„Nem vagyok olyan bátor, mint Svejk”

Vannak színészek, akik soha nem mennek ki a divatból. Mikó István Svejk vagyok című darabjával 35 éve járja az országot. Július 25-én a Szepes Gyula Művelődési Központ szervezésében az érdi közönség is együtt nevethet a derék katonával, akinek még ma is van aktuális mondanivalója.

Mikor olvasta először a Svejket?

Hú, nagyon régen, pontosan meg nem mondom, tizenvalahány éves lehettem. Az biztos, hogy még érettségi előtt.

Kamaszként mi fogta meg a figurában?

Elbűvölt a szellemes szöveg. Az, hogy egy kisembernek be nem áll a szája, bármilyen téma bárhol fölmerül, ő mindenhez hozzá tud szólni, mindenről van véleménye.

Hasek szövegéből maga írt színpadi változatot?

Igen, és a betétdalok zenéjét, szövegét is én írtam.

Mik voltak a főbb dramaturgiai szempontok?

Nem annyira a történet, inkább Svejk szövegelése adta a vezérfonalat. Az alapsztori csupán annyi, hogy a derék katona betér kedvenc sörözőjébe, ahol a törzsvendégekkel mindenféle témáról dumál. Interaktív jelleggel olykor megszólítok embereket a közönség soraiból, felkérem őket, énekeljenek velem, vagy igyunk sört. Az én kezemben ott a korsó, de ha nekik nincs, akkor persze sajnálkozom. Ezen szinte mindig nevetnek. Szóval van benne improvizáció.

Mikor bújt bele először Svejk figurájába?

1986-ban, de hogy hol, arra már pontosan nem emlékszem. Amikor Sopronban voltam színházigazgató, az egyik helyi sörözőben tartottuk a bemutatót. Aztán vagy öt-hat hasonló intézményben adtam elő a Svejket. Később azért nem tudtam folyamatosan ezeken a helyeken játszani, mert valamennyi tönkrement. Így utólag is remélem, sem Svejknek, sem nekem nem volt benne szerepünk. Ezzel csak azt akarom mondani, ezt a darabot bárhol elő lehet adni. Van persze minimális díszlet, és időről időre többen is közreműködtek benne. Volt, hogy zongorista kísért, volt, hogy tangóharmonikás vagy gitáros, attól függően, épp melyik zenészbarátom ért rá. A jelenlegi változatban van egy női szereplő, Szabó Anikó, ő játssza Palivecznét. Herrer Pál pedig billentyűs hangszeren közreműködik.

Mennyit változott Svejkről alkotott képe az elmúlt 35 évben?

Semennyit. Én változtam, na meg a világ. De bizonyos mondatok a változások ellenére máig érvényesek és naprakészek. Hasek írja a Svejk előszavában: „Nagy idők nagy embereket kívánnak. Vannak szerény, fel nem ismert hősök…”

Gondolt magára valaha, mint fel nem ismert hősre?

Igen, abszolút, így gondolok az egész életemre. Persze felismernek, mert az a művészi életem következménye. Jóllehet nem annyira a színpadról, mint inkább a televízióból ismernek, ahol a 80–90-es években nagyon sokat szerepeltem. Ma már ugyan kevesebbet, de az ismertség tart. Ráadásul nagyon sokat járom az országot, nem igazán tudok olyan helyet mondani, ahol ne fordultam volna meg. Nem feltétlenül a Svejkkel, hanem bármilyen más előadással.

Akkor mi önben a fel nem ismert hős?

Persze, ez így nem pontos, hiszen egyrészt nem tartom magam hősnek, másrészt meg ahogy mondtam, nagyon is felismernek. Az is igaz, hogy nem vagyok olyan, mint Svejk, hiszen nem vagyok olyan bátor, mint ő. Neki van egy védekezési stratégiája, papírja van róla, hogy hülye. És a hülye azt mond, amit akar. Nekem ugyanakkor az életem során gyakran meg kell gondolnom, kinek mit mondok. Tudja, nem szeretek konfrontálódni. Sokkal inkább a vélemények ütköztetésének híve vagyok. Az én elvem a beszéljük meg. Mérleg vagyok.

Színházvezetőként és művészként is sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy dönteni kellett, de mindig a mérlegelés, megbeszélés stratégiáját alkalmaztam.

Svejk együgyű, jóhiszemű, lázadása nem tudatos, hanem zsigeri.

Ő nem úgy bátor, hogy kiáll bármilyen ügyért, hanem a naivsága miatt állandóan kellemetlen helyzetekbe kerül. Ez irigylésre méltó.

Svejk akkor egy jó maszk, ami mögé el lehet rejtőzni?

Igen, amit én, Mikó István, nem mondanék el a színpadon, azt az ő bőrébe bújva bátran megteszem.

Szerepálom volt?

Amikor a Thália Színházba kerültem, majdnem minden vidéki színházban játszották a Svejk különféle feldolgozását. Akkor úgy éreztem, abban a korban vagyok, hogy jó lenne eljátszani, de a szerep valahogy mindig elkerült engem. Mégis annyira izgatott ez a figura, hogy fogtam magam, és kitaláltam a saját Svejkemet. Legalább olyan jó döntésnek bizonyult, mint a Kaláka együttes megalapítása. Ők több mint 50 éve vannak színpadon, a Svejk velem együtt meg 36 éve, ha jól számolom.

A maga idejében Svejk politikai szatíraként született. Van bármilyen áthallás az előadásában a mai magyarországi viszonyokra?

Én inkább Svejk emberi oldalát szeretném ábrázolni, nem akarnám aktualizálni a mondanivalóját. A kisemberre fókuszálok, aki nagyon sokat látott, akinek mindenről van véleménye. Az igazság mindig igazság marad. Ha azt mondom, olyan a mi kormányunk, mint a nap, ami soha nem akar lebukni, egyre csak süt, süt, az emberek pedig nézik és könnyeznek, azzal nem szeretném egyik politikai oldalt se karikírozni vagy bántani. Csak azt akarom mondani, aki a hatalmat gyakorolja, annak vállalni kell a hatalommal járó kellemetlen és kellemes dolgokat egyaránt. Szóval mindenről megvan a véleményem, de az az én magánügyem. Nem akarom Svejket direkt politizálásra használni. Annál sokkal összetettebb a figura.

Idén megkapta a Kiváló művész-díjat. Mit gondol a díjakról?

Jólesik, de a közönség szeretete bármilyen díjnál többet ér.

Alapvetően komikus karaktereket játszott, sosem érezte szűknek ezt a kategóriát?

Játszottam színpadon és tévéjátékban drámai szerepeket is, szóval nincs hiányérzetem.

A pandémia hogyan érintette?

Nem vagyok az az alkat, aki az ilyen kényszerű szüneteknek örül, mert ennél jóval aktívabban élek. Nyaralni is jóformán csak egy hétig tudok, utána fejben már dolgozom, mert valami mindig birizgálja az alkotói fantáziámat. A Covid két hulláma között szerencsére volt filmes felkérésem. Az Oscar-díjas Deák Kristóf első nagyfilmjében játszom. Az unokázós csalókról szól, a munkacíme Unoka. Annak alapján, amit eddig láttam belőle, nagyon jó filmnek tartom. Nagy izgalommal várom, mikor mutatják be. Amúgy nem görcsöltem rá a pandémiára, olvasó ember lévén volt mivel elfoglalnom magam. Ott van például nagy kedvencem, Kovács András Ferenc, aki írt egy remek versciklust Egerek könyve címmel, a Magvető adta ki pár éve. Annyira megtetszettek, hogy 19 versre komponáltam zenét.

Az idén 70 éves. Amikor tükörbe néz, hány évesnek látja magát?

Ugyanolyan kisgyereknek látom magam, mint annak idején, amikor eszmélni kezdtem. Csak a külső változik, amit nyilván a sok tapasztalat és élmény formál, amit ennyi idő alatt összegyűjt az ember. Amikor reggel borotválkozás közben, vagy a színházban sminkelés közben az öltözői tükörbe révedek, nem ugyanaz néz vissza rám, akit belül látok. Persze sok minden fáj és nehezebb a mozgás, de ha egyszer úgy ébredek, hogy azt érzem, nincs semmi bajom, akkor valószínűleg már meghaltam, ahogy a vicc mondja.

Hogy viszonyul a halálhoz?

Nem igazán foglalkozom vele. Tudjuk, ami egyszer elkezdődött, annak vége is lesz. Még soha senkivel nem beszéltem, aki el tudná mesélni, mi van a halál után. Állítólag a semmi után is van valami. Emberi ésszel a végtelent lehetetlen felfogni. Ami biztos, hogy csak porszemek vagyunk. De ha már ide születtünk erre földgolyóbisra, azt az időt szeretném úgy eltölteni, hogy az jólessen nekem és a környezetemnek is. Ezt próbálgatom, amióta élek. Hol sikerül, hol nem. 

Forrás: Érdi Újság, szerző: Kling József