– Tősgyökeres érdi?

– Pécsett születtem, ott is nőttem fel, kereskedelmi szakközépiskolában érettségiztem. Nagyon jó gyerekkorom volt, sok baráttal, szabad játékkal. A mai gyerekeknek ez már kevésbé adatik meg, több az elfoglaltság, sokféle iskolába járnak, nem ismerik egymást az egy utcában élő gyerekek sem. Az öcsém és én Pécs kertvárosi részén egy kis iskolába jártunk, mindenki ismerte egymást, nagyon jó csapat alakult ki. Feledhetetlen emlékeim vannak, például amikor együtt, kiskocsival, talicskával gyűjtöttük a papírt és a rongyot, egész napon át, és annyira jól éreztük magunkat. A szüleim most is Pécsett élnek, így, ha időnk engedi, lemegy az egész család, a gyerekek is nagyon szeretnek anyukámnál, apukámnál lenni.

– Említette, hogy kereskedelmi iskolában érettségizett. Miért erre esett a választása?

– Tizennégy évesen egy gyerek általában még nem igazán tudja, mi szeretne lenni. A szüleim a vendéglátásban dolgoztak, illetve maszek üzletük volt, ők javasolták, hogy próbáljam meg ezt az iskolát. Érettségi után pár évig dolgoztam a kereskedelemben, aztán huszonegy-két éves koromban szülői segítséggel nyitottam egy fagylaltozót. Ez volt a kezdet, a próbálkozás – a valódi saját ötlet rá egy évre jött: egy ismerősömmel elindítottunk egy számítógépes játékokat forgalmazó üzletet. Ez a kilencvenes évek első felében volt, akkoriban kezdtek bejönni Magyarországra a játékkonzolok, tehát mikor elkezdtünk ezzel foglalkoz
ni, még ritkaságszámba mentek. Később azért bizonyult ez jó választásnak, mert egyre népszerűbbek és keresettebbek lettek ezek a játékok. Jókor voltunk jó helyen, jó ötlettel. Tíz évig vettem részt három üzletünk működtetésében.

– Hogyan lett vége?

– Egyik nyáron kenuzni voltam az ország másik végében, Szabolcs-Szatmár megyében a barátnőimmel, ahol találkoztunk egy fiúkból álló kenus társasággal. Köztük volt András is, későbbi férjem. Jó pár évig tartó ingázós udvarlás kezdődött akkor, hiszen ő Budapesten végezte az egyetemet, én pedig Pécsett vezettem az üzletemet. Egyre komolyabbra fordult a kapcsolatunk, dönteni kellett, hogyan tovább. Szerettem volna Pécsett maradni, és a férjem lelkesen próbálkozott, hogy a szülővárosomban állást találjon, de nem sikerült – ezért úgy döntöttünk, én adom fel a pécsi életemet, és felköltöztem Budapestre. Egy kávéauhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgatákkal foglalkozó cégnél lettem értékesítő. Furcsa volt a saját üzlet után alkalmazottként dolgozni, de hamarosan jöttek a gyerekek: mikor Zsombi megszületett, elhatároztuk, hogy Budapest környékére költözünk, kertes házas övezetbe. A férjem szülei és a testvéréék is Érden laktak, így aztán nem kellett sokáig keresgélnünk. Találtunk egy szép kis telket Parkvárosban, és 2005-ben elkezdtünk építkezni, és 2007-ben, amikor a második gyermekünk, Luca megszületett, akkor lett kész a házunk.

– Ő ezek szerint már Érden született?

–  Igen, szó szerint. Otthon, a kertünkben jött a világra. Mikor megkezdődtek a fájások, hívtuk a mentőket, de anyósom, aki Zsombira vigyázott, rábeszélt, hogy ne várjunk a mentőre, menjünk be a kórházba autóval. Elindultunk, de a kertkapuig sem jutottunk el: olyan erős tolófájásaim lettek hirtelen, hogy az autóba sem tudtam beszállni. A férjem lefektetett a kőre – nem sokkal előtte lett kész a burkolás – és a kezébe született meg Lucánk. A szomszéd, aki látta, mi történik, hozott takarót, hogy arra feküdjek – ez ugyanis szeptember végén történt. Mire a mentő kiért, a lányunk már megszületett, a férjem törölközőbe bugyolálta, és a mentősök vágták el a köldökzsinórt. Adminisztratív okok miatt Luca születési anyakönyvi kivonatában Budapest szerepel születési helyként, de mi tudjuk: ő érdi baba.

– A harmadik gyermek is ilyen könnyen érkezett?

– Dorkánk 2009-ben született, nála már óvatosabbak voltunk: bementünk egy héttel a kiírt időpont előtt a kórházba, de hazaküldtek, azt mondták, van még idő. Ő ugyan nem otthon született, beértünk a kórházba, de meglehetősen gyorsan jött. Szerencsés vagyok, nálam elmaradt a hosszú vajúdás folyamata.

– Luca ismeri ezt a történetet?

– Hogyne, szokta is mesélni az iskolában, amikor megünneplik a születésnapját.

– Ma már mindhárom gyerek iskolás.

– Igen, Budaörsre járnak, és mindhárman sportolnak: Zsombink jégkorongozik, Luca táncol, Dorka pedig aerobikozik. Ez nemcsak sok edzéssel, hanem fellépésekkel is jár. A gyerekek születése után főállású anyaként otthon maradtam, és ez azóta is így van. Nagy köszönet illeti a férjemet – aki egyébként gépészmérnök, és egy
kazánokat forgalmazó cégnél területi képviselő – azért, hogy megteremtette ahhoz az anyagi biztonságot, hogy otthon maradhassak, és a családnak szenteljem életemnek ezt az időszakát. Szerencsés vagyok, mert mindenben támogat. Nagyon örülök neki, hogy így alakult, mert – ahogy már utaltam is rá – nekem nagyon jó gyerekkorom volt, de a szüleim nagyon sokat dolgoztak, és alig tudtak velünk lenni. Ezt akkor nem éreztem, természetesnek fogadtam el, hogy a nagyszüleim terelgettek, vigyáztak ránk. Talán ezért is vágytam rá felnőttként, hogy én otthon maradhassak a gyerekekkel, és legyen időm a családra, a napjaink irányítására. Persze vannak egyéb elfoglaltságaim is: angol tanfolyamra járok, hogy felfrissítsem a tudásomat, és tornázom is. Egy pillanatig sem unatkozom: korán ébredünk, mert együtt reggelizünk, aztán elviszem az iskolába a gyerekeket, és jöhetnek a tennivalók: a bevásárlás, az angol, a torna… Az ebédet én főzöm a gyerekeknek, ha haza tudnak jönni, itthon eszik meg, ha nem, viszik magukkal, hiszen sokszor edzések vannak délután. Persze nem maradhat el atanulás sem – az én részem ebben a noszogatás, no meg a kikérdezés. A vacsoránál aztán ismét együtt ül asztalhoz a család, erre nagyon odafigyelünk.

– Nemcsak a családot igyekszik összetartani, hanem a környék lakóközösségét is. Évek óta szervez nyári szomszédünnepet, amiből idén először városi rendezvény is lehet. Honnan jött az ötlet?

– Keresztanyáméknak Orfűn volt nyaralójuk, és egy kis füves utcarészen gyakran rendeztek ilyen találkozókat. Sütögettek, beszélgettek, vitték a finomságokat. Nekem ez akkoriban különleges élmény volt, hiszen Pécsett nem találkoztam ilyen utcai rendezvényekkel. 2010-ben, Amikor Pécs Európa kulturális fővárosa volt, már Érden éltünk, így akkor csak távolról követhettem figyelemmel a Pécsett megrendezett szomszédünnepet, ami az egész éves program kísérő rendezvénye volt. Akkor ismertem fel, hogy ez ugyanaz a rendezvény, csak nagyban, mint amit a keresztanyámék abban az orfűi utcácskában tartottak. Rá egy évre, 2011-ben rendeztük meg a mi Nyomdász utcánkban a szomszédünnepet: egy üres telek előtti utcarészre vittük ki a székeket, és hívogattuk az utcában élő embereket. A lakók érdekesnek találták ezt a kezdeményezést, hiszen nem lehetett tudni, ki jön el, mi is történik egy ilyen találkozón. Olyan jól sikerült, hogy azóta minden évben összejövünk, egyre nagyobb létszámban. Tavaly már közel százan voltunk, mert csatlakoztak hozzánk a szomszéd utcából, illetve távolabbról is, olyan ismerősök, akik hallottak a mi kis ünnepünkről.

– Hogyan lehet leültetni ennyi embert?

– Tavaly kaptunk sörpadokat, de előtte is megoldottuk valahogy: volt, aki talicskával tolta ide a székeket, az asztalt. Az első két alkalommal még batyus összejövetel volt, most már bográcsozunk, de a kedvenc italát mindenki maga hozza. A helyszín azóta is változatlan. Nagyon várják minden évben a lakók – a tapasztalat azt mutatja, szükség van arra, hogy működjenek ezek a kis közösségek. A gyerekeknek is más így, hogy anynyi mindenkit ismernek a szomszédságban, bármikor kimehetnek játszani. Nálunk a gyerekek nem mennek el lesütött szemmel az utcában lakó bácsi mellett, hanem barátságosan köszönnek, hiszen tudják hova tenni, találkoztak már. Így, hogy ismerősei lettünk egymásnak, tudunk egymásnak segíteni is: János bácsi korábban a
piacon adta el az almáját, most már eladja az utcában lakó családoknak a kis kertjében termett finom gyümölcsöt. Az embernek van családja, munkatársai, többféle közösségnek is tagja, és talán pont erre, a szomszédjaira marad a legkevesebb időnk, legfeljebb az autóból köszönünk egymásnak. Pedig ez is nagyon fontos ahhoz, hogy jól érezzük magunkat ott, ahol élünk. Mi nagyon szeretünk itt élni: szeretjük az utcánkat, a szomszédainkat, és részese lenni, ahogy épül a város.

– Szeretnék ezt a szomszédünnepet szélesebb körben is megrendezni, meg is hirdették még a télen, hogy várják azok jelentkezését, akik szívesen összehívnák egy asztalhoz a szomszédságot. Még a napját is kitűzték: június elseje, szombat. Milyen volt a fogadtatás?

– Már vannak érdeklődők, de igazából most indítjuk el a szervezést. Remélem, sokan jelentkeznek majd, hi
szen a saját példánkon láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy összehozza az embereket egy-egy ilyen találkozó. Mi már nemcsak szomszédünnepet, hanem karácsony előtti forralt borozást és farsangot is tartunk együtt – méghozzá jótékony céllal: a bevételt a családok átmeneti otthonának adományozzuk –, és nagyon jól érezzük magunkat egy
más társaságában. Van, aki ezt hallva irigykedik, csodálkozik – őket szeretnénk egy kicsit motiválni, ösztökélni arra, hogy szervezzenek hasonló rendezvényeket, hiszen látszik, hogy van erre igény.

– Nemcsak mulatságokat rendeznek közösen, hanemrészt vettek együtt az utca leaszfaltozásában is, az önkormányzati feles pályázat keretében. Ehhez is jókora összefogás kellett. Ezt is ön szervezte?

– Igen. Több utca is belevágott itt a környéken, és nagy segítség volt, hogy a szomszédünnepekről már ismertük egymást, mert megvolt a bizalom egymás iránt. Így utólag nagyon örülünk, hogy bele mertünk vágni, mert teljesen más lett az utca képe – arról nem is beszélve, hogy még többet vannak kint a gyerekek, hiszen megjelentek görkorcsolyák, gördeszkák, még inkább közösségi tér lett az utcánk. Évről évre részt veszünk egyébként a TeSzedd! akcióban is – ezeknek a közös tevékenységeknek köszönhetően még inkább átérezzük, hogy Érd a mi városunk is.

– Láthatóan agilis személyiség…

– Igen, mert nagyon szeretem az embereket, szívesen meghallgahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg őket, és ezt ők is érzik: bizalommal fordulnak hozzám a kérdéseikkel, gondjaikkal. Szívesen és örömmel szervezek és fogom össze a közösséget. Ez a város az otthonom, szeretem Érdet. Ezért is koncentrálok most a szomszédünnepre, arra, hogy minél több utca részt vegyen benne. Szerencsére a szervezéshez a város is segítséget nyújt, hiszen igény szerint meghívókat, poharakat, különféle reklámanyagokat biztosít a részt vevő utcák számára, és ezekhez a programokhoz a közterület-használatért sem kell fizetni. Szeretném, ha minél több utca jelentkezne az erdiszomszedunnep@gmail.com e-mail címen vagy pedig a 06-70/5178454-es telefonszámon. Ez úton biztatok mindenkit: vágjanak bele bátran, nem fogják megbánni!