Pálokné Vermes Andreával, az Érd Város Szociális Munkájáért Díj idei kitüntetettjével beszélgettünk.

– Érdi családból származik?

– Nem, Balassagyarmaton születtem, és Ipolytarnócon gyerekeskedtem, egy csodálatos fekvésű, határmenti kis településen. Nagyon szép gyermekkorom volt: szaladgáltunk a falumbéli gyerekekkel, nyáron a patakban meg az Ipolyban fürödtünk, legurultunk a dombról, télen nagyokat szánkóztunk. Sok szép élményem van abból az időszakból, és jó visszaemlékezni arra az összetartozásra is, ami köztünk, gyerekek közt volt. Nyolcéves voltam, amikor beköltöztünk Balassagyarmatra. Mikor nyolcadikos lettem, az egészségügyi szakközépiskolát választottam.

– Miért erre esett a választása?

– Nem tudnám megmondani. A szűkebb családban nem volt ápolónő, az unokatestvéreim között ugyan akadt orvos, de nem ez motivált. Választhattam volna egyébként a gimnáziumot is, de valamiért az egészségügyi szakközépiskolát jelöltem meg. Egyébként ebben az időszakban nagyon sokat sportoltam: atlétika, kosárlabda, szertorna – ez utóbbiból megyei bajnokságot is nyertem. Ezt azért tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg fontosnak megemlíteni, mert a pályaválasztásban ez már motivált: az érettségi évében indult ugyanis védőnő és gyógytornász főiskolai képzés Budapesten, és én igazából a gyógytornászt szerettem volna választani, hiszen fontos volt számomra a sport. Csakhogy jóval több jelentkezőt vettek fel a védőnői képzésre, mint a gyógytornászra. Arra gondoltam, jelentkezem az előbbire, hiszen könnyebb bekerülni, aztán ha már bent vagyok, átjelentkezem. Persze nem így lett: közölték, hogy nincs átjárás a két szak között. Így múlt el az én „gyógytornászságom”.

– Megbánta?

– Nem. A sors mindig irányítja az embert, persze, erre csak utólag jövünk rá. Évek múlva azt mondtam magamnak: nem biztos, hogy gyógytornászként annyira szerettem volna a pályámat, mint így, védőnőként. Ez egy nagyon szép, változatos pálya, és számomra mindig kiemelten fontos volt az emberekkel való kapcsolat. Ez teszi teljessé az életemet.

– Rögtön Érdre került a főiskola elvégzése után?

– Nem, először Nógrád megyei kis falvakban dolgoztam. Négy kis település, Nógrádmarcal, Nógrádgárdony, Illiny és Csitár területi védőnője lettem, a körzeti orvos mellett. Akkoriban csak városon volt gyermekorvos, a körzeti ellátta a kicsiket is. A nőgyógyász pedig havonta egyszer járt ki kismamagondozásra.

– Nem lehetett könnyű a szegény nógrádi falvakban dolgozni fiatal lányként…

– Valóban nem. De jól éreztem magam: egyszerűek voltak, szerények, de nagyon emberségesek. Kellett bizonyos idő, hogy megszokjanak, megismerjenek, de utána nagyon nyíltak, közvetlenek voltak velem. Ha végigmentem az utcán, hogy meglátogassak valakit, máshol is kinyíltak az ajtók, beinvitáltak.

– Mennyire fogadták el öntől, a fiatal lánytól a tanácsot, javaslatot az édesanyák, főleg azok, akik tapasztaltabbak voltak már?

– Miután megismertek és befogadtak, hallgattak ránk. Hogy így fogalmazzam: súlya volt a szavunknak. Persze, nem mindig volt könnyű, de ha látták egy-egy javaslahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgról, hogy működik, könnyebb volt elfogadniuk a következőt. Az is segített, hogy a körzeti orvossal és az asszisztenssel ugyanazon a véleményen voltunk.

– Mennyi ideig dolgozott a négy kis faluban?

– Fél évig. Még főiskolás koromban férjhez mentem; ő az egyik közeli faluból származik. Megszületett a lányunk, én közel három évig voltam gyesen, a következő munkahelyem pedig már Érden volt.

– Hogy kerültek ide?

– A férjem Budapesten dolgozott, a Fővárosi II. sz. Építőipari Vállalatnál. A házasságunk kezdetén édesanyámnál éltünk, én Nógrádban kaptam állást, a férjem meg Budapesten, és csak hétvégenként járt haza – már amikor hazajárt, hiszen időközben katona is volt. A vállalata építette a Fácánközben lévő lakótelep házait a saját munkatársainak. Mivel kedvezményesen juthattunk hozzá a lakáshoz, elterveztük, hogy ide költözünk. Mikor már tudtuk, hogy hamarosan átadják a lakásokat, feljöttem érdeklődni, hogy el tudnék-e helyezkedni. Biztattak, hogy jöjjek, mert a település várossá alakult, és rendezni kell a körzeteket. 1980 szeptemberében megkezdtem hát a munkát. A gyesem ugyan nem telt még le, de meg kellett ragadni az alkalmat. A lányom két és fél éves volt, rá az édesanyám vigyázott, míg fel nem vették az óvodába, illetőleg be nem rendezkedtünk. Merthogy kezdetben elég nomád körülmények közt laktunk a férjemmel. Nehéz döntés volt, hogy négy-öt hónapig nem volt velünk a lányom, de édesanyám is nagyon mondta, hogyha most van állás, hát meg kell ragadni, mert lehet, később már nem találok ilyen közel.

– Ismerték már akkoriban Érdet?

– Nem, teljesen ismeretlen volt a város.

– Melyik körzetet kapta?

– Parkvárost, a foglalkozás nevű utcákat, az M7-es két oldalán. Akkoriban ez még nem volt ilyen kiépített környék, volt utca, ahol csak egy-két ház volt.

– Ahogy hallottam, akkoriban még a mostaninál is ritkábban jártak a buszok. Hol tudta megoldani a családlátogatásokat?

– A szolgálati Riga motorral, aztán, miután azt leselejtezték, a Babettával jártam keresztül-kasul Parkvárosban. Annyira szép volt akkoriban az a rész: ház kevés volt, de árvalányhaj annál több. Más részről viszont elmaradott volt az a rész: villany ugyan már volt mindenütt, de víz nem, és sok családhoz járt a lajtoskocsi. Nagy terület tartozott hozzám, ellátott kevesebb.

– Hogy került a Bagoly utcához tartozó körzetbe?

– Az a kolléganőm, aki előttem itt dolgozott, a Törökbálinti úton építkezett, felvetődött hát, hogy cseréljünk, így mindketten a lakhelyünkhöz közelebb dolgozhattunk.

– Dizseri főorvos mellett kezdett dolgozni.

– Igen, körülbelül fél-egy évig, hiszen ő aztán lekerült a szakorvosi rendelőbe. Dizseri doktor nagyon határozott, nagy tudású szakember volt, emberileg is kiváló. Bár sosem éreztette, és nem is dolgozott azon, hogy kivívja, nagy tekintélye volt. Ez az egyéniségéből adódott, és mi, kollégák, és a páciensek is ezt tapasztalták.

– Őt követte a tragikus sorsú Staud doktor.

– Igen, ő szegény egy autóbaleset következtében halt meg. Vele tizenöt-húsz évig dolgozhattam együtt. Ő is kiváló szakember volt, és nagyon közvetlen és kedves a gyerekekhez. Vele is nagyon jó volt együtt dolgozni. Van egy történetem arról, milyen emberséges volt; egy hatgyermekes anyukától hallottam annak idején. Mint mesélte, egyszer megbetegedett az egyik gyereke, Staud doktor pedig felírt neki valamilyen gyógyszert. Csakhogy az anyukának nem volt pénze arra, hogy kiváltsa a receptet, és ezt meg is mondta a doktor úrnak. „Anyuka, a gyereknek meg kell gyógyulni, vegye meg a gyógyszert” – mondta erre Staud doktor, és letett az asztalra ötszáz forintot. Hát ilyen ember volt.   

– Ki következett utána?

– Kozaróczy doktor. A humora néha nem tetszett az anyukáknak, de én vele is szerettem dolgozni; nagyon jó diagnosztának tartottam. Őt aztán Neumann Rita doktornő követte, akivel egy rövidke évet dolgoztunk együtt, mivel elment szülni, azóta helyettesítik.

– Más volt a férfiak után egy fiatal doktornővel dolgozni?

– Nyilván más némileg a légkör, ha nők – illetve anyukák – dolgoznak együtt. A doktornő rendkívül türelmes volt a szülőkkel, mindenkire volt ideje, energiája.

– Fontos egyébként a védőnő és a gyermekorvos közti együttműködés?

– Szerintem igen, részben a légkör, részben amiatt, mert az ellátottaknak is fontos, hogy egy irányba menjünk, hasonlóképp gondolkodjunk. 

– A csecsemőgondozással kapcsolatos alapelvek, ajánlások nagyon sokban változtak az elmúlt évtizedekben. Hogyan tudja ezeket követni egy jó védőnő?

– Rugalmasan. Nem is arról van szó, hogy mi elsajátítsuk ezeket, hanem arról, hogy az anyukát is meg kell győzni, és nem erőszakkal. Én mindig a magyarázatra, a beszélgetésre helyeztem a hangsúlyt. Rábeszélni senkit sem lehet. Az édesanya felelőssége és döntése, hogy hogyan neveli, gondozza a gyermekét, és ha valami miatt nem tudja pont úgy csinálni, mint ahogy az a nagykönyvben meg van írva, akkor sem kell szemrehányást tenni, vagy lelkiismeret-furdalást kelteni benne. El kell fogadni azt is, hogy nemcsak mi vagyunk hatással az édesanyákra – volt példa arra, hogy az anyuka megfogadta volna a tanácsomat, ám a család máshogy gondolta, ő pedig nem kívánt ellenük tenni. Ezért senkit sem szabad bántani.

Persze, fontos a szakszerűség, de van racionalitás is.

– A napi munkája mellett vállalt önkéntes feladatokat is: a körzete egy része peremkerület, nehéz sorsú családokkal. Ön segélyakciókat, adománygyűjtést is szervezett számukra.  

– Mindenhol vannak szegényebb családok, ez a körzet sem rosszabb a többinél. Ezek a családok is ismertek, volt, ahol több generáció is felnőtt a kezem alatt, tudták, hogy jót akarok, bizalommal fogadtak. Voltak persze a három és fél évtized alatt nehéz kérdések, megoldandó feladatok is.

– Meséljen egyet.

– Még Staud doktor idejében élt a körzetemben egy család, ahol az édesanya alkoholista volt. Szerencsére volt egy aktív, nagy szeretettel tevékenykedő nagymama, ő gondozta a két gyereket. Az anya ismét teherbe esett, ráadásul eltitkolta, a kórház jelentette, hogy gyermeke született. Felmerült a kérdés, mit tegyünk a picivel? Hazaadjuk a családba, vagy nevelőszülőkhöz kerüljön? A nagymama azt mondta, nem tudná megbocsátani, ha a kicsi nem kerülne haza, és ő ennek érdekében mindent megtesz és vállal. Ismertem őt, tudtam, mennyire megbízható, úgyhogy Staub doktorra úgy döntöttünk, hogy a nagymama felelősségére hazakerülhet a pici. A nagymama nagyon boldog volt. Ez a legkisebb gyermek tizenegy éves volt, mikor a nagymama már annyira idős volt, hogy már nem tudta nevelni a három unokát, akik nevelőszülőkhöz kerültek. De legalább tizenegy éves koráig mégis a saját családjában nevelkedhetett.

– Védőnőként feladata az is, hogy bizonyos fejlődési rendellenességeket, problémákat kiszűrjön. Hogy látja, több ma a sajátos nevelési igényű gyermek, mint egy-két évtizede?

– Autista gyermekből tapasztalahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg szerint több van az utóbbi öt-tíz évben. Többször gondolkoztam már azon, mi lehet az oka. Persze, most már jobban felfigyelünk a tünetekre, de merem állítani, nem ezért van több eset, hanem azért, mert növekszik az autizmus spektrumzavarral élő gyermekek száma.

– Amikor a problémát ön veszi észre, és nem a szülő – aki esetleg tapasztalatlan, vagy másra magyarázza az árulkodó jeleket –, hogyan tudja ezt kommunikálni?

– Általában a szülő is észreveszi, hogy a gyermek valahogy más. A családlátogatásoknál, amikor a saját közegükben vagyunk, az anyuka is jobban megnyílik, és miközben mi beszélgetünk, figyelhetem a gyerek játéktevékenységét, mozgását is – szóval ilyenkor könnyebb szóba hozni ezeket a problémákat mindkét félnek. Nem véltetlen, hogy munkám legfontosabb részének a családlátogatást tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg. Persze, van olyan, hogy pont én nyugtahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg meg az anyukát, hogy amit ő problémának gondol, az nem is az, és előfordul olyan is, hogy azt javaslom, forduljon szakemberhez.

– És mi történik akkor, ha a szülő nem fogadja meg a tanácsot?

– Nem szabad erőszakosnak lenni. Volt, hogy a szülő, aki addig nem vett észre semmit, két látogatásom között jobban odafigyelt az általam említett jelekre, felismerte, hogy helyes az észrevételem, és ő maga is úgy döntött, hogy szakemberhez fordul. És persze az is előfordult, hogy a kicsinél egy fejlődési fázis picit később érkezett el, és valójában nem is volt gond az aggodalomra. Minden gyerek más. Visszatérve arra, hogy mi minden változott az elmúlt évtizedekben, úgy láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg: a gyerekek ma elevenebbek, mozgékonyabbak, és úgy láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy a felgyorsult világ sajnos nincs rájuk jó hatással. Már a legkisebbeknél is tapasztalom, hogy nincs elég nyugalom, túl sok a pörgés. Ez is hozhatja, hogy több a „problémás” gyerek, aki valójában nem is problémás, csak épp mese helyett tévét néz… Nagyon sok függ attól, hogy az első pár évben hogyan támogatjuk a fejlődését, hogy szeretjük, mennyire figyelünk oda a valós igényeire. És a család összetartó ereje is rendkívül fontos.

– És a szociális helyzet?

– Itt sem rosszabb, mint máshol

– A nehezebb körülmények közt élő szülőknek ön próbált is segíteni.

– Igen, közvetítettem a családok között. Ha megmaradt valakinek bébiétel, pelenka, amit már nem tudott használni, vagy behozta a rendelőbe, vagy én pakoltam fel a biciklire, és vittem a nélkülöző családhoz. Volt, hogy valaki babakocsit ajánlott így fel, vagy gyerekruhákat.

– Talán elárulhatunk egy személyes dolgot: Andrea volt mindkét lányom védőnője. Most, hogy említette a biciklit, beugrott, hogy mennyit láttam önt az utcán kerékpározni; hóban, hőségben, mindig azzal érkezett a családlátogatásra.

– Igen, miután leselejtezték a szolgálati motort, biciklire váltottam. Az autót annyira nem szeretem. Ráadásul, gondoljon bele, egy utcában akár ötször-hatszor is meg kellett állni. Sokkal könnyebb volt felpattanni a biciklire. A munkám örömét ezek a családlátogatások adták, Nehéz volt néha, mégis, ebben rejlett a szépsége: a rendelőben, mikor a szülők idegesek, mennének már, nem lehet valódi kapcsolatokat kialakítani. Nagyon sajnálom, hogy ma már az adminisztráció miatt kénytelenek vagyunk többet lenni a rendelőben, mivel ott a számítógép, amin adminisztrálnunk kell. Ez sajnos a családlátogatás rovására megy. Volt, hogy itthon, az étkezőasztalon csináltam az adminisztrációt, a családlátogatások után, de most már ezt nem lehet.

– Hány látogatása volt havonta?

– Havi 80-120 családhoz mentem el. Ez azért bizony fárasztó volt.

– Július óta nyugdíjas. Hogyan telnek a napjai?

– Pihenéssel, feltöltődéssel. Sokat olvasok, újra kötögetek, és főállású nagymama vagyok. A szakszervezetben is munkálkodom, és aktív tagja vagyok a Katolikus Karitásznak. Januárban azért még pár hónapra visszamegyek. Mikor eljöttem, 330 gondozottam volt, a várandós anyukákat is beleszámítva. Ez jóval több az OEP által elfogadott 250-nél. Ezért átalakítják a körzeteket. Januárra ez lezajlik, és csak 210-220 fő lesz a gondozotti létszám, ami ideális. Sokkal könnyebb lesz így a munkám. Egyébként másodjára megyek vissza; voltam már nyugdíjban, rövid ideig, majd tíz hónapot még vállaltam. Most megint fél évre szeretnék visszatérni, de nem többre. Elfáradtam, jólesik a pihenés, a lazítás. Ugyanakkor nagyon szeretnék dolgozni az új rendelőben, főleg, hogy Staud doktorról nevezték el.

– Van-e vágya az elkövetkezendő évekre?

– Erő, egészség legyen, és ami még hátravan, az tartalmasan, szépen teljen, és persze a gyerekeimnek, unokáimnak azt kívánom, hogy boldogságban éljenek. Így, pályám vége felé nagyon jólesett a Szociális Munkáért Díj. Szívemnek-lelkemnek öröm volt a megbecsülés, az, hogy rám gondoltak, amit mindenkinek köszönök.