– Úgy tudom, az ön lírai tehetsége meglehetősen korán megmutatkozott, de irodalomszervezőként is kiemelkedett a kortársai közül. Alapítója volt a Stádium Fiatal Írók Körének, majd tíz évig irodalmi szerkesztőként dolgozott a Magyar Napló műhelyében. Már gyermekkorában tudatosan költőnek készült?
– Kezdetben senki nem tudatosan készül arra a pályára, amely vonzani kezdi. Engem is inkább a korai családi tragédiák ösztönöztek arra, hogy megpróbáljam megfogalmazni mindazt, amit nem értek, vagy amit nehéz elviselni. Ezen túl bizonyára az is hatással volt rám, hogy akkoriban kisebbik (kamasz) nővérem szerelmi élményeit novellákban dolgozta fel, amelyeket mindig meg kellett hallgatnom. Azt gondolhattam, ha neki megy az ilyesmi, nekem miért ne sikerülne. 14 évesen aztán bekopogtam első mesterem, Kárpáti Kamil pesterzsébeti szerkesztőségi ajtaján a Stádiumba. Onnantól már egy tudatosabb építkezés vette kezdetét, amely fontos állomásokhoz vezetett: 17 évesen jelentek meg először verseim folyóiratban, 18 évesen debütáltam hatod magammal A sivatag kupolája című antológiában, 20 évesen látott napvilágot első verseskönyvem, amellyel Gérecz Attila-díjat nyertem. De az elhatározás, hogy márpedig akkor én mostantól költő leszek, úgy emlékszem, második kötetem írásakor és szerkesztésekor született meg bennem, amikor is a magam lábára próbáltam állni, otthagytam a Stádium műhelyét, önállóan vettem fel a kapcsolatot kiadókkal és alkotótársakkal.
– Egykor, a ’30-as, ’40-es években megérte verset publikálni, mert a lapok jól fizették. Mára a költészet kiszorult az újságokból. Egyáltalán, meg lehet ma élni a költészetből?
– A két világháború közötti időszakban még jelentős volt a magán-mecenatúra, az akkori mágnások előszeretettel mutatkoztak írók, költők és más művészek társaságában, mert erősítette a renoméjukat, így pénzt is szívesebben áldoztak a művészetekre, az irodalomra. De akkor sem lehetett csak versírásból megélni, hiába fizettek jobban a lapok. Egy-egy alkotó mögött vagy mecénás is állt, vagy volt egyéb mestersége, állása, amelyből meg tudott élni és eltarthatta a családját. Vagy újságot írt, vagy tanított, vagy gyógyított, vagy jogi pályára lépett stb. Az valóban sajnálatos, hogy kb. 10-15 évvel ezelőtt a kortárs magyar irodalom teljesen kiszorult a napi sajtóból, mert a szakfolyóiratok jóval kisebb közönséghez tudnak csak eljutni. Ezért is nagy fegyvertény az, hogy 2017 őszétől Előretolt Helyőrség címen szombatonként irodalmi-kulturális mellékletet „szállítanak” a vidéki családok asztalára a megyei napi- és hetilapok. Ez azóta tovább bővült az erdélyi és a vajdasági mellékletekkel, csak ott havi megjelenéssel. Idén beindul a felvidéki és a kárpátaljai is. Mindegyik helyi szerkesztőséggel működik, és az adott régió irodalmi és kulturális értékeit hivatott felmutatni. Ennek a kárpát-medencei lapcsaládnak a főszerkesztésére tavaly nyáron engem kért fel a lapigazgató Demeter Szilárd, amit millió teendőm mellett azért vállaltam el, mert fontos küldetést láttam meg benne. Versírásból természetesen ma sem lehet megélni, kellenek hozzá ösztöndíjak és civil munkalehetőségek is, de az fontos volna, hogy a költő rangja újra az őt megillető szintre emelkedjen a nemzetek életében. Ehhez viszont neki is tennie kell, és alapvető szemléletváltásra van szükség. Ugyanis nem az olvasó van a költőkért és írókért, hanem fordítva. A tollforgatóknak, túl a természetes belső kényszeren, igenis felelősségük van abban és szolgálniuk illenék azzal, hogy olyan művekkel ajándékozzák meg az olvasókat, amelyekben lelkileg megkapaszkodhatnak. Erre ebben a jelenlegi értékzavaros és radikálisan átalakuló világban újra nagy szükség van. Az elefántcsonttornyok ideje lejárt. Legalábbis egyelőre.
– Számos antológiában szerepelnek versei, de eddig már tíznél több önálló kötete is megjelent. A Szomjúság című egy kisregény. Mi motiválta a prózaírásra?
– Talán életkori sajátosság, hogy előbb-utóbb mindenki ír vagy szeretne írni egy regényt. A költők is. Amelyben összefoglalhatják az addig megtett út tanulságait. Számomra visszatekintés és számadás volt. De mindezen túl a költészetemben, az egyes köteteimben is volt mindig epikai szál, tehát kezdettől fogva megtalálhatók bennem a próza gyökerei is. Szeretném majd trilógiává bővíteni, amihez azonban sokkal nyugalmasabb életformát kell majd választanom. Legközelebb verseskönyvvel szeretnék jelentkezni. Vallom, hogy versben mindent meg lehet fogalmazni, csak néha nem árt nagyobb teret adni egy-egy gondolat, fájdalom, kérdés kibontásának. Ezért foghattam hozzá, az emberélet útjának felén lelassítva, én is regényt írni. Alapvetően önéletrajzi könyv, de úgy éreztem, hogy talán egy nemzedék nevében is szólhatok, amikor a nő és férfi ellentétéről, a kudarcba fulladt házasságokról, vagy épp a rendszerváltás körüli kamaszkorról elmélkedem.
– Rendkívül nyugtalan, egyesek úgy fogalmaznak, érzéketlen világ vesz minket körül. Ön szerint mi a szerepe ma a tiszta szónak, az igaz érzéseknek, különösen egy olyan környezetben, ahol nehéz a fiatalokat olvasásra bírni?
– A szerepe nem lehet más, minthogy visszaterelje az embereket a valódi értékekhez. A hangsúly túlzottan eltolódott a kép, a vizualitás felé, amely azonban elsorvasztja a kreativitást, a fantáziát, legalábbis az a formája, amely például a tv-csatornák reklámáradatával zúdul ránk. Az alapvető probléma az, hogy nem merünk egyedül maradni, magunkban, holott az olvasáshoz, és az olvasás általi világteremtéshez termékeny magány kell. Közben meg – paradox módon – egyre inkább elmagányosodnak a fiatalok azáltal, hogy az egyedülléttől való félelmükben mohón és agresszívan a nap 24 órájában iparkodnak tartani egymással a kapcsolatot telefonjaik különböző csatornáin, ahol folyamatos az egyre kétségbeesettebb önreprezentáció és öndokumentálás is. Mintha elszakadtak volna a hús-vér valóságtól, és inkább egy virtuális valóság fedezékei mögött keresnének menedéket, ahol kisebb a felelősség. Nem irigylem a jövő pedagógusait.
– Van-e kiút a költészet, az irodalom számára?
Egyrészt igen. Másrészt nem a költészetnek van szüksége kiútra, hanem az embernek, többek közt a költészet által. Mindezt persze a lehető legtágabb és legnemesebb formában értem. Ha hátat fordítunk a költészetnek, vagyis ha az igazi értékek megpillantásának és felismerésének a képességét kilúgozzuk magunkból, makogó hordákká züllünk majd vissza, és bunkós bottal ütjük agyon egymást egy pohár vízért.
– 2010 óta vezeti a Magyar Írószövetséget, alig 35 évesen vette át az elnöki tisztséget. Legutóbbi újraválasztásakor úgy fogalmazott: „újra kell fogalmazni a Magyar Írószövetség szerepét és feladatát a megváltozott kulturális térben.” Mi a szerepe, küldetése a mai írószövetségnek?
– Egyrészt ugyanaz, mint eddig: őrizni és továbbadni azokat a klasszikus értékeket, amelyeket elődeink ránk hagyományoztak. Ezek az értékek két nagy erőtérben kristályosultak ki igazán szervezetünk történetében: az 1956-os forradalomban és a ’80 évek autonómiaharcaiban. Ugyanakkor azt is be kell látnunk, hogy nem táplálkozhatunk csupán a dicső múltból. A ránk köszöntött vagy ránk szakadt digitális korban egészen új kihívásoknak is meg kell tudni felelnünk. És az sem mellékes, hogy a leírt szó művészetének egészen más volt a tétje a diktatúrában, és egészen más a rendszerváltás óta. Úgy láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy az új szerepek, feladatok és utak megtalálása még folyamatban van, ráadásul a felelősség csöppet sem kisebb, csak épp nehezítettebb a pálya a világméretű zaj és az általános érdektelenség miatt. De nem reménytelen a helyzet, csak meg kell találni újra a hidat lélektől lélekig. Az elmúlt években ezért vezettünk be olyan reformokat, amelyekkel egyrészt a digitális térben, másrészt, székházunk zordon falai közül kilépve, közösségi helyszíneken (lsd. pl. fesztiválok) közvetlenül is megszólítottuk a kortárs magyar irodalom potenciális olvasóit.
– Idén immár 30 éve ünnepeljük a magyar kultúra napját. A gondosan megszervezett, magával ragadó rendezvényeken túl, milyen üzenete, jelentősége van ennek a napnak?
– Összetartozásunk ünnepe ez a nap és egyben megmaradásunk fedezete. Amíg ilyen ünnepeket ülünk, van esélyünk arra, hogy a legújabb-kori népvándorlás viharaiban is megkapaszkodjunk egymásban és közös értékeinkben.
– A Magyar Írószövetség és Érd Város Önkormányzata közösen alapították meg a Bella István-díjat. Miként értékeli ezt az együttműködést, az évről évre megvalósuló közös ünneplést?
– Rendkívül fontosnak tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg. Túl az ünnep jelentőségén, a Magyar Írószövetségnek is érdeke, hogy lehetőleg minél több civil fórumon megmutassa magát és értékeket teremtsen – másrészt egy városnak is dicsőségére válik, ha olyan eseményeket kezdeményez és bonyolít, amelyekkel maradandó és lélekemelő élményt nyújt az embereknek. A művészet pártolása ennek az egyik legnemesebb formája. Köszönet érte Érd városának.
– Immár tizenegy ifjú költő büszke tulajdonosa a Bella-díjnak. Tapasztalatai szerint milyen a kitüntetés megítélése a szakmában, a fiatal lírikusok körében?
Presztízse van. Olykor úgy tűnik, hogy a József Attila-díj állami kitüntetés egyik előfutára. Ráadásul a névadó Bella István olyan egyetemes költészetet hagyott ránk, amelynek fényében nem csupán a díj átvételekor, de mindenkor javára válhat megmerítkeznie a kitüntetettnek.
– Érden is működik Irodalomkedvelők klubja, ami nem meglepő, de ami ennél fontosabb, hogy hét éve negyedéves irodalmi folyóiratot, valamint zsebkönyveket, antológiákat is megjelentet. Milyen lehetőségeket lát a hasonló lokális kezdeményezésekben? Kinevelhetnek-e olyan alkotókat, akik túllépik a provincializmus határát? Egyáltalán, léteznek-e még ilyen korlátok?
– A korlátok léteznek, de mindenképpen szükség van a lokális műhelyekre is, amelyek nem csupán a helyi kulturális életet gazdagítják, de fedezetül is szolgálhatnak az irodalmi és művészeti utánpótlás kinevelésében. Nem egy tehetséget láttam kis közösségekből kiröppenni, akik aztán országosan elismert művészekké váltak.
