Évtizedek óta megörökít mindent, ami Érden történik, akár az egykori krónikásokhoz is hasonlíthatjuk, csak ő nem lanttal kísért dalokkal, hanem kamerájával örökíti meg mindazt, ami majd a jövő nemzedékeinek adalékul szolgálhat szülőföldjük múltjának megismeréséhez. De nem csak megörökít, gyűjt is, régi fotográfiákat, olykor egyéb dokumentumokat, amelyek a település helytörténeti emlékeinek fontos darabjai.
Fajkusz József nem megbízásból, nem pénzért dolgozik. Lelkesedésből, a fotografálás szeretetétől hajtva és lokálpatrióta elkötelezettségtől indíttatva jár a rendezvényekre. A művelődési központ fotóarchívumát lényégben ő gyarapította hosszú éveken át önzetlenül felajánlott képeivel. Felvételit több kiállításon is láthattuk már, bemutatkozott a MAFOSZ-székházban (Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetsége), a Néprajzi Múzeumban, a művelődési központban többször is és a városi könyvzárban, legutóbb az általa gyűjtött régi érdi felvételekből rendeztek kiállítást.
Olyan fajta elkötelezettséget jelez mindez, ami csak Érdet szülőhelyének tekintő embertől tűnik természetesnek. Fajkusz József annak is tartja magát, noha ő maga nem itt érkezett erre a világra 1944 augusztusában, bár majdhogynem csak véletlenül alakult így.
– A család anyai ága a XVI. századig vezethető vissza. A nemesi Palikucsevics családról Zrínyi is megemlékezik a Szigeti veszedelemben. Később a név Pálházyra változott, édesanyámat már így hívták. Ez az anyai ág nagyjából 1718–1735-ig vezethető vissza, 1722-ben halt meg az egyik rokon vagy névrokon 102 éves korában. Tehetős család lehetett anyámé, mert öt bíró volt ezen a néven. A községi legelőn – nagyjából a mai vízművek területén, Nagytétény, a 6-os út, a Bara-patak és Duna között – földtulajdona után nagyapámnak két csikóra és két növendék szarvasmarhára volt legeltetési joga, ami után s csak a pásztor javadalmazását kellett fizetni.
– Jócskán benne vagyunk már az érdi családtörténetben, de még mindig nem tudjuk, hol is született Fajkusz József.
– Bőnyrétalapon, ami ma már csak Bőny, mióta leváltak Rétalapról. Ez Győr és Bábolna között van, az apai família ott élt. Apám a Dunai repülőgépgyárban (a későbbi Pestvidéki Gépgyár) dolgozott, ott laktak Halásztelken, ami egy tanyás település volt akkor, és Tökölhöz tartozott. De éltek Fajkuszok Érden is. Én lényegében a háború miatt születtem Bőnyrétalapon, ott valószínűleg biztonságosabbnak tűnt. Négy hónapos voltam, amikor Érdre költöztünk anyámmal, ahogy közeledett a front úgy szerelték le a németek a gépeket a repülőgépgyárban, apámék Bajorország déli részén kötöttek ki, ott került amerikai fogságba, ahonnan 1948-ban tért haza. A teljes család ekkor költözött végleg Érdre, először a Gellért utcai templom közelében, majd Érdligeten, a mai Keserűfű utcában laktunk.
-A helytörténeti kutatást, a múlt fölidézését az emlékek táplálják, akár a kisgyerekkorból fölbukkanó képek, például az ilyen pillanatok:
– Ha elküldtek beváltani a kenyérjegyet – a Népbolt a mai Osváth vendéglőnél volt –, az öreg Grázer grammra kimérte a porciókat, 20 deka járt nekem, 20 anyámnak, apámnak 40, mert nehéz fizikai munkát végzőnek volt besorolva.
-A magukat igazi érdéinek vallók Ófaluban éltek és élnek, ott, a Duna partján, a minaret árnyékában, a rómainak mondott köveket taposva egy kicsit mindenkit megérint a múlt, ha nem is lesz mindenkiből helytörténész. Fajkusz József családja 1956-ban tért vissza a gyökerekhez.
– A negyedik osztályt fejeztem be Diósdon, amikor Ófaluba költöztünk, a piaci bekötőúttal szemben, az anyai nagyszülőkhöz. A felső tagozatot már az ottani, azóta bezárt iskolában kezdtem, ahol egy elkötelezett pedagógus házaspár kezei alá kerültem: Segesdi Jánosné volt az osztályfőnököm, Segesdi János pedig fotószakkört szervezett nekünk, talán, hogy ne csellengjünk céltalanul az utcán, talán azért, hogy szenvedélyének hódolhasson. Apámnak volt egy doboz alakú Agfa gépe, azzal kezdtem fényképezni, a Pálfalvy fényképész egy forint ötven fillérért csinált kontaktmásolatot egy 12 kockás roll filmről, ami akkoriban majdnem tíz forintba került, amikor egy kiló kenyérért három forintot kellett fizetni. A szakkörben megtanultuk a fényképezés elméletét, a képkidolgozás alapjait. Volt egy Pajtás fényképezőgépünk, amit átalakítottunk úgy, hogy a 9 x 6 centiméteres képkockát megfelezze, s így több kép készülhessen egy tekercsre. De sokat tanultam Lukács Zoltántól is, aki nagy fotós volt, és üvegnegatívra fényképezett.
-A fényképezés csodájának fölfedezése újabb érdeklődést szült, a régi fényképek gyűjtögetését – az első darab még ma is megvan, az 1940-es dunai árvíz idején készült Ófaluban –, a két szenvedély szinte egyszerre alakult ki, s tart egészen a mai napig.
– Néhány év után egyre inkább túlmutatott az érdeklődésem a fényképeken, úgy általában a helytörténet után kezdtem érdeklődni, ami remekül párosult a fotózással. Rózsa Kálmánné érdligeti tanárnő elhivatottsága nagy hatást gyakorolt rám. A 60-as évektől aztán unokatestvérem, dr. Pálházy István támogatását is megkaptam a fényképészethez. Ő szintén helytörténeti témákat kutatott.
-Volt hát kíváncsiság, volt elkötelezettség, Fajkusz Józsefből mégsem lett hivatásos fotográfus, sorsa úgy alakult, ahogy egy munkáscsaládban szokásos volt.
– Esztergályosnak tanultam, elkezdtem dolgozni, egészen 1984-ig egy munkahelyem volt, a Budapesti Hőerőmű vállalat. Közben letöltöttem a katonaidőt – éppen 1968-ban telt ki, amikor az sem volt biztos, hogy leszerelhetünk a csehszlovákiai bevonulás miatt –, aztán Palotás János közismert vállalkozó cégéhez, a korhű utcai lámpaoszlopokat gyártó, felújító Kandeláber Részvénytársasághoz mentem át az erőműből, érdekes munka volt, dolgoztunk többek között az Operaház és a Vörösmarty tér világításán. Aktív éveimet aztán az érdi Alu Team Kft.-nél fejeztem be. A fotózás, a gyűjtés, a helytörténet maradt munka melletti szerelem. Az eseményeket szeretem legjobban fényképezni, mindenhová elmentem, s elemegyek ma is, ahová tudok. De szívesen készítettem például tablókat az ófalusi iskolának vagy könyvborítót a plébánia által kiadott könyvekhez – mindig ellenszolgáltatás nélkül, önzetlenül. Számomra a fényképezés – amit több mint fél évszázada művelek – nem munka, hanem a mai napig szenvedély. Bekapcsolódtam a Duna Art Fotóklub munkájába, fényképeim rendszeresen helyet kapnak a Szepes Gyula Művelődési Központban. Ófalui képeimet a Kis Sándor túravezető által szervezett kirándulások ihlették, ugyanakkor számos helyi híres embert is fényképeztem, többek között Jovicza Ignácot, Szlameniczky Istvánt, Dóka Klárát, Kóka Rozáliát, Tímár Editet, Kovács Sándort. Szintén fényképekkel dokumentáltam a Szent Mihály templom renoválását, a templom története egyébként is foglalkoztatott, ugyanis a néhai Kereskényi Gyula plébános az Érd (Hamzsabég) és Batta (Százhalom) községek történeti vázlata című 1874-ben megjelent munkájában számos szakrális és spirituális élményéről számolt be a templomról és környékével kapcsolatban.
-Az évtizedek alatt összegyűlt tekercseket dátum szerint rendezve őrzi Fajkusz József, de sokról papírkópia is létezik, van például gazdag portréalbuma Érd utóbbi évtizedeiből. Ha kérik, szívesen ad felvételt a Földrajzi Múzeumnak vagy a Helytörténeti Gyűjteménynek, azon is gondolkodik, hogy az egyre ismertebb Fortepan gyűjteménynek is felajánl képeiből. Erről eszébe jut rögtön egy adalék:
– A Fortepan weblapján találtam egy képet az érdi repülőtérről, amin látszik a távolban az az eperfa, amely alatt ülve anyám az ölében tart 1945-ben. A fát 1966-ban vágtam ki, a két fotó azonban máig megvan.
Valahogy így álnak össze történelemmé az emlékek, így nyernek jelentőséget az aprónak tűnő részleteket megőrző fényképek, levelek, dokumentumok. Fajkusz József ösztönösen érzett rá erre már gyerekként, s tette tudatossá az emlékek gyűjtését, s az egykor történelemmé váló – mert tudjuk a slágerből: „a ma lesz a holnap tegnapja” – események képi rögzítését. Ábel András, Érd, de leginkább Ófalú – vagy Óváros, ahogy ő szereti nevezni – közismert kutatója mondta: „Fajkusz Józsefnek óriási érdeme a múlt eseményeinek átmentése a jelenbe, amiért köszönet jár. Számtalan tárgyi emléket, ma már nem létező épületet, közösséget őriz a fotógyűjteménye felhívva a figyelmet arra, hogy az itt lakóknak jobban kellene vigyázniuk a régi értékekre”.
