1945. január 6-án megkezdték a vörösök az embervadászatot, és már azon az éjszakán 100-120 embert szedtek össze. Ófalu és az Alsó utca környékén indultak, majd a következő napon kidoboltatták a községben, hogy minden 16 és 60 év közötti férfi jelenjen meg a vásártéren január 8-án. Azt ígérték nekik, hogy igazolványt kapnak, munkát, lehetőséget, és az életük majd rendbe jön. A sátáni terv bevált. Ebbe a csapdába esett az édesapám, 44 évesen, és a bátyám is, 22 évesen – így emlékezett vissza a nyolcvan esztendeje történtekre az érdi Soproni Rezső, akit pár hónappal később, 17 esztendősen hurcoltak el Érdről.
Sorsát Csőzik László polgármester idézte fel január 8-án, az elhurcoltak emléknapján. Domonkos Béla fájdalmas nőalakot ábrázoló szobránál koszorúzással emlékezett meg a város Érd – és a környező települések – legnagyobb tragédiájáról: háromezer civilt hurcoltak málenkij robotra a Szovjetunióba.
Sokan már útközben vagy a gyűjtőtáborokban meghaltak, és azok közül, akiket az ukrán szénbányákba vagy a kaukázusi büntetőtáborokba vittek, csak nagyon kevesen térhettek haza.
Csőzik László felhívta a figyelmet arra, hogy az itthon maradt családtagok szenvedései mellett sem mehetünk el szó nélkül, hiszen hónapokig, évekig éltek bizonytalanságban, és meddőn kecsegtették őket fiuk, fivérük, férjük hazatérésével. A polgármester megemlítette az érdi asszonyok bátor helytállását is, akik nemcsak a községházához vonultak, miután kegyetlenül becsapták őket rokonaik hazatérésének hamis ígéretével, hanem még a szegedi gyűjtőtáborhoz is leutaztak, hogy lássák szeretteiket, és becsempésszenek nekik egy kis élelmet.
„Ezek az emberek egy könyörtelen, hazug rendszer áldozatai voltak. A fájdalmunk ma is itt van velünk, ahogy a hozzátartozóik ereje és bátorsága is, ami mindig emlékezteti fogja az utókort arra, hogy mi történt. A fiatalok már csak szüleik, nagyszüleik sorsán keresztül érthetik meg, hogy milyen kegyetlen tud lenni a diktatúra, és hogyan lehet túlélni a sötét időket. A legfontosabb a bátorság, a tűrőképesség, a leleményesség, a hit, az akarat, az életszeretet. A haza, az érdi otthon szeretete és tisztelete” – hangsúlyozta Csőzik László.
Hozzátette: szembe kell néznünk a hibákkal és a bűnökkel, amelyeket sosem akarunk megismételni, és meg kell ismernünk a sorsokat, tapasztalatokat, amelyekre egy szebb jövő reményében alapozhatunk. Szüleink, nagyszüleink vezetni akarnak minket abban, hogy jobb világot teremtsünk, sokkal jobbat annál, mint amit ők megéltek.
„Ma Magyarországon és a fél világon a háborús retorikától hangos minden. A múltnak azt kell üzennie, hogy őrizzük meg a békét, és tartsuk meg szeretteinket mindenáron, és legfőképpen ne hódoljunk be semmilyen zsarnoknak, megszállónak, propagandának. Ne kövessünk semmilyen gyűlölködést, árokásást, mert összetartozunk. Azon kell őrködnünk, hogy jóban és rosszban is összetartsuk ezt a várost, a szeretett Érdünket, a hazánkat.”
Csőzik László kérte a jelenlévőket, emlékezzenek mindazokra, akiknek nem jutott olyan jó sors, mint talán nekünk jut most. Megemlékezett nemcsak azokról, akik életüket vesztették a 80 évvel ezelőtti megpróbáltatások közepette, hanem azokról is akik visszatértek.
Közülük ketten, Payer Ferenc és Kávrán István nemrég távoztak az élők sorából. Eljött ugyanakkor a megemlékezésre az utolsó ismert túlélő, Piszák Imre, aki idén tölti be a századik évét.
Ő volt az elhurcoltak emléknapjának díszvendége, aki a megemlékezés után részt vett a Magyar Földrajzi Múzeumban rendezett beszélgetésen is. Három érdi történelemtanár – Dudás László (Kós), Stencinger Norbert (VMG ), Glázer Tamás (Gárdonyi) – valamint Lehoczki Zsuzsanna történész-muzeológus (Földrajzi Múzeum), és a közönség kérdéseire válaszolva elevenítette fel azt a három esztendőt, amit az ukrajnai táborban töltött, mesélt az elhurcolásáról és a hazatéréséről, édesanyja, édesapja, testvérei öröméről.
Erről még most, közel nyolcvan esztendő múltán sem tudott megindultság nélkül beszélni. Történetéből kiderült, hogy ő a szerencsésebbek közé tartozott, mert bár kemény fizikai munkát végzett, volt fizetsége, és ha nem is változatosan, de legalább ehetett, és a kantinban is vásárolhatott. Az első időket embertelen körülmények közepette, egy cölöptáborban töltötte, szűkösen, poloskák között, amelyek pihenni sem hagyták. Innen egy laktanyába került, ahol „már nagyon jó volt”.
„Novosahtyinszk. Ez a város neve. Kohászata volt. Az összeszedett vasakat összeöntötték, és kész terméket csináltak belőle. A bányában 1500-an dolgoztunk egy műszakban” – idézte fel.
Piszák Imre még most is elevenen emlékszik arra, amikor egy orosz tiszt odalépett hozzájuk azzal, hogy másnap hazamehetnek. Hosszú utazás után a Nyugati pályaudvarra érkezett, onnan teherautóval vitték a Délibe, és az éjszakai, színházi vonattal jött Érdre. „Új munkaruhát és pufajkát kaptunk, abban jöttem haza”- emlékezett.
Történetét megosztotta Mihalicz Csilla kolléganőnkkel is, így aki többet szeretne tudni a táborban töltött három évről, olvassa el beszélgetésünket.
Piszák Imre tehát megérkezett. De az emlékektől most, 80 év múltán sem szabadulhat. Nem véletlenül kapta a Szabadulás nélkül címet a málenkij robotra hurcolt érdiek sorsát elbeszélő kiállítás, valamint dokumentumfilm. Az Érdi Televízió alkotását a beszélgetést követően vetítették le a közönségnek, majd Lehoczki Zsuzsanna vezetésével a kiállítást is megtekinthettük. Zsuzsa felidézte a történelmi hátteret, de aki csak a tablókra hagyatkozik, az is részletes – és megrázó – képet kap az elhurcoltak sorsáról.
A kiállítás január végéig tekinthető meg a Magyar Földrajzi Múzeumban.