– A fantasztikus irodalmat/filmet a mesétől a tudományos ismeretterjesztésig különböző kategóriákba sorolja, a műfaj neves szerzőit találóan jellemzi – Asimov például ön szerint a mérnökök prófétája, Stanislaw Lem lélekbúvár, Wells a végtelen képzelet, Verne pedig a mindenható tudomány –, de vannak-e általánosnak mondható jellemzői a tudományos fantasztikus műveknek?

– Olyan filmet még nem láttam, amelyik teljesen korrekt lett volna technikai megoldásaiban. A Csillagok között című, amely felvonultatja a XXI. századi elméleti fizika elképzeléseit a világűrről, gravitációról, a tér és idő viszonyáról, valamint felvázolja a zsákutcába jutott emberiség lehetséges fejlődési útját, szerintem a legjobbak között van – bár abba is bele lehetne kötni ittott. A „legrosszabb” talán a Csillagok háborúja például a világűr lehetetlenül sűrű aszteroidamezőiben repülőgépként manőverező X-szárnyúival; ez inkább mesefilm, mint tudományos fantasztikus munka. Általános – bár dramaturgiailag érthető – hiba például a befelé, az arcot megvilágító, s így a viselőjét elvakító űrsisak vagy a mesterséges nehézkedés ábrázolása. A filmekben a földi gravitáció hiányát általában forgó űrkabinnal helyettesítik, ami elvileg helyes, de ha valaki kiszámolja egy középiskolai szintű képletet felhasználva a centripetális erő nagyságát, akkor hamar rájön, hogy az a sebesség, amivel az űrhajót forgatják, nagyon kicsi. Sokszorosával gyorsabban kellene pörögnie vagy sokkal nagyobb méretűnek kellene lennie, hogy a valóságnak megfeleljen. Jó esetben a filmkészítők vagy a szakértőik tudják is ezt, de aligha lenne élvezhető a film, ha mondjuk egy ventilátor sebességével forogna az űrhajó kabinja. De sajnos nagyon sok „indokolhatatlan” butaságot is látni a vásznon.

– Előadásából kiderült, hogy jól ismeri a tudományos fantasztikus irodalmat, mint mondta, gyerekkorában ott sorakoztak ezek a kötetek a könyvespolcán. Talán ez vezette a csillagászathoz?

– Kétségtelen, hogy ezek is felkeltették bennem az érdeklődést, de az igazi motivációt akkor kaptam, amikor hatéves voltam, és a miskolci Kilián lakótelepre költöztünk. A mi házunkkal szemben állt az a kilencemeletes toronyház, amelynek a tetején csillagvizsgáló működött, illetve működik még ma is. Az erkélyünkről éppen a kupolára lehetett látni, engem pedig mindig foglalkoztatott, hogy mi lehet ott. Hamar bejutottam, hogy a kíváncsiságomat kielégítsem, mivel dr. Szabó Gyula, a csillagvizsgáló létrehozója (ma az ő nevét viseli az obszervatórium) és vezetője apám gimnáziumi osztályfőnöke volt egykor. Működött ott egy szakkör is, ahová 14 éves koromban – ez 1974-ben volt – beiratkoztam. A csillagvizsgáló kezdetben a Magyar Tudományos Akadémiához tartozott, a szovjet űrkutatáshoz kapcsolódva egy hálózat részeként műholdak pozíciójának a mérésével foglalkoztak elsősorban. Egy 30 centiméter átmérőjű Newton-távcső is működött ott a kor színvonalának megfelelő műszerekkel, a kvarcóra például szekrényméretű volt… Adott volt hát minden, hogy beleszeressek abba a csodába, amit a csillagászat jelent, középiskolás koromban már magam is szakkört vezettem gyerekeknek, egyetemistaként pedig a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat – hozzájuk került a csillagvizsgáló is Uránia néven, míg a rendszerváltás idején a TIT megszűnésével be nem zárták, hogy majd a Diósgyőri Gimnázium újítsa fel és nyissa meg újra – keretében előadásokat tartottam a csillagászatról. Jártam csillagásztáborokba is, ahol közösségi kapcsolatokat teremteni és életre szóló barátságokat kötni is lehetett a tanuláson túl.

– Ilyen kezdet után azt várná az ember, hogy egyenes út vezet a hivatásos csillagász pályához…

– Valóban, gimnazista koromban szinte az utolsó pillanatig azt gondoltam, hogy csillagász leszek, s ennek érdekében az ELTE fizika szakára akartam jelentkezni. De éppen ebben az időben vettem részt egy táborban, ahol módom volt egy hivatásos csillagásszal elbeszélgetni a szakmáról. Bevallom, elbizonytalanított, mi több, eltántorított azzal, amit a lehetőségekről mondott; hogy évente 12–15 csillagász végez, az új álláshelyek száma pedig jó esetben sem több kettő-háromnál. Ráadásul akkor még – a vasfüggöny miatt – nem lehetett szabadon utazni, külföldön munkát keresni, karriert építeni, így lehettem volna egy gimnáziumi fizikatanár. Ezért végül bármennyire is szerettem a csillagászatot, a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem gépészmérnöki karára jelentkeztem; ma már azt mondom, nem bántam meg.

– A mérnöki pálya azonban nem tántorította el a csillagászattól, hiszen parkvárosi kertjében saját kis obszervatóriumot épített, s ott tölti szinte minden szabadidejét, s aktív tagja, egyik motorja az Érdi Csillagászati Klubnak is.

– Voltak azért hullámvölgyek a csillagászattal való kapcsolahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgban. Az egyetem után sokáig a munka került az első helyre, szakmérnöknek tanultam, programozóként és rendszerszervezőként dolgoztam. Majd a Prímagáznál kereskedelmi vezetőként 1994-ben kaptam meg a lehetőséget a telepített gáztartályos üzletág kiépítéséhez, de ehhez a főváros közelébe kellett költöznünk, így jöttünk 1995-ben Érdre, ahol a munka mellett építkeztünk is. Ez egy intenzív szakasza volt az életemnek, s a család és a gyerekek miatt is (két lányom akkor még ovis és általános iskolás korú volt) egy időre háttérbe szorult a csillagászat.

– Ráadásul volt másik hobbija is, ami elcsábítani ugyan nem tudta a nagy szerelemtől, de a háttérben máig ott van. Természetfotósként is ígéretes sikereket ért el.

– Gyerekkoromtól szerettem kirándulni, nagyszüleimmel rengeteg időt töltöttem a Bükkben, megszerettem a természetet. Idővel vettem egy fényképezőgépet, amit állandóan vittem magammal a kirándulásokra. Hatalmas előrelépés volt, amikor beszerezhettem egy Zenit Tair fotópuskát, ez a kor legendás szovjet technikája volt, amivel már óvatos nagyvadakat – muflont például – is tudtam messziről fotózni. A csillagászat kicsit háttérbe szorította aztán a fényképezést, de itt Érden újra előtérbe került; a kezdetekben a Duna–Art Fotóklubnak is tagja voltam. Ekkoriban már megengedhettem magamnak egy még jobb gépet, és baráti kapcsolatok révén vadasparkokba is be tudtam járni fotózni; a képeimet több kiállításon is falra tehettem. Ha időm engedi, néha még most is előveszem a kamerát. Egy dolog megmaradt: a Bükk iránti szeretetem jegyében október első felében, a születésnapomra a családtól minden évben kapok egy hosszú hétvégés kimenőt; ilyenkor néhány napig egyedül járom az erdőt; van olyan év, amikor ez az egyetlen fotós alkalom számomra. Bár, ha úgy veszszük, az asztrofotózás és a virágok, állatok fényképezése egy tőről fakad, hiszen mindkettővel a természet csodáit örökítjük meg.

– Ezzel vissza is kanyarodhatunk a csillagászathoz, s megnézzük a csillagvizsgálóját. A kis kerti épületről messziről látszik, hogy nem holmi szerszámoskamra vagy vendéglak, a tetőn elhelyezkedő kupola árulkodik a funkcióról: ez bizony egy házi obszervatórium, amiben két távcsőállás és egy észlelőszoba kapott helyet. A kupolát egy 160 milliméter átmérőjű apokromatikus (a színi hibáktól lényegében mentes) távcső uralja, amelynek 1300 mm a fókusztávolsága, vezérlése teljesen elektronikus, számítógépről is lehet irányítani. Van kiegészítő lézerfény, keresőtávcső, kamera és van még itt egy barátjával közös találmánya, a Telescope Drive Master, amely már egy évtizede ismert és használatos csillagász körökben, világszerte.

– Ez egy elektro-mechanikus segédeszköz, ami rendkívül pontos égboltkövetést biztosítva kompenzálja a műszert mozgató mechanika óhatatlan pontatlanságait – ami eredetileg kínai gyártmány, de ezt is átalakítottam, lényegében az egész távcsövet magam építettem, a lencsét külön nekem csiszolták –, lehetővé téve, hogy minél tökéletesebb felvételek készüljenek és legyenek láthatók az észlelőhelyiség számítógépének monitorján. Mert a távcsövön keresztüli vizuális megfigyelés élvezetes és romantikus tevékenység, de a kamera által a monitorra vetített kép több lehetőséggel szolgál, s az is nagy élmény, amikor egy objektumról nagy pontossággal meg tudom állapítani, hogy milyen fényes, ezt meg tudom tenni mindennap, s így kirajzolódik, hogy az a csillag tulajdonképpen él, nem csak világít az égen, hanem történések zajlanak le benne és körülötte, és ezt szépen ki lehet mutatni egy adott mérési sorozattal. Ez érdekel leginkább mostanában, a mérések: különböző jelenségeket próbálok követni, mondjuk egy változócsillag fényességét, fénygörbéjét kimérni, exobolygó-átvonulásokat – olyan bolygók, amelyek Naprendszerünkön kívüli, vagyis idegen csillagok körül keringenek – megfigyelni, asztrometriai méréseket végezni, azaz egy kisbolygó vagy üstökös pozícióját meghatározni.

– Mindkét távcsőállás kihasználása érdekében egy nagy Newton-típusú tükrös teleszkóp is helyet kap majd itt, amit ön tervezett a neves német cég, a Bresser megrendelésére, s amit már forgalmaznak is.

– Aki átfogó megfigyeléseket akar végezni, annak valójában két távcsőre van
szüksége. A nagy fényességű és többnyire kisméretű objektumok megfigyeléséhez, mint a bolygók, kettős csillagok vagy apróbb Holdkráterek, nem kell túl nagy átmérő, viszont a precíz optikai minőség fontos; ilyenek a lencsés távcsövek, amelyekből a 10–15 centiméter átmérőjűek már jól használhatók, és még megfizethetők. Ugyanakkor az extragalaxisok, csillagközi gáz- és porködök – tehát a sokkal halványabb, ún. mélyég objektumok – észleléséhez viszont nagy fénymennyiség, azaz nagy átmérő kell; ezt gazdaságosan csak tükörrel lehet megvalósítani, ilyenek pl. a Newton-teleszkópok, akár csak „olcsó”, ún. Dobson-típusú állványba szerelve. A Bressernek is ilyet terveztem, és ilyet gyártunk itthon, 50 cm-es tükörátmérővel.

– Aki rendszeresen az égbolt titkait fürkészi, az szembesülhet vele igazán, hogy a hatalmas világegyetemben
milyen kis pont a Földünk, s mi is csupán jelentéktelen porszemnek érezhetjük magunkat. Azok vagyunk-e? Egyedül vagyunk-e? Találkozunk-e valaha fejlett intelligenciákkal? Ezek a kérdések – gondolom – minden csillagásznak a fejében megfordulnak, amikor a távcsőbe néz.

– A Tejútrendszerben mai becsléseink szerint kb. 400 milliárd csillag van. Bolygórendszere lehet mintegy százmilliárdnak, különböző számítások és becslések alapján akár 100 milliárd bolygón lehet élet is; de tegyük fel, hogy a „lakott” bolygóknak csak egy százaléka hoz létre műszaki civilizációt. Eszerint 1 milliárd bolygón alakult legalább egy ízben fejlett civilizáció – ahogy ezt Carl Sagan amerikai csillagász alapműnek számító, Kozmosz című televíziós filmsorozatában Frank Drake formulája alapján levezette. Kérdés továbbá: egy bolygó teljes életének hány százalékát töltheti ki a technikai civilizáció? Nekünk csak néhány évtizede vannak rádiócsillagászati kutatásokra alkalmas eszközeink, miközben a Föld már több milliárd éve létezik, s egyáltalán nem zárható ki, hogy akár már igen hamar elpusztítjuk önmagunkat. Márpedig, ha a civilizációk „öngyilkossága” tipikus, akkor az egy időben létező civilizációk száma – a legoptimistább becslések szerint is – aligha több tíznél, és szinte lehetetlen, hogy valaha is találkozzunk. De amennyiben a civilizációk esetleg megtanulhatnak együtt élni a fejlett technológiákkal, és esetleg geológiai vagy csillagászati időskálákat is túlélhetnek, akkor már milliónyi fejlett technológiával rendelkező bolygó lehetséges csak a mi csillagvárosunkban. Tehát, ha valami egyértelműen más civilizációtól érkező jelet foghatnánk, annak szerintem nem is az lenne az óriási jelentősége, hogy léteznek idegenek – ebben már ma is szinte biztosak lehetünk –, hanem az, hogy számunkra is van még remény a túlélésre…