Halász Judit az előadás után azt mondta, nagyon szeret Érdre évről-évre visszajárni, mert mindig kedves és helyes közönség fogadja itt. De honnan veszi az energiát ahhoz, hogy immár több évtizede járja az országot, és énekeljen a kicsiknek, nagyoknak? – Érdekel és szeretem, amit csinálok. Szeretem a közönséggel való kapcsolatot. Mindig érdekel, hogyan lehet megteremteni különböző helyeken különböző emberekkel azt a fajta kapcsolatot, amit egy előadó képes létrehozni – mondta.
Halász Judit már akkor interaktív koncerteket csinált, amikor még nem jött divatba ez a szó. A koncertjein egy-egy átvezető során folyton-folyvást a közönségéhez fordul kérdéseivel, és türelmesen megvárja, meghallgatja a kicsik és nagyok válaszát. – A gyerekekkel, ha az ember eltalálja a hangot, és a velük való kapcsolatteremtés stílusát és lényegét, azt, amit a gyerekek szívesen fogadnak, akkor talán velük a legkönnyebb kapcsolatot teremteni. De hogyha rossz hangot üt meg az ember, és rossz helyről közelít, akkor soha nem tud a gyerekek közelébe jutni. Hogy mi a jó és mi a rossz, azt az embernek csak megérezni és megsejteni lehet, arra tanácsot senkinek nem tudok adni. Az az egy viszont biztos, hogy nem lehet a gyerekek egyéniségét és személyiségét megsérteni, vagy szégyenérzetet kelteni bennük.
Az énekesnő azt vallja, ha látja, hogy sikerül kapcsolatot kialakítani a közönségével, az örömmel tölti el, ami persze energiát is ad, és reméli, sikerül a gyerekeknek is örömet szereznie. Vasárnap ez láthatóan nagyon is sikerült a Szepesben. A tapasztaltabbak plüss pandával felkészülten érkeztek, és nem is kellett sokat várniuk a fekete-fehér mackót megéneklő slágerre: csak úgy szálltak a levegőben a pandák, papandák és papandadák, hogy aztán mindannyian elrepüljenek a Helikofferrel, meglessék A tündért, ahogy táncol, Dömötört, aki – nincs mit szépíteni – buta volt, mint hat ökör, ákombákomtól visszakérjék nagykabátjukat, nézzék, ahogy a Szitakötő egyvégtében járja – épen úgy, mint ahogy a már mászkálni tudó és azt élvező kisebb porontyaikat kergető anyukák tették a színházteremben a koncert alatt. Aztán ez a nap más volt, mint a többi, mert a közönség soraiból Bori hét-, Vince és Zénó pedig négyéves lett, aminek alkalmából felcsendült a Boldog születésnapot! A végén pedig egy kis hóesést is megidézett az együttes Micimackó segítségével. A vastaps és a szűnni nem akaró „Vissza! Vissza!” után jöhetett a Minden felnőtt volt egyszer gyerek vidám indulója.
Itt azonban még nem ért véget a történet: jött a dedikálás, amit mindig nagy becsben tart az énekes-színésznő. Nagymamák, anyukák, apukák és gyermekeik kértek lapra, cd-re, könyvre autogramot, közös fényképet Jutka nénitől, ő pedig mindegyikük kívánságát – rövidebb beszélgetések mellett – boldogan teljesítette.
Mások-e ma a gyerekek? Halász Judit szerint nem ők, hanem a környezet nagyon más. Sok hatás éri a kicsiket, és megváltoztak például az óvodák is. – A dalok szövegeinek nagy része magyar költők verseiből áll, amire ma – nekem úgy tűnik,– nem fordítanak elég hangsúlyt az óvodákban. Régen óvodák és iskolák jöttek a koncertjeimre. Ma szülőkkel jönnek a gyerekek, amit nem bánok, mert akiknek először koncerteztem, most értek el abba a korba, hogy a saját gyerekeiket hozzák – válaszolta.
Halász Judit nekik, a szülőknek – anyukáknak, apukáknak és nagyszülőknek- éppúgy énekel, mint a gyerekeknek – az együtt töltött idő fontosságáról, vagy épp az idő múlásáról, amiben mindig minden változik, mégis van, ami örök. Hiszen egyszer régen éppen mi voltunk azok, akik a koncertjein ugrabugráltunk vagy énekeltünk, gyermekként, szüleink társaságában, most pedig már legtöbben gyermekeinkkel, de szüleink nélkül érkezünk Halász Judit koncertekre, ahol ugyanazok az ismerős dalok (is) fogadnak minket évről-évre. Reméljük, még jó sokáig.
