Ezt a harmóniát erősítette, hogy Miczinger Ilona zongoraművész és Sipos Marianna operaénekes a képeken látható tájakat megidéző muzsikával szolgált a megnyitó közönségének.

Az első gondolataim egyike a fotós és házaspár képei láttán, hogy vajon azért fényképeznek, mert utazásaik során számtalan szépséget látnak, vagy azért kelnek útra, hogy fotózhassanak, s ehhez keresik a meg tájat, a látványt. Meg is kérdeztem ezt tőlük nyomban, bár a válasz előre sejthető volt, a dolog az úti élmények megörökítésével kezdődött, olyannyira, hogy Révész Lászlót a fényképezés egyáltalán nem érdekelte, videókon örökítette meg a látottakat. Nagyjából öt évvel ezelőtt következett be a fordulat – amiben szerepe volt, hogy csatlakoztak a Duna–Art Fotóklubhoz –, komolyabb felszerelést vásároltak, beiratkoztak különböző kurzusokra, s innentől kezdték tudatosan, fotós szempontból megválogatni, hová is utazzanak. Mostani tárlatukon már ilyen céllal felkeresett országokból – Norvégia, Csehország, Olaszország – hoztak képeket.
Horváth Imre, a MAFOSZ (Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége) elnöke – s egyben biatorbágyi klubtárs, ahová időközben átigazolt a házaspár – megnyitójában szintén abból indult ki: miért fotóznak az emberek, úgy általában, túl azon, hogy van mivel, és van mit. Elsőként a birtoklás vágyát nevezte meg motivációként, hogy az exponálással a fotós magáévá tegye a pillanatot, hogy az bármikor a rendelkezésére álljon. De ez a birtokbavétel – állapította meg rögtön – többnyire nem önző szándékú, hiszen a célja az, hogy az alkotó a képet a nyilvánosság elé tárja. Ott van aztán még magának az alkotásnak a vágya: hogy a valóság három dimenzióját átrendezve, a látványt képmezőbe sűrítve, a sajátos fotográfiai kifejező eszközöket hatásosan alkalmazva az alkotó létrehozzon egy új minőséget, egy új tárgyat, ami majd műalkotásként kerül nyilvánosságra. Ezzel el is jutottunk egy újabb vágy beteljesüléséhez: ez pedig a közlés vágya, azaz, hogy a fotós szeretné másokkal is megosztani az átélt vizuális élményt – összegezte Horváth Imre.
Ez tükröződik Kiss Borbála és Révész László képein: a megélt élmény. De ennél is sokkal fontosabb, hogy a látottakat képesek egy-egy felvételbe sűríteni, a fotók nem pusztán egy tájrészletet ábrázolnak, hanem „A” cseh mezőket, „Az” itáliai dombokat, „A” norvégiai tengerpartot – úgy általában. Az önmagukban is megkapó hangulatú felvételekkel képesek általánosítani a konkrét látványt. Vagy éppen olyan egyedi különlegességet fölmutatni, mint például az északi fény semmihez sem hasonlítható misztikus látványa vagy az egyszerre mese- és álomszerű toszkánai hajnal.
Színek, fények, formák – a tárlat címe is túlmutat a konkrét tájfényképezésen, a felvételek többségén ugyanis a látvány színek, formák, textúrák egységévé áll össze – vagy egyszerűsödik le? – a jól megválasztott, pontosabban türelemmel kivárt fényviszonyok alkalmazásával.
A már említett hasonlóság a két fotográfus képei között sajátos munkamódszerükből fakad. Együtt, egymás mellett állva, tehát lényegében azonos körülmények között, legfeljebb piciny látószögebéli eltéréssel készítik felvételeiket, hogy aztán otthon, a feldolgozás, a válogatás során döntsenek arról, melyikük képe a „befutó”. Ahogy Kiss Borbála megfogalmazza: „Mi ketten vagyunk egy kis alkotócsoport. Együtt megyünk, együtt fedezzük föl a látványt, meg is beszéljük a felvételeket.” Ezzel a „közösködéssel” odáig mentek, hogy egy korai kiállításukon ki sem írták a nevüket a képek alá, de ez a módszer nem igazán alkalmazható, mióta aktív pályázók lettek, s amiben egyébként mindketten egyre sikeresebbek. A mostani képek tanúsága szerint addig azért még nem jutottak el, amit a biatorbágyi klubtárs ajánlott nekik: néha fordítsanak hátat egymásnak, és úgy fotografálják, amit látnak. Gyanítható, hogy gyökeres változás akkor sem lenne, hiszen nagyon hasonló szemmel nézik a világot, keresik a látványt és a fényképezés élményét.
De majd meglátjuk: következő úti céljuk Izland.