A névtelen emberek bátorságáról, az érdi áldozatokról és a szabadsággal járó felelősségről beszélt Jelencsik József országgyűlési képviselő és Csőzik László polgármester a forradalom hetvenedik évfordulóján. Méltó gondolatok hangzottak el, mégis maradt bennem hiányérzet: az idei október 23-án a jelenünkről is lett volna mit mondani.

Jelencsik József országgyűlési képviselő ünnepi beszédében 1956. október 23-át olyan pillanatként idézte fel, amikor a magyaroknak elegük lett abból, hogy mások határozzák meg, hogyan éljenek, mit gondoljanak, mitől féljenek, és milyen jövőt fogadjanak el a gyerekeik számára.

A forradalom erejét szerinte éppen az adta, hogy különböző élethelyzetű és gondolkodású emberek ismerték fel közös céljukat. Egyetemisták, munkások, hivatalnokok, földművesek, fiatalok és idősek mondták ki együtt: elég a zsarnokságból.

„A szabadság nem ott kezdődik, amikor már nincs mitől félnünk, hanem ott, amikor a félelem ellenére is kiállunk magunkért, egymásért és azért, amit igaznak tartunk” – fogalmazott.

Jelencsik a forradalom ismert képei mögött a hétköznapi helytállást is méltatta. Azokat idézte fel, akik ételt vittek, sebesülteket mentettek, menedéket adtak, vagy egyszerűen nem fordították el a fejüket. A közösség ereje ezekben a gesztusokban ugyanúgy megmutatkozott, mint a fegyveres ellenállásban.

Beszélt a megtorlásról, a bebörtönzésekről, a szétszakított családokról és az emigrációról. Arról, hogyan próbálta a hatalom elhallgatni, majd propagandával átírni a történteket. A forradalom emléke azonban túlélte a jeltelen sírokat és a hallgatás évtizedeit.

A képviselő a mai nemzedék felelősségére futtatta ki beszédét: a szabadság megőrzéséhez részt kell vállalnunk közös dolgainkból. Az örökség akkor marad élő, ha az értékei a döntéseinkben és a tetteinkben is megjelennek.

Csőzik László polgármester a történelmi áttekintés mellett részletesen beszélt Érd forradalmi napjairól. Felidézte az Alsó utca végén emelt barikádot és az érdligeti útakadályokat, amelyekkel a helyiek a szovjet csapatok mozgását próbálták feltartóztatni.

Azokról is megemlékezett, akik a bizonytalanság napjaiban fenntartották a rendet, élelmezték a lakosságot, bújtatták a veszélyben lévőket, és megakadályozták a fosztogatást. A nemzetőrség és a nemzeti bizottmány tagjainak, segítőinek szolgálatát a forradalom leverése után sok esetben börtönnel, családjuk hátrányos megkülönböztetésével „hálálta meg” a hatalom.

Beszédének legerősebb része az érdi áldozatok, a kenyérszállítás közben megsérült Bojó Simon, az Alsó utcai barikád szétlövésének tizenkilenc éves áldozata, Firtelmeiszter Sándor, valamint a Budakalászon nemzetőrként szolgáló, huszonkét évesen megölt fiatalember, Téglási András felidézése volt. Az ünnepség záróakkordját e három érdi hős emléktáblájának megkoszorúzása jelentette.

„Minden egyes rendszerváltás morális alapját valahol ’56 jelenti” – mondta a polgármester. Azt vártam, hogy most majd rátér arra, hogy ami 56-ban elkezdődött, az talán az idei április 12-i rendszerváltással vált kerek egésszé. De csalódottan vettem tudomásul, hogy nem esik szó semmiféle párhuzamról.

Néhány hónappal az április 12-i választás után többet vártam a történelmi örökség általános megfogalmazásánál. Az országban idén politikai fordulat történt: a Tisza győzelmével a választók leváltották Orbán Viktor zsarnoki NER-kormányát. Felszabadító tapasztalat, hogy egy megdönthetetlennek látszó hatalomnak is véget lehet vetni.

1956 fegyveres felkelését és egy demokratikus választás eredményét természetesen nem lehet összemosni. A különbségek alapvetők. De az emberek közös cselekvéséről, a félelem meghaladásáról, a hatalom korlátairól és a visszaszerzett állampolgári önbecsülésről éppen ezen az ünnepen lehetett volna világosan beszélni. Arról is, hogyan lesz a változás reményéből tartósan szabadabb ország.

A jelenre utaló gondolatok persze mindkét beszédben ott bujkáltak. Jelencsik szavai a hazugságról és a megfélemlítésről, Csőzik mondata a rendszerváltások erkölcsi alapjáról megnyitották ezt a lehetőséget. A konkrét összefüggések kimondása azonban elmaradt. Hallgatóként nekünk kellett odagondolnunk 2026-ot 1956 mellé.

Pedig az elszámoltathatóság kérdése ezekben a napokban különösen kézzelfogható. Matolcsy György volt jegybankelnököt október 23-án a letartóztatásáról döntő bírósági ülésre vitték. Fia, Matolcsy Ádám ellen országos körözés van érvényben, és a nemzetközi elfogatóparancs kiadását is kezdeményezték.

Ezek még nem jogerős ítéletek, és a bűnösségről nem az ünnepi szónokoknak vagy az újságíróknak kell dönteniük. Számomra mégis a politikai fordulat jelentőségét teszik érzékelhetővé: az egykori hatalom meghatározó szereplőinek számot kell adniuk a tetteikről. A szabadság egyik próbája éppen az, hogy a közpénzekkel kapcsolatos kérdéseket ki lehet-e vizsgálni, és a törvény előtt valóban mindenki egyenlő-e.

Aki pedig az ünnepi beszédek után még közelebb szeretne kerülni ahhoz, mit jelentett 1956 az emberek életében, annak szívből ajánlom az Érdi Galéria Emlékezünk 1956 – 70. évforduló című kiállítását. Számomra ez a tárlat beszédesebb az ünnepi szónoklatoknál.