény családok között. Kis szigeteket alkotnak az iskolákban, nem vegyülnek, tornaórán nem akarnak levetkőzni. Egyre inkább előjönnek a családból hozott hátrányok.

Hogyan lehetne a szétnyíló ollót megállítani?
Az óvoda kötelezővé tevése jó intézkedés volt. Az iskolában szoros kontaktusban kellene lennie a szülőnek a tanárokkal. A szülő azonban a hátrányos helyzetű családokban nem úgy működik, mint ott, ahol anya vagy apa eljár szülői értekezletre, tudja, mi történik az iskolában. Amikor 2017-2019 között a Tanoda Egyesület önkénteseként dolgoztam, igyekeztem közvetíteni a család és az iskola között. Megkérdeztem a tanártól, nem tanul a gyerek, vagy alacsony képességű? Sokszor azt a választ kaptam, hogy a gyerek fáradtan jön iskolába, egyébként nem rossz fejű, de itt és itt vannak hiányai. Sajnos nagyon kevés az olyan cigány család, amely kipréseli a gyerekből, hogy tanuljon. 

Segítene, ha volnának pedagógiai asszisztensek, akik foglalkoznak a leszakadó gyerekekkel? 
Vannak felzárkóztató órák, elvben a tanár el is küldi oda a gyereket, aki többnyire nem megy el, mert neki nem fontos. A tanárnak fontos. 

Ennek az is oka, hogy az iskola követelményrendszerében a tananyagot a számonkérős módszerekkel a legegyszerűbb ledarálni, ez pedig a hátrányos helyzetű gyerekeket eleve megtizedeli? 

Az iskolarendszernek elég a baja, én nem akarom se bírálni, sem megítélni. Az biztos, hogy a személyes kontaktus nagyon fontos. Az érzés, hogy „engem ért a tanár, el-fogad a közeg, teljesíthetek akár rosszul is, és megdicsérnek, ha jó vagyok valamiben”. A cigány embereknek különösen nagy a szeretetigényük. Velük nem lehet poroszos módszerrel haladni. A 17 éves Joci, akit most annyira vártam ide órára, mindig azt mondta nekem: „Csak egy kicsit szerettek volna!” Nagyapja, apja meghalt, anyja el-ment, a nagyanyja nevelte. Ide mindig mosolyogva jön be, iskolába viszont utált járni. Múltkor azt mondta: „Marika néni, rájöttem, hogy a szeretetnek van egyedül értelme.” 

Mit gondol, a tanárok többsége előítéletes?
Nem hiszem. Aki óráról órára 30 gyerekkel van összezárva, közben megpróbál megfelelni az adminisztratív elvárásoknak, és még az óráira is felkészül, az megedződik és elfárad. Sok egyéb gond van. A szülők este járnak haza, a család megfeszül, hogy túléljen, a gyerek nem érzi, hogy biztonságban van, és talán a közösségbe való beilleszkedéssel is problémái vannak. Az iskolában a cigány gyerekeknek nincs igazán jó helyük. Egyszer megpróbálkoztam Ófaluban közösségeket szervezni a II. Lajos általános iskolában, ahol kis létszámú cigány osztályok voltak, de az igazgatónő nem egyezett bele. Aztán fel-oszlatták az iskolát és szétszórták a gyerekeket. Nem hi-szem, hogy jó ötlet volt elvinni őket a saját területükről három olyan iskolába, ahol ezer gyerek közül kilógott az a néhány ófalusi cigány gyerek.

Mintha azt mondaná, jobb a szegregáció az integrációnál?
Azt mondom – és a szakma nem ért egyet velem –, hogy az integráció csak egy idő után működik. Alsó tagozaton talán jobb a saját közösségében nevelni, és aztán lassanként integrálni. A Kalyi Jag iskolában csak cigány gyerekek vannak, és annyira családias a légkör! „Hát megjöttél, édes gyerekem? Hol voltál idáig? Esett az eső?” – így fogadta minap az igazgatóhelyettes a megkerült „fekete bárányt”. – „Ne hülyéskedj, azért nem jöttél iskolába, mert esett az eső?! Ilyen aztán ne legyen többet!” Neki mernek olyat mondani a gyerekek, hogy „Márta néni, ezt a ruhát azért nem kellett volna fölvenni!” És akkor megvitatják közösen, milyen ruha áll jól a Márta néninek, majd megy tovább a történelemóra.

Hát igen, de azért mégsem volna jó, ha a cigány gyerekek mind cigány iskolákba járnának. Abból, hogy most itt vagyunk, arra következtetek, hogy mégis csak az oktatásban látja a kivezető utat…
Igen. Ma már takarítani se tud elhelyezkedni, akinek nincs meg a nyolc általánosa, és nem kap jogosítványt sem. Ahhoz pedig, hogy valaki szakmát tanuljon, be kell menni a magyar iskolába, a magyar gyerekek közé. A cigány családoknak nem könnyű, ők a hagyományos családmodellben gondolkodnak: a nő maradjon otthon a gyerekekkel. Amikor ugyanis elmegy dolgozni, a gyerekek tényleg szanaszéjjel vannak. A férfiak általában szezonális kétkezi munkát végeznek, vállalkozó mellett, amikor éppen van munka. Volt, mikor egy Kerülő utcai asszonyt sikerült konyhára elhelyezni, és boldogan újságolta, hogy képzeljem el, minden hónapban van fizetés. Sajnos a bankok sokszor hiteleznek nekik, ezért nincsenek rá-kényszerítve a férfiak, hogy elmenjenek dolgozni. Aztán amikor már nem futja a törlesztésre, akkor meg azért nem keresnek munkát, hogy ne vonják le a fizetésükből a tartozást. Ördögi körök.

Hogyan lehetne jól segíteni?
Sem egy civil szervezet, sem az egyház, sem az önkormányzat, sem az iskola, sem a rendőrség, sem a munka-ügyi hivatal külön-külön nem megy semmire. Ha össze-fognának, társadalmi akarattal volnának lehetőségek. Az „átkosban” muszáj volt dolgozni, így a férfiak reggel mentek dolgozni, és hónap elején megjött a fizetés. 1990 után a ránk tört szabadság legnagyobb vesztesei a cigányok voltak, megszűntek a munkahelyeik. A paternalista ha-talmi viszony az ő ízlésük szerint való. Igényük van a főnökre, akinek elmondhatják a bajukat, és segít, akinek árnyékában biztonságot éreznek. Nem sikerült fölvenniük a tempót, ez a pörgés nem az ő világuk. Minden pártnak jól jöttek a cigányok. Rá lehetett venni őket, hogy arra szavazzanak, aki győzni akart. De egy rezsimnek sem állt érdekében, hogy az életkörülményeiken javítson. Hol kaphat ma egy cigány lakástámogatást? Hol van olyan iskolarendszer, amely valóban képes szakmához juttatni őket?

Sokkal több költséggel olyan pedagógusokat kellene alkalmazni, akik ezeket a gyerekeket másfajta módszerekkel tanítják. Föl kellene lépni a drogkereskedők és a bűnözők ellen is, akik tönkreteszik a fiatalokat. De erre sincs akarat. Tovább rontja a cigányok helyzetét, hogy a másság ma eleve ellenség. Még a katolikus egyház berkeiben is távolságtartással kezelik őket. Járok templomba, de én ott nem találkozom cigány emberekkel. 

Pedig nagyon is fogékonyak a vallásosságra. A Hit Gyülekezetéhez nagy számban csatlakoztak.
Persze, a spiritualizmus iránt erős a vágy bennük, nekem is szokták mesélni, hogy a beteg családtagjaikért hogyan imádkoztak együtt. Ha az egyházközségekben a családok felvállalnák egy-egy cigány család patronálását, máris előbbre lennénk. Nem az a segítség, ha adunk nekik valamit, ami nekünk nem kell, hanem a mindennapos gondjainkban kell támogatni őket. 

Hogyan alakult ki, hogy alig vannak cigány hívek a templomokban?

Amikor még jártam olyan helyekre, ahol az egyházi vezetők felvállalták, hogy foglalkoznak velük, előfordult, hogy ki-be járkáltak a templomból, és megrovón néztek rájuk a hívek. De hát Afrikában táncolnak a keresztények a templomokban! Mi azt gondoljuk, hogy csak szigorú szabályok között lehet élni és hívőnek lenni. Csakhogy a szeretetnek nincsenek korlátai. Szeretni embertársainkat – ez a legnagyobb kaland. Ma sokan azt gondolják, mindenki bűnöző, akinek barna a bőre. A Bem téri templomban nyitva az ajtó, és bejön időnként egy cigány fiú, akin látszik, hogy gyenge az elmeállapota. „Jöttem misét tar-tani” – mondta a múltkor. „Nagyszerű, később gyere viszsza, majd amikor többen lesznek!” – feleltem neki. A fogyatékos ember is a szeretet nyelvét érti. Ez a nagy bajom ezzel a világgal: a gyűlölködés. Mások kivetése, megvetése. Én 30 éve foglalkozom „cigánymisszióval”. Most úgy érzem, eszköztelen lettem és megöregedtem.

Mit jelent a „cigánymisszió”?
Ez alatt nagyon komplex szociális és lelki munkát értek. A cigánymissziót a Szeretet Földje katolikus kisközösséggel csináljuk 2001 óta. Közösséget építettünk, összejártak a családok is egymással, munkahelyet kerestünk nekik a kollégáimmal, iskolába vittük a gyerekeket. 

Tehát ez valami vallásos töltetű szociális munka?
A kettőt nehéz szétválasztani. Bár a katolikus egyház konzervatív része ezt ma másképpen gondolja. Ha csak megetetjük a szegény embereket, azzal még nem fogjuk őket rávezetni egy magasabb szintű, igényesebb élet útjára. A szociális munka nem merülhet ki az ételosztásban. Én beleszülettem a vallásosságba, a szüleim mélyen hívő keresztények voltak, de nem éltem meg örömöt az egy-házban. A karizmatikus megújulási mozgalom híve lettem 1990-ben. A karizmatikus „Szentlelkes” csoportok kimentek a templomokból a pályaudvarokra, az utcákra, a szegények, a kitaszítottak, a bűnösök közé, akik nem találkoztak még Jézus Krisztussal. Azt tették, ami az egyház feladata: missziót teljesítettek. Az intézményesült egyházban van templomunk, van papunk, van hivatali idő, amikor jöhet a hívő. Van püspökünk, aki megmondja, mit lehet, és vannak hívek, akik nem bírják elviselni, ha valaki büdös, koszos, és másképp viselkedik. A középrétegnek ez biztos jó, csak hát egy csomó ember kívül reked. 

Amit az iskolarendszerből kiesett cigány fiatalokért tesz, azt végső soron a karizmatikus mozgalom miszszionáriusaként végzi, vagy a Kalyi Jag iskola önkénteseként?
A Kalyi Jag lehetőség számomra. Miután missziós lelkületű ember vagyok, nem tudok másképp működni. De nem kezdek el agitálni senkit. Az én evangelizálásom annyi, hogy odafordulok hozzá, bizalmat ébresztek benne, és biztosíhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg arról, hogy értem őt. Ha utána azt láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy nem tudja megfogalmazni, mi a szeretet, akkor lehet to-vább lépni. De azt kivárom, hogy ő a szeretetre éhes le-gyen. Nekem az a fontos, hogy megtapasztalja, bízhat bennem, lerakhatja a terhet nálam, és ha segítségre van szüksége, próbálok tenni érte. De elsősorban azt érezze, hogy van rá minőségi időm. Ha nem is tudok az életében lényeges változásokat elérni, arról tudom biztosítani, hogy abban a pillanatban, amikor együtt vagyunk, ő a fontos nekem, senki más.

Akkor miért csak hárman vannak ezek a gyerekek, és most miért nincsenek itt?
Mert megtehetik azt is, hogy ma nem jöttek el. Nem fogom nekik azt mondani, hogy kedveseim, holnaptól befejeztük az iskolát. Hanem föl fogom őket hívni, és megkérdezem, mi történt. Az egyiküket nem engedte el a főnöke a munkából, azt tudom. Megmondom nekik azt is, hogy jöjjenek el a következő anyagért is, csinálják meg otthon, és hozzák legközelebb. Nekem is fontos, hogy meglegyen a nyolc általánosuk.

Mi motiválja őket?
A jogosítvány, semmi más. Vivi mondjuk szeret is tanulni. Van egy kis testvére, akit neki kell az óvodából elhozni, anyukája itt dolgozik a Sparban, ő is innen viszi a ta-nulnivalót. Az anyukának is hiányzik a nyolc osztálya, protekcióval vették fel takarítani. De erre ugye nem lehet építeni. A roma kisebbségi önkormányzat vezetője, Balogh Csaba, jó baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, sokakat ő terel ide. Voltak, akik megkérdezték, mennyit kapnak, ha jönnek tanulni. Mondtam nekik, hogy itt nincs pénz, itt csak munka van – tanulni kell.