– Művészetének a zenitjén távozott el közülünk tragikus hirtelenséggel Sz. Varga Ágnes – mondja Kéri Mihály festőművész, az érdi galéria és az érdi művésztelep vezetője –, hiszen az éppen most, március 15-én megkapott Munkácsy-díjjal a pályája csúcsára jutott. Magam 15 éve ismerem a munkásságát, 2009-ben meghívtam az első Érdi Művésztelepre, tehát az alapítók közé tartozik, s azóta minden évben itt volt velünk. Az egyénisége és a teljesítménye okán is népszerű alkotóművész volt. Itt, a művésztelepen a társaság motorja volt, ha kellett, táncolt, énekelt, jeleneteket adott elő. Kedves, vidám, bájos és szeretetre méltó asszony volt Kabó – ahogy mindenki hívta, a munkájában pedig nagyon pedáns, szigorú önmagához és következetes, akár egy stílus követésében is. Főleg szénnel, pasztellel dolgozott, komor fekete felületeket hozva létre, de ezekből a kicsit drámai kompozíciókból mindig kicsillant a fény. Most, hogy elment, éppen ez jutott az eszembe, hogy mennyire foglalkoztatta őt az élet, a fény és talán a halál tragédiája, az utóbbi 10–15 évben ez volt a leghangsúlyosabb a munkáiban. S most végképp besötétült, de mi, a barátai őrizzük a fényt, ami mindig átsugárzott a képein.
– Kicsit érdinek is számított már Sz. Varga Ágnes – mondja még Kéri Mihály –,hiszen már huszonöt évvel ezelőtt is részt vett egy itteni alkotótáborban, az utóbbi évtizedben pedig évről évre eljött a művésztelepre, volt önálló kiállítása a galériában, amelynek legtöbb megnyitóján is részt vett, az utolsó években pedig közreműködött a Téli tárlat zsűrizésében. Fia pedig, aki kiváló jazzmuzsikus, többször zenélt a galéria megnyitóin. Nem csoda hát, hogy az érdi művészek is, akikkel nyaranta együtt dolgozott, megrendüléssel fogadták a gyászhírt.

– A kilencvenes évek közepén találkoztam vele először a Poly–Art Alapítvány által szervezett művészeti táborban – mondja Eőry Emil szobrász- és festőművész –, amikor alkalmanként korrigálással segítettem a csoportot. Rokonszenves személyisége, munkáinak minősége különös figyelmet érdemelt. Hosszú évek teltek el, míg az Érdi Művésztelep alapításakor újra találkoztunk, s azóta minden évben együtt dolgoztunk. Közösségi ember volt, barátként és alkotóként egyaránt. Művészetéről, gondolkodásmódjáról sokat lehetne beszélni, de végeredményben a fény és az árnyék, a sötétség és világosság drámai megjelenítésének mestere volt. Mindig szellemi rokonságot éreztem vele.

– Szeretetre vágyott és szeretetet adott – emlékezik Kovács Johanna grafikus és festőművész. – A sötétség és a fény egymásra hatása, együttélése volt művészetének központi kérdése. Végtelen harcot jelentett ez, végtelen kifejezési eszköznek adva teret, de nem elszakadva a fekete-fehér, igen-nem, jó-rossz, élő-élettelen, emberi-emberellenes, felvilági-alvilági, szentségesen angyali és szentségtelenül ördögi dilemmáitól. Ha megoldani nem is tudta, de kifejezni tökéletesen. A sötétség a grafitceruza fényével keveredett, annak szépségével, erejével és békéjével. A munkáit végigpásztázó harsány fénysugarak és fényeffektusok lehetnek akár az elmúlás, akár a remény fényei…Én mindig ez utóbbinak próbáltam értelmezni, de ő gyakran nem osztotta optimizmusomat.

– A fény állandó keresése, ez marad róla örökre az emlékezetemben – mondja Karsch Manfred festőművész. – Kivételes karakterével, megnyerő személyiségével, lenyűgöző művészi alkotásaival nagy hatással volt rám az elmúlt tíz évben. Az alkotás szeretete, a művészet iránti elkötelezettsége példaértékű volt. A kéthetes művésztelepi együttlétek alatt új művészi kifejezésformák után kutatva, néha elcsüggedve, de egymást vigasztalva biztató szavakkal bátorítottuk, támogattuk egymást. Sajnálatos, hogy a képein állandóan jelen lévő fény nem tudott neki elég erőt adni a mindennapok kihívásaival szemben…