Amikor a KellTa barackosnak kezdett híre menni Százhalombattán, majd nem sokkal később Érden is, az ifjú gazda még alig húsz éves volt. Mikor kamaszodott, akkor élte legválságosabb éveit a család, amiatt, hogy édesapja elveszítette szenvedéllyel űzött kenyérkereső foglalkozását, miután megszűnt Magyarországon a folyami halászat.
Battaiak lévén számtalan munkalehetőség adódott volna az apa számára, de azt az embert, aki egész addigi életét a szabad ég alatt élte, cseppet sem vonzotta az ipar. Fölértékelődött viszont az az alig egy hektár föld, amelyet kárpótlásként sikerült visszaszereznie a családnak. A tervezésben, hogy mi is legyen a földdel, majd a megvalósításban pedig egyre nagyobb szerepet kapott az akkor már mezőgazdasági szakiskolába járó középső gyermek, Tamás.
A fiú mindkét ágon örökölhette a föld szeretetét, és mintát is látott hozzá. Az ősök anyai ágon szerb földművesek voltak. A battai Ófalu főutcájában népes család élte az ősi hagyományok szerinti szorgos, összetartó életet. Miként a battai szerbek többsége, tartották a szokásokat, ünnepeket, Tamás nagymamája még szerb iskolába járt. Miután férjhez ment, elkerült Ófaluból, mert az erőmű révén lakáshoz jutottak a lakótelepen.
Testvérei közül többen is voltak, akik nem alapítottak családot, maradtak a szülői házban, így például Kozárovics Irina is, Tamás édesanyjának, Kövesi Katalinnak a nagynénje. Irina, vagy ahogyan a család hívta, Baba, kertet művelt, gazdálkodott, és miután a 80-as évek végén Tamás nagyszülei meghaltak, közösen vettek házat Érden. Így Baba szinte pótnagymamája lett a cseperedő gyerekeknek, akik közül Tamás volt az, aki azonnal ugrott a hívó szóra, ha a kertben lehetett tevékenykedni, és mivel a másik nagymama is kertet művelt, szinte belenőtt abba az életformába, amit ma úgy neveznénk, mikrogazdálkodás. Aztán amikor pályát kellett választani, megfordult a fejében, hogy szakácsnak tanuljon, de inkább a velencei Entz Ferenc mezőgazdasági szakiskolát választotta.
Tovább ugyan nem tanult, de a baracktermesztéshez elég volt, amit az iskolában magába szívott, meg ami útközben ráragadt. Az első próbálkozások után Tamás hamar megtalálta azoknak a tapasztalt gazdáknak a társaságát, akik ellátták tanácsokkal, és önzetlenül segítették. Azt mondja, sokat köszönhet például Kesztler Józsefnek, ő javasolta, hogy cresthaven és redhaven fajtát ültessen. A battai Botond utcai barackosban 286 barackfával kezdődött a KellTa története. Ehhez hozzájött apránként még néhány hektár bérelt terület, így ma már több ezer fát gondoz évről évre saját kezűleg, nagy ritkán alkalmi segítséggel.
28 évesen, már több év tapasztalatával a háta mögött, egyre határozottabban építi több lábon álló gazdaságát: az alap a gyümölcsös, őszi- és sárgabarack, nektarin és szilva. De van borszőlő és szántó is. Mindegyikkel szeret foglalkozni, de az igazi szerelem az őszibarack.
„Egy tábla egy fajta”, mondja, ami a növényvédelem miatt is praktikus, meg így nem kell a különböző fajták közt rohangálni, egy-egy táblában azonos időben vannak teendők. Viszont, ha baj van, konkrétan késő tavaszi tartós fagy, akkor megy a barack a levesbe. Ilyen volt a tavalyi év.
„Kint voltam éjjel 3-kor, fújt a szél, mínusz 6 fok volt és kopogtak a virágok. Csak álltam és arra a rengeteg munkára gondoltam, ami már addig benne volt, meg arra, hogy ha van termés, ha nincs, ugyanúgy kell tárcsázni, metszeni, permetezni.”
„Rögtön a fagymarta reggelen már lehet tudni, hogy nem lesz termés?” – kérdezem. „Igen” – feleli. „És olyankor mi van?” „Semmi. Majd jövőre…”
Tamás nem szokott a borászok védőszentjéhez, Szent Donáthoz fohászkodni, bár a szobra ott van az érdi pincében, és nem bíz mindent az égiekre. A tavalyi fagykár után idén márciusban, amikor egy hónappal korábban elkezdett virágozni az őszibarack, és odakint 3,5 fok mínusz volt, nem tudott aludni.
„Ráültem a traktorra és a permetezővel kimentem. Átállítottam a ventilátort a legerősebbre, és reggelig fel-le köröztem a gyümölcsösben. Akkor úgy ítéltem meg, hogy ennek a táblának nem kéne elfagynia. És igazam is lett. A szomszédom szalmabálát, gallyakat égetett, füsttengerben úszott még a Csenterics is. Azt mondta nem érdekli semmi, olyan nincs, hogy idén ne legyen kajszija. Meg is védte. Nálam az alsó ágakon volt ugyan néhány fagyott virág, utólag úgy gondolom, talán nem is kellett volna kimenni. Azt szokták mondani a régi öregek, az a jó, ha van egy pici fagy, -1-2 fok, akkor nem kell annyit ritkítani.”
Fagy ellen is lenne megoldás, például óriási ventilátorok, amelyek keringetik a levegőt, de egy 30-40 milliós beruházás ilyen méretű gazdaságnál nagyon sokára térül meg. Ráadásul csak kisugárzási fagy esetén hatásosak, amikor a szél hozza a hideget, mint tavaly, akkor mit sem ér.
A KellTa ötletét az értékesítés anomáliái érlelték meg. Tamás megelégelte, hogy önköltségi áron tud eladni, és a kereskedők fölözik le a hasznot.
„Én vagyok kint egész évben fagyban, 40°-ban reggeltől estig, és a zöldségesek harmad-negyed áron veszik meg tőlem a termést, majd eladják nagy haszonnal. Úgyhogy megbeszéltük a családdal, hogy jövő évtől közvetlenül értékesítünk, viszonteladóknak nem adok, inkább lerohasztom a gyümölcsöt. Megjegyzem, ilyen még nem volt.”
Akkor már apa és anya mellett a család többi tagja is egyre aktívabban bekapcsolódott az értékesítésbe, hogy Tamásnak csak a termesztéssel, betakarítással kelljen foglalkoznia. Szórólapokat osztogattak Battán, és a közkedvelt család jó híre, meg a kívánatos olcsó barack elég volt ahhoz, hogy az utolsó szemig elfogyjon a termés, és épüljön a brand. Aztán az érdi pincesori bázist is kialakították elárusítóhelynek, így most már Érden is kínálják az aznap szedett érett gyümölcsöt. Tamás húga, Zsófi figyelemmel kíséri a könyvelést, foglalkozik a marketinggel, az eladásba pedig mindenki besegít, még Tamás két pici gyermeket nevelő sógornője, Vivi is.
Ami a jövedelmezőséget illeti, egyedül Tamás az, aki főállású gazdálkodó, mindenki másnak van munkahelye is. Ennek ellenére a KellTa nem akar nagyobb lenni, legfeljebb hatékonyabb. A szövetkezés a gazdák között továbbra sem működik az érdi-battai határban, mindenki a maga gesztenyéjét kapargatja, viszont annyi hasznot képesek kitermelni, hogy fejlesztésekre apránként telik.
A többlet hatékony felhasználása érdekében Tamás középtávú szép tervei között szerepel a borkészítés, és egy saját léüzem létesítése. Már most is gyártat ivólevet egy céggel, de ha vásárolna magozót, darálót és pasztörizáló gépet, viszonylag kis befektetéssel előállíthatna friss, mindenmentes, 100%-os gyümölcslét. Tamás szerint két ekkora városban, mint Érd és Batta, már lehet arra építeni, hogy a vásárló közvetlenül a termelőnél vásárolja meg a gyümölcsöt és annak feldolgozott termékeit. Ez úgy tűnik, működik is, sok családi hozzáadott értékkel kiegészítve.
Ami Tamásnak a legtöbb fejtörést okozza, az a klímaváltozás.
„Januárban pólóban metszettem, és már februárban elkezdődött idén a virágzás. A fa mély nyugalmi állapota gyakorlatilag eltűnt. Egy átlagévben a suncrest őszibarack április 10-e körül virágzik, idén már március 10-én minden virágba borult. Nem tudom, milyen idők jönnek, de számolhatunk hasonló évekkel, mint az idei, és ez azt jelenti, hogy, bár majdnem 20 fajtánk van, minden szinte egyszerre érett. A redhavent idén már július 20-án mind leszedtük, miközben akkor kellett volna kezdenie az érést. Minden előbbre jött, semmire nem volt idő, összevissza rohangáltam a táblák közt. A fáknak nem volt idejük a szokásos hatalmas barackokat beérlelni. Azt vettem észre, hogy olyan ereje van a napnak, hogy mindent megéget, leszáradnak a hajtásvégek. Ugyanezt látom a szőlőn is: sárgábbak a levelei, nem az a haragos zöld. Ezt öt-hat éve figyeltem meg először, 2022-ben pedig, mikor óriási aszály pusztított, szinte leégtek a fák, hiába locsoltuk, nem tudták felvenni a vizet. A levegő is olyan száraz volt, mint a sivatagban. Akkor azt hittem, kihal a barackosunk. Aztán jött a tavasz, nagyon keveset kellett metszeni, és olyan gyönyörű hajtásokat hoztak a fák, hogy csak csodáltam a természetet, hogy milyen megújulásra képes.”
De nemcsak a klímaváltozás készteti portfóliójuk átgondolására a gyümölcsös gazdákat, hanem a fogyasztói igények is. Kérdezem Tamást, hogy új telepítéskor mik a fontosabb szempontok?
„Nyilván az is, hogy fagy- és szárazságtűrő fajtákat válasszunk, de nagyjából minden más is. Magyarországon általában olasz és spanyol fajtákat telepítünk, de nekem az is fontos, hogy a termésnek barackíze legyen. Vannak olyan külföldi fajták, amelyekbe beleharapok, és olyan érzésem van, mintha valami édes szirupba kóstolnék bele. Van nekem is 50-60 ilyen fám, de le sem szedem, mert nem ízlik. Praktikus, mert a nagyáruházakban két hétig is a pulton lehet tartani, semmi baja nem lesz. A fogyasztó is kívánatosnak tartja, mert nagy és piros, a termelési oldala is kedvező, mert erősek az ágai, csak éppen nincs az a finom leves, savas, aromás őszibarack íze. Úgyhogy ha a következő négy évben telepítek, a régi jól bevált fajtákat fogom ültetni. A vevők ma a látványra mennek: nagy legyen a barack és piros. Az egyik bérelt földön megörököltem néhány japán szilvafát, amelynek a termése érett korábban is pirosas sötét zöld. Mondták is a vevők, hogy mit akarok ezzel a zöld ringlóval, vigyük vissza a fára, hadd érjen még. Mondtam, harapjon csak bele, mézédes, vörös húsú, lédús. Lehet próbálkozni, hogy hozzászoktassuk a vevőket az újhoz, de kell két év, hogy észrevegyék, nem a szín a lényeg, hanem az ízélmény. Azért sikerült eladnom a japán szilvát is, akik megbarátkoztak vele, a mai napig emlegetik, mennyire finom volt.”
Aki a nagy hasznot keresi a gazdálkodásban, az nem gyümölcstermesztéssel fog próbálkozni. Csak azok, akik a rengeteg munkáért megelégedést és semmi mással sem pótolható jutalmat találnak a szóló szőlő, a mosolygó szilva és a csengő barack látványában az érd-battai határ szikár földjén. Itt élnek közöttünk, és nekünk termelnek.
