„Összetartott minket az értékrendünk”

2020 karácsonyán a város „Év Családja Díját” azzal a laudációval adta át a házaspárnak Csőzik László polgármester, hogy dr. Makay Erika gyermekorvos és Makay Miklós kertészmérnök tevékenysége igazi „érdikum”.

Mi a közös pont egy gyermekorvos és egy kertészmérnök között?

ME.: Nagykároly – egy kisváros Szatmárnémeti és Nagyvárad között, ahol nevelkedtünk. Édesanyám és Miklós édesanyja osztálytársak voltak a gimnáziumban. Mi nem jártunk egy iskolába, érettségi előtt ismerkedtünk meg, 1976 májusában, egy esküvőn.

MM.: Aztán augusztusban találkoztunk legközelebb, addig leérettségiztünk és felvételiztünk. Erika Kolozsvárra, én Iașiba, vagyis Jászvásárra.

A két város nagyon messze van egymástól.

ME.: Igen. Mindkettőnknek határozott elképzelései voltak a pályaválasztásról. Akkor még csak Kolozsvárott volt kifejezetten gyermekorvosi egyetem. Nálunk, ha a nagycsaládot veszem, legalább harminc orvos van. A nagyszüleim ugyan nagygazdák voltak, a harmincas években gépesített gazdálkodást folytattak, de 1945 után „nagykulákok” lettek. Úgyhogy a család akkor már nem a földben látta a megélhetés forrását, hanem a tanulásban.

MM.: A szüleinknek nem is nagyon voltak lehetőségeik ’45 után. A 70-es évek második felében Ceaușescu a komoly gazdasági fellendülésre készülve kibővítette a felsőoktatás keretszámait, és abba az egy-két százalékba, ami a magyarok előtt nyitva állt, sikerült magunkat beküzdeni. Engem először elvittek katonának kilenc hónapra, majd öt éven át csak a nyári szünetekben tudtunk találkozni, a köztes időkben leveleztünk. Miután elvégeztük az egyetemet, 1982-ben házasodtunk össze.

Hogyan tudtak így kitartani?

ME.: Összetartott minket az értékrendünk, és hogy ugyanabban a közegben nevelkedtünk. A nagykárolyi szokások, a kulturális alapok, az, hogy a másiknak nem kell elmagyarázni a dolgokat, mert tudja. Azután sem lett könnyebb, hogy összeházasodtunk. Nagykárolyban laktunk, de én három évig Szatmárnémetiben voltam rezidens, majd 1986-ban román területre helyeztek ki gyermekorvosnak, 70-80 km-re Nagykárolytól. Akkoriban nem úgy volt, hogy oda jelentkezem dolgozni, ahová szeretnék.

A közlekedést hogyan lehetett megoldani?

ME.: Sehogy. Hétfőn elmentem dolgozni, és pénteken jöttem haza. Akkor már a második kislányunkkal voltam várandós.

MM.: Nekem sikerült Szatmár megyében elhelyezkednem, eleinte kicsit távolabb, majd a kaplonyi téesz szántóföldi zöldségtermesztési ágazatvezetője lettem. Az már csak 8-10 km-re volt Nagykárolytól, úgyhogy biciklivel ingáztam. Aztán 1989-ben eljutottunk oda, hogy elég volt. A bátyám már 1984 óta Érden élt, és biztatott bennünket, hogy jöjjünk. Leginkább az volt a döntő, hogy Emese lányunk akkor kezdte az első osztályt, és mindjárt olyan kettősségben kellett volna őt tartanunk, amiben mi is nevelkedtünk. Vagyis, hogy a családban másképp viselkedünk, és más dolgokat mondunk, mint amit ő az iskolában hall és tapasztal.

Érden könnyű volt új életet kezdeni?

ME.: Igen. Miklós bátyjáékhoz költöztünk az első pár hónapban. Aztán én januártól már az érdi szakrendelőben dolgoztam, Miklós pedig állást kapott az Elvira majorban. Ott aztán szolgálati lakást is adtak. Az is sokat számított a beilleszkedésben, hogy Érden nagyszerű evangélikus közösségre találtunk.

MM.: A bátyám a martonvásári kísérleti gazdaságban volt építési ágazatvezető, és jó kapcsolatai voltak az Elvira majorban. Mivel éppen megürült a gyümölcs ágazatvezetői állás, jelentkeztem. A gyerekeket viszont csak fél évvel később tudtuk áthozni. Mi határátlépési engedéllyel jöttünk át, de gyerekekkel együtt nem engedtek volna minket. Három héttel utána kitört a forradalom.

Nyugtalanító lehetett, hogy a gyerekek odaát maradtak.

MM.: A határzónában nem voltak atrocitások, inkább a nagyvárosokban. Szerencsére hamar rendeződtek a dolgok Magyarországgal, és a gyerekek is megkapták az útlevelüket.

ME.: Azért itt is bizonyítanunk kellett. Jelentkeztem szakorvosi képzésre, és újra le kellett tennem a szakvizsgát a Semmelweis Egyetemen.

dr. Makay Erika és Makay Miklós

Érd rendkívül dinamikusan növekszik, mi itt a legnagyobb kihívás egy gyermekorvosnak?

Talán azt mondhatnám, hogy Magyarországon túl sok az orvos-beteg találkozás.

Sokszor feleslegesen szaladgálnak orvoshoz az emberek?

Mondhatjuk így is. Bár aki jön, az nyilván nem érzi feleslegesnek. Azt hiszem, a szülők rettentően elbizonytalanodtak az információk áradatában. A három órás rendelésre érkező 80 beteg mindenképpen túlzás. Most a COVID alatt ez megszűnt, helyette telefonálnak és e-mailt írnak a szülők.

A telemedicina, amelynek régen az orvosok mereven ellenálltak, működik? Átküld valaki egy fotót, és megkapja a diagnózist és az orvosi javallatot?

Bizonyos esetekben működik, bár én nem vagyok nagy híve, és nem is leszek. De most igény és szükség is van rá.

Miklós, lehet azt mondani, hogy az Elvira major még a fénykorát élte, amikor odakerült?

Ha a fajtanemesítési tevékenységre gondol, akkor már nem. A nagynevű kutatók közül Brózik Sándort, Szentiványi Pétert még jól ismertem, Máliga Pált már nem. Az biztos, hogy a magyar gyümölcsnemesítés és -termesztés fellegvára volt az Elvira major – természetesen a budatétényi központtal együtt. A fénykor ’83-ig tartott, akkor szüntették meg az intézet önálló státuszát, és a teljes körű állami finanszírozást. Átminősítették gazdasági vállalattá, és amikor 1990-ben odakerültem, még tartott az újratervezés. A privatizációnak, aztán a 2004-es európai uniós csatlakozásnak is megvoltak a gazdasági vonzatai. A piaci verseny a gyümölcstermesztésben kedvezőtlen fordulatot hozott. Ami az én lehetőségeimet illeti, kezdettől kitűnő kapcsolatom alakult ki az egyik meggyes gazdával, Romics Ervinnel, többekkel együtt elindítottuk a gyümölcstermesztést magán bérlemény formájában. Emellett megmaradtam állami alkalmazottnak is, részmunkaidőben. Közben elvégeztem a növényvédelmi és tápanyag-gazdálkodási szakmérnöki képzést, ami kellett a munkakörömhöz. Az utóbbi 10 évben telepvezető vagyok.

Mi a feladata?

A gazdasági fenntartói, szolgáltatói háttértevékenységet végzem. Az intézmény szervezeti felépítése 20 éven keresztül változatlan volt, elvegetált kevés pénzből. „Termeljetek, pénzt ne kérjetek!” – ez volt a hozzáállás. Az én generációm valahogy ki is kopott a kutatóintézetből. Az állam nem tudta vonzóvá tenni számukra ezt az életpályát. Én azért tudtam megmaradni, mert a bérelt ültetvényekből megéltünk. De a bérleti jogviszony most lejár, és ezzel le is zárul ez a korszak.

Azt mondja, a kutatás fokozatosan leépült. Ez azt jelenti, hogy nincs szüksége az országnak gyümölcsnemesítésre?

Lenne rá szükség, csak nem találták meg hozzá a jó szervezeti formát. Amikor hat évvel ezelőtt létrehozták a NAIK-ot (Nemzeti Agrárkutatási és Innovációs Központ), megvolt rá a lehetőség, hogy valami elinduljon, de nem sok minden történt. Most a NAIK-ot a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem égisze alá integrálják, és alapítványi fenntartásban fog működni.

Mit jelent ez az Elvira génbanki tevékenysége szempontjából?

Nem tudjuk, ez nyitott kérdés. Szeretném tisztázni, hogy a törzsültetvény és a génbank nem azonos. A törzsültetvényben őrizzük a különböző gyümölcsfajták kórokozóktól mentesített törzsegyedeit, összesen csaknem kétszáz nemesfajtát – ezek jelentik a faiskolai szaporítás alapját. A gyümölcs génbanki gyűjteménybe pedig több ezer mérsékelt égövi gyümölcsfaj tartozik, ezek fenntartását állami feladatként végzi a génbank. Mi itt Érden a csonthéjasokkal foglalkozunk. A nemesítés szempontjából legértékesebb fajták gyűjteménye azonban már kissé elavult, sok ország utcahosszal előrébb tart. A világpiacon meggyből talán még a magyar a legjobb, de cseresznyéből nem feltétlenül. A magyar almatermesztés is fejlesztésre szorul.

A nagy áruházakban a barack kemény és íztelen, míg, ha fölmegyek a pincesoron, kis mérlegeken mézédes, lédús, a Battai úti barackosokban termett gyümölcsöt árulnak. Igaz, két nap alatt megromlik. Csodálatos minőséget árulnak az Elvira majorban is, de az sem jut el az üzletláncokba. Jól van ez így?

Az Elvirában megvan a vásárlóközönségünk, többek között a jó áraknak is köszönhetően. Van egy nagyszerű országos program, a rövid ellátási lánc, melynek célja a helyi, közvetlen értékesítési lehetőségek létrehozása és fejlesztése, valamint a mezőgazdasági termelők piacra juttatása. Ez az üzleti modell olyan megoldást jelenthet, amelyben a helyben termelt, jó ízű gyümölcsöt maximum 80 km-es körzetben el lehet adni.

Ennek a láncnak lehetne akár Érd is egy térségi központja. Van ilyen terv?

Nem tudok róla. Ami az Elvirát illeti, most van is gazdája, meg nincs is. Az állam és termelők közötti feladatmegosztás a jelenlegi formában nem szerencsés. Volnának ötleteim, mit kellene itt tenni, el is mondom, ahol tudom, de nem ezen a szinten dőlnek el a dolgok.

Negyven év munka után talán mára nyugalmasabb az élet, nem?

ME.: Igen, ősztől tavaszig nekem kellett folyton túlóráznom, a nyár kicsit lazább, akkor viszont Miklósnak volt mindig is sok munkája. Ritkán mentünk szabadságra. De nem mondhatnám, hogy most unatkozunk. Szeretek minél előbb hazajönni és beszélgetni Miklóssal. Mire megsütöm a pogácsát, le is vezetem a munkahelyi stresszt, és mehetünk az unokákért. Három fiú, két lány, 8, 7, 6, 5 és 2 évesek, szinte együtt nőnek föl, hiszen bölcsi, óvoda és iskola után általában ez a központ. A nagy családi ebédek is nálunk zajlanak. Miklós édesanyja itt él velünk, és részese a mindennapjainknak, az unokákkal és dédunokákkal együtt. Nagyon büszkék vagyunk a lányainkra, és mindkét vőnkre. Emese a gimnáziumban tanít, Klári Székesfehérváron orvos a kórházban. Az egyik vejemnek, Leventének tudom majd átadni a praxisomat. A mulasztást, amit éveken át a gyerekeink elszenvedtek, a lehetetlen körülmények miatt – hiszen én annak idején a két lánnyal összesen öt hónapot tudtam otthon lenni –, az unokákkal talán sikerül kompenzálni.

forrás: Mihalicz Csilla/Érdi Újság