"Ma is tele van a kertem imazászlókkal”

Juhász Árpádot a „magyar Attenborough”-ként emlegetik, és ahol még létezik tudományos ismeretterjesztés, találkozhatunk is a nevével. Hazánk „kóborló farkasa” nemrég ismét könyvet adott ki, Emberevők unokái között címmel, melyben a déli féltekén tett utazásairól ír. A könyvet Érden is bemutatták.

Említette, hogy a gyerekkori cserkészélményei nagy hatással voltak Önre. Konkrétan mi fogta meg ennyire?
A pasaréti ferencesek 46-os cserkészcsapatának lettem hatéves koromban a kiscserkésze. Farkaskölyköknek hívtak minket. Minden hétvégén kirándultunk, tanulmányoztuk a kőzeteket, a csillagképeket, a fákat, az állatok életformáját, felismertük a vaddisznócsapást, a szarvasnyomokat, szagról tudtuk, hogy róka járt arra. Négy év után a háború egy időre megszakította a cserkészkedést, de aztán folytattuk, amíg be nem tiltották. Jó táboraink voltak, emlékszem, ’47-ben a Szalajka-völgyben volt az utolsó, akkor barlangokat néztünk, bejártuk a Bükk-fennsíkot. Ezek a hatások a legfogékonyabb életkoromban értek, és meghatározták a későbbi érdeklődésemet. 1945-ben az Érseki Katolikus Gimnáziumban kezdtem tanulni (a mai II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumban). Nagyon jó paptanáraink voltak, a biológiát például Dr. Honti Jenő tanította, aki remek ismeretterjesztő könyveket is írt. Ő hívta fel a figyelmünket arra, hogy a természet nem csak nagy termetű emlősökből áll, az élőlények többsége parányi, úgyhogy nagyító nélkül nem is érdemes kirándulni. Ezek mellett a hatások mellett nyilván a családi háttér is sokat számított. Anyai ágon szászok az őseim, a dédapám még a mai német-cseh határon született egy kisvárosban. Amikor a 1800-as évek végén föllendült a szénbányászat Pécs környékén, sok bányászati szakembert telepítettek Magyarországra, ő Pécs-Bányatelepen lett bányamester. Apai nagypapám görög katolikus kántortanító volt az észak-magyarországi Viszlón. A mi családunk középkategóriás polgárcsalád volt, se szegény, se gazdag, és mint minden ilyen otthonban, nálunk is volt zongora. Hozzátartozott az életünkhöz, hogy édesanyám vacsora után leült játszani, és én édesapámmal együtt énekeltem, vagy gitáron kísértem őt. Ez a polgári létforma aztán a háború után megszűnt. Amikor édesapám hazajött a hadifogságból, sokáig nem kapott munkát, és elszegényedtünk, el kellett adni a zongorát is, sok egyéb lemondás mellett.

Bár nem a teremtéstörténetben, hanem az ősrobbanásban hisz, vallásos neveltetése és a természettudományok jól megférnek együtt?
15-16 éves koromban kezdődött az ezzel kapcsolatos vergődés, amikor először olvastam Darwint. Ma már a katolikus egyház sem tagadja, hogy a bibliai teremtéstörténetet nem lehet szó szerint értelmezni. Ezzel együtt én hívő maradtam. Inkább azzal van gondom, hogy nehezen tudom vizualizálni az istenképet, pedig végigjártam az összes bibliai helyszínt, az Olajfák Hegyétől a via Dolorosáig. Az Atyaúristent gyerekkoromban nagy szakállú bácsinak képzeltem, de ezt az antropomorf képet föl kellett adnom. Az Istenről alkotott képemre nagyon erősen hatott a művészet. Amikor először eljutottam a Sixtus-kápolnába, 32 évesen, az utolsó ítélet freskóját nézve el kellett bújnom egy sarokba, olyan erős sírás jött rám. Az ősrobbanás a világ keletkezésének kezdőpontja, de hogy azt hogyan vezényelte le Isten, nehezen tudom elképzelni.

Amit a mamutfenyők láttán érzett, az erős Isten-élmény lehetett – a könyvbemutatón is felidézte -, akkor még sikerült vizualizálni?
Igen, és azóta sem. Amikor a cserkészet megszűnt, átvedlettünk indiánokká, és titkos táborokat szerveztünk. Énekeltünk, kiálltunk a hegytetőre egyedül imádkozni, vagy egy hétre elmentünk magányos „bölénypróbára”. Kis rituálékat találtam ki magamnak, például, hogy aznap honnan nézem a napfelkeltét, meg a napnyugtát, vagy hogy éjszaka – kihagyva az alvást – a forrásnál meditálok. A mély kamaszkori gondolatokra serkentőleg hat a források, vízesések akusztikus hatása. Jó tíz évvel ezelőtt meghívtak egy pszichiátriai kongresszusra, hogy meséljek arról, hogyan alakult ki bennem a természetközeliség vágya. Mondtam ugyan, hogy nem értek a pszichiátriához, de megnyugtattak, hogy nem is azt várják tőlem, csak meséljek, milyen érzéseket tudok abból az időszakból reprodukálni. Akkor rá kellett jönnöm: olyan tudaton kívüli állapotokat éltem meg ezeken a magányos indián éjszakákon, amelyeket nem tudok újraélni.

Olyan lehetett, mint a buddhisták megvilágosodás-élménye?
Talán igen. Mindig is közel állt hozzám a buddhizmus, számos olyan országban jártam, ahol elterjedt, és a szent helyeken - például India Sikkim tartományában, ahol sok helyen imazászlók lebegnek a szélben – előjött a gyerekkori indiános lelki állapotaim emléke. Ma is tele van a kertem imazászlókkal. A buddhisták hite szerint azok a szent írások, imádságok, melyeket a zászlókra írtak, kisugároznak az éterbe.

Vajon hogyan függ össze a földrajz és a vallás? Miért terjed el az egyik vallás egy-egy földrészen, és marad zárvány másutt?
Ezen én is sokat tűnődtem. Buddha kultusza a mai Nepál egy déli városkájából indult el, majd eljutott Délkelet-Ázsia déli csücskéig. Elgondolkodtató, hogyan tudták az ott élő népek olyan gyorsan befogadni, és hoztak létre lenyűgöző művészeti alkotásokat, mint például Jáva szigetén Borobudur, a világ legnagyobb buddhista épületegyüttese. Ez a csigaházra emlékeztető háromdimenziós mandala a világmindenség kőbe faragott ábrázolása, több kilométer hosszan. Nem messze tőle a hindu vallásnak is van egy remekműve. Érdekes a vallások dinamikus áramlása ebben a térségben. I.sz. 1000 körül Borobudurt elhagyták, és az iszlám vált dominánssá. Ma is az egyik legnagyobb iszlám ország Indonézia, 275 millió ember lakja - ötven éve még csak 88 millió - ez mégsem olyan rigid iszlám ország, mint mondjuk Szaúd-Arábia vagy Omán. Jáva szigetéről aztán a hindu vallás képviselői áttelepültek Balira, és a hinduizmus Balin élt tovább, ahol az iszlám nem tudott dominánssá válni.

Érdekes élmény lehetett 30 év különbséggel visszamenni, és megnézni, mit tett a globalizáció az emberevők unokáival. Eltűntek az ősi szokásaik? Vagy látvány-folklórt prezentálnak a turistáknak?
Az idegenforgalom bekebelezte őket, és ennek örülni kell, mert így megmaradnak a szokások, eszközök, táncok, amelyek kihaltak volna. Hasonló tapasztalataink voltak Afrikában is, amikor a Teleki-expedíciónak köszönhetően 1987-88-ban először jártunk kelet-afrikai népeknél, kifejezetten ellenségesek voltak. Nem is hagyták magukat filmezni. Mikor 25 évvel később visszamentünk, minden megváltozott. Turistairodák szervezték a látogatásunkat, az emberek barátságosak voltak, engedték magukat filmezni, felvehettük magnetofonra az énekeiket, a gyerekek kézen fogva vezettek körbe minket. Kétségtelen, hogy egyre inkább kirakat-életformáról beszélhetünk ezeknél a társadalmaknál is. Az őslakosok - akár Ausztráliára, akár Új-Zélandra gondolunk - kisebbségben vannak a fehér civilizációval szemben.

Pedig hát nem a fehér ember kultúrája a fenntartható.
Ezzel kapcsolatban ma az az ideológia dominál, amelynek az én szememben Teller Ede volt a fő képviselője, akivel többször is készítettem interjút. Az volt az álláspontja, hogy a környezetvédők a civilizáció legfőbb kerékkötői. Szerinte a technikai civilizációt lassítani a legnagyobb bűn. Majd ha az kárt okoz a természetben, a maga eszközeivel orvosolni fogja, de megelőzéssel fölösleges foglalkozni. Próbáltam vele vitatkozni, de hatalmas indulatokat váltottam ki belőle. Képes volt a botjával a kamera felé vágni.

Írja a könyvében, hogy például a pápuáknál is szigorú születésszabályozás volt. Miért hagytak föl vele? Épp a Föld legszegényebb régióiban a legnagyobb a túlnépesedés. Így kívánják biztosítani a túlélést?
A legutóbbi időkben elsősorban az iszlám térhódítása a népességrobbanás oka. Kína ugyan nem iszlám ország, és ott meg is kísérelték a szigorú születésszabályozást, de annyira felborult a férfi és a női nem aránya, hogy kénytelenek voltak lazítani a drasztikus szabályokon. Indiában a falusi régiókban még mindig rengeteg gyerek születik, a városokban azonban visszaesett a reprodukciós ráta, és az urbanizációval várhatóan tovább csökken.

Több mint száz országban járt. Még mindig szeret és tud utazni?
Nehezen járok, így mindent, amit igazán szerettem – a hegymászást, gleccsermászást – el kellett hagynom. Néha még kirándulgatok a családom tagjaival a Tátrában a jelzett turistautakon. Voltam nemrég a Hernád áttörésnél, Horvátországban a Plitvicei-tavaknál, valamint a karintiai Alpokban. Hétvégeken két barátommal szoktam kirándulni a Pilisben vagy a Budai-hegyekben.

A könyvbemutatón elmondta, hogy nemrég még balesetet is szenvedett…
Igen síbalesetem volt két éve. Akkor a régi műanyag sícipőm tört darabokra, mezítláb jöttem le a hegyről. Idén egy régi barátommal mentünk kirándulni. Általában a turisták által kevésbé látogatott részeken kapaszkodunk fel a hegyre. Beakadt a botom a szurdok oldalában, leestem, beleszorult a vállam egy repedésbe, és leszakadt a jobb bicepszem. Alig tudtam kivergődni és levánszorogni a hegyről.

Könnyen elfogadta, hogy mindig egy kicsit kevesebbre képes?
Volt bennem keserűség, de beosztottam a napjaimat munkával, úgyhogy nincs időm ezen merengeni. Írnom kellene, de az időhiány ma is a legnagyobb ellenségem. Ugyanakkor szerencsés vagyok, hogy számos rádió keres meg, szinte minden napra jut egy-egy rádiófelvétel.

Mi maradt meg televíziós ismeretterjesztői tevékenységéből? Tanácsadója még például a TV2-nek?
Igen, de nem a tudományos ismeretterjesztéssel foglalkozom. Siketek és nagyothallók számára feliratoztatom a TV2 műsorait. Van tíz emberem, akik az élő műsorokkal dolgoznak, az ő ellenőrzésük, beosztásuk, koordinálásuk a feladatom. Ezen kívül van egy cég, amely az előre gyártott műsorokat feliratozza.

Mi áll a legközelebb a megvalósuláshoz a tervei közül?
Szeretnék Mágikus Észak címmel könyvet írni az északi vidékekről. Benne lenne Észak-Kanada, Alaszka, Grönland, Izland, a Spitzbergák. Hiába voltam most egy teljes hónapig szabadságon a TV2-nél, nem volt egy nyugodt délelőttöm sem az írásra. Pedig ebben az északi régióban olyan élményeim voltak, amelyeket nem hiszem, hogy más magyar kutatók is megéltek volna. Jó lenne még ezekről beszámolni!
 

Forrás: Érdi Újság - Mihalicz Csilla