Amikor fölmerül a kérdés, van-e mit mutatni városunkban a belső és külső kíváncsiaknak, és érdemes-e turisztikai fejlesztésekben gondolkodni, általában mind a két szélsőség megjelenik. Igenis vannak rejtett kincseink, csak egy kis vállalkozó kedv és marketing kéne (meg persze pénz, pénz, pénz), mondja az egyik tábor, vagyis, hogy Érdet ki kéne találni. Ugyan már, ez egy ronda, átláthatatlan, szétterülő város, a pusztulás és reménytelenség földje, volt, amink volt, már csak a hűlt helyét nézegethetjük, veszett fejsze nyele itt minden – így az ellentétes vélemény.
Van, ami nem kérdés, mégpedig az, hogy Érdnek jelentős a múltja, és ennek vannak pontszerű, nem túl látványos emlékhelyei, valamint számos geológiai, természeti látványosság ékesíti, amelyek jelentősége alulkommunikált. Mondjuk ki: néhány elvetemült rajongót leszámítva a kutya sem tud róluk.
Hogy melyek ezek és hol vannak, abban városunk honlapja sajnos nem igazít el. Túl azon, hogy az Érd nevezetességei és tájértékei menüpont 2018. októberi bejegyzései igen szégyellősen bánnak értékeinkkel, konkrét helymegjelölés és értékeik kiemelése nélkül sorolják fel őket, a mai világban lehet, hogy egy-egy fényképet is megérdemelnének. Annak alapján, hogy „Esküdt utca, villa (helyi védelem)”, vagy „Kövirózsa utca, villa (helyi védelem)” ugyan ki fogja ezeket megtalálni, és mit tud meg arról, hogy mi emelte őket a helyi védelem rangjára? A Harangjáték hollétében segítünk: az „Alsó utca” jelen esetben a főteret jelenti. A Tolmács utcai víztornyot már ne keressék, miként a „Riminyák (Pusztafalu) középkori település, templom és temető (védett lelőhely)” is az enyészeté lett. Ez utóbbiról érdekes disputa bontakozott ki 2013-ban egy internetes fórumon. Az ÁA monogram elhunyt nagybecsű helytörténészünket, Ábel Andrást takarja.
Amióta városunk kulturális intézményeinek irányítását összevonták, több figyelem irányul a Magyar Földrajzi Múzeumra, úgy is, mint műemlék épületre, és mint gazdag tartalommal bíró kulturális értékre. Ez megmutatkozik a nézőszám emelkedésében is, de azért még vannak ebben is tartalékok.
Van, aminek nem kell marketing, ilyen például a Duna-part (bár vannak, akik szerint az érdiek egy része azt sem tudja, hogy van Duna-partja), amelynek egy vékony sávját akár érintetlen ártéri erdőnek is nevezhetjük, Százhalombatta határától Nagytétényig. Hosszabb és szebb, mint akár a hárosi, akár a nagytététnyi szakasz – de ne hasonlítgassunk, inkább sétáljuk végig. Van-e itt turizmus, kérdezhetjük, és a válasz határozott igen. Sokan járják a partot gyerekekkel, kutyákkal, jönnek ide horgászni, piknikezni, futni, vagy csak úgy gyönyörködni. Ezt a kincsünket nem lehet eléggé megbecsülni és büszkeségünket még az erdőgazdaság valamint az Érdi Német Kultúr Egyesület által kihelyezett és karbantartott információs táblák is méltán fokozhatják. Ráirányítják a figyelmet itt őshonos növény- és állatfajokra, illetve a hajdan itt működő vízimalmokra. Tudatosítják bennünk, micsoda értéket őrzünk meg, amikor itt jártunk alkalmával hazavisszük a szemetünket.
A másik csoda, hogy a környéken maradjunk, a Kakukk-hegy, amely természetvédelmi terület, tehát elsősorban nem fejlesztésre, hanem védelemre szorul. Szerencsére az illegális hulladéklerakó vállalkozók még nem fedezték fel (és ebben alighanem közrejátszik az is, hogy nehéz megközelíteni), de a kvadosok igen.
Mivel még soha senki nem esett le a kilátópontról, nagy kár lenne korlátokkal elcsúfítani, épp természetes vadságában megejtő látvány. Persze egy információs tábla hasznos volna, hogy átérezze, aki erre jár, hogy hová tévedt.
Ugyanez érvényes a Fundoklia-völgyre, ahol eredetileg voltak információs táblák és fatáblás állomások is, valamint a balesetveszélyes pontokon korláttal ellátott falépcsők is, de ezeket jórészt megette az idő és az emberi gondatlanság vasfoga.
Van aminek jó lenne marketing, de nincs. Városunk honlapján fel vannak sorolva a védett, sőt a védelemmel nem rendelkező természeti értékek is, valamint találunk egy térképet is ez utóbbiakról, csak épp a számok és a megnevezések nincsenek összekapcsolva, és a helyszínen sem igazít útba semmi. Így aztán bolyonghat Érd központjában, aki az „Idős tölgyet” keresi a Diósdi úton, vagy az „Idős lucfenyőt a Kossuth Lajos u. – Bethlen Gábor utcai körforgalomnál”, a listát igencsak érdemes volna frissíteni.
De bolyonghat Érd – Ófaluban az is, aki szeretné tudni, hol volt 1973-ig a középkori alapokra épült kastély, vagy a minaret, legfeljebb a helyiek tudják útba igazítani. Bár a pincesoron épülget valami, amit (csírájában) vendéglátásnak lehet nevezni, aki itt be akar ülni egy kávéra vagy fröccsre, az bizony hamar odébbáll.
Vannak szép civil hátterű próbálkozások is városunk értékeinek megmutatására, ilyen például az Érd – Itt nincs semmi című videósorozat, amelyet Biró Gábor idegenvezető, a Vörösmarty Gimnázium földrajztanára, Verő Ákos egy érdi ingatlaniroda vezetője és Süle Zsolt, a Kalandos Küldetés városi sétáinak szervezője jegyez. A sorozatot készítői munkájukkal az iroda pedig pénzével finanszírozza. Az alvóváros felébresztésére létrejött csapat újabb alkotásainak létrehozásában már városunk médiacentrumának munkatársai és kulturális intézményeinek vezetői is szerepet vállaltak. Nézegessék ezeket a filmeket, és legyenek részesei az ébredésnek!
Nem az e cikk célja, hogy mulasztókat, felelősöket keressen, hanem, hogy valami megmozduljon. Hogy szembenézzünk azzal, ki mit gondol védeni és megmutatni való értéknek Érden, és legyen erről beszéd nyilvánosan és kis körökben. A fő kérdés persze ezúttal is a tyúk vagy a tojás esete. Hogy minek kell lennie előbb egy város turizmusában, keresletnek vagy kínálatnak, az csak addig kérdés, ameddig egyik sincs. Amint valamelyik lesz, van, okafogyottá válik.
