Nincs pénz arra, hogy a vízhálózat gyakori összeomlását, a budapesti agglomerációt sújtó ivóvízellátás problémákat orvosolni tudják Érd és térségének települései. Ezt üzente pár hete a vízügyi államtitkár útján a kormány. Majd talán Brüsszel, majd az ad, tette még hozzá.

A lakosság ivóvízzel való biztonságos ellátása a legfontosabb állami feladat. Most sorolhatnánk hosszan, mi mindenre költött a kormány a közelmúltban, de emeljünk ki csak egy tavalyi adatot: a G7 számítása szerint az Orbán-kormány eddig 1050 milliárd forinttal támogatta közvetlenül vagy kedvezmények formájában a koreai és kínai akkumulátor- és elektromos autóipari befektetőket. Ezek 93%-a vissza nem térítendő támogatás, és épp egy olyan iparágat támogat, amely a legnagyobb kockázatot jelenti az amúgy is roskadozó ivóvízhálózat működése és a rendelkezésre álló vízmennyiség szempontjából.

A támogatás mértéke különösen a „vízközmű-fejlesztésnek” nevezett történettel összevetve vérlázító, miként erre cikkében a G7 rámutat.

Az állam a rezsicsökkentéssel csődközeli helyzetbe taszította az alapvetően önkormányzati tulajdonú vállalatokat, majd a nagylelkűen átvett cégeket – a vízközmű-cégek nagy részét – 135 milliárd forinttal feltőkésítette. Ehhez érdemes mérni azt a 82 milliárdot, amit a kormány a már működő három akkumulátorgyár (Komárom, Göd, Iváncsa) vízközmű-hálózati rákötésére elköltött.

Az épülő debreceni akkumulátorgyár adófizetői pénzből történő támogatásának mértékét még nem látni, de csak a villamos hálózatra való rákötést – az előirányzat szerint – 111,05 milliárd forinttal készül támogatni az Orbán-kormány. De 5 agglomerációs település elavult csővezetékeinek cseréjére nincs pénz.

Évértékelő beszédében a miniszterelnök „földszintes érvnek” nevezte azt az aggodalmat, hogy nincs elég vizünk. „Mindenki tudja, hogy kis Magyarország egy nagy medence, csak rajtunk múlik, hogy mennyi vizet tartunk itthon” – tette hozzá. Nos, ez az optimizmus az Állami Számvevőszék (ÁSZ) legfrissebb jelentése szerint nem igazolható.

Magyarország felszín feletti vízmennyisége a nagyobbak közé tartozik, a felszín alatti vízkészleteink pedig kiemelkedőek Európában. Ám kitűnő adottságaink az EU-s tendenciáknál nagyobb mértékben romlanak, állapította meg az ÁSZ az ivóvíz-gazdálkodás ellenőrzésének tanulságait összegző 2024. évi jelentésében.

Ivóvízkészletünk kétharmada sérülékeny környezetben van

A lakosság alighanem abban a hitben él, amit a miniszterelnöktől is hallhatott, és biztonságban érzi magát. Csakhogy az ivóvízellátás közel 95%-a felszín alatti vízből történik, és a mintegy 1500 üzemelő vízbázis kétharmada, továbbá a stratégiai tartalékot jelentő 66 távlati vízbázis sérülékeny környezetben helyezkedik el. A felszín feletti vízkészletek megoszlása pedig térben és időben egyenetlen, attól függően, hogy éppen aszály van vagy villámárvíz, és hogy milyen ipari vagy mezőgazdasági üzem működik a környéken.

Ebből a szempontból különösen aggasztó az erősen vízigényes akkumulátoripar magyarországi terjeszkedése, nemcsak azért, mert a mi pénzünkből történik, hanem a környezeti ártalmak miatt is. Ma Magyarországon inkább elterelnek egy patakot (Nyíregyháza), értékes karsztvizeket áldoznak fel (Tata), hogy a koreai és kínai akkumulátorgyártást kiszolgálják. Egy elektrolitgyár felépítésének nem akadálya az alatta fekvő sérülékeny vízbázis (Sóskút), és egy kínai gigagyár érdekei messze felette állnak a magyar gazdálkodókénak (Debrecen).

Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy a jelenlegi magyar jogszabályok szerint ezek az ipari tevékenységek „nem veszélyesek a környezetre”. Víz pedig – a miniszterelnök szerint – van bőven. A Nemzeti Vízstratégia ezek szerint a kormány számára pusztán szép szólamok gyűjteménye volna, amely a gazdaságpolitikai döntéseknél nem érvényesül?

Igen nagy az állam felelőssége

A Kvassay Jenő Terv (KJT), vagyis a Nemzeti Vízstratégia a vizek kezelésével és állapotával kapcsolatos célok, az ezek eléréséhez szükséges intézkedések, valamint a végrehajtás feltételeinek és módjának a meghatározása céljából született meg 2017-ben. Ez magában foglalja a magyar vízgazdálkodás 2030-ig terjedő keretstratégiáját és 2020-ig terjedő középtávú intézkedési tervét.

„A víz közcélúsága és kiszolgáltatott helyzetünk miatt hazánkban hagyományosan igen nagy az állami felelősség és feladatvállalás – húzza alá az KJT. Kiemelkedően fontos tehát, hogy a folyamatok kézben tartására szakmailag alkalmas, erőforrásokkal kellően ellátott, konjunkturális hatásoktól mentes, stabil vízügyi intézményrendszerünk legyen.”

Mivel 2020-ban lezárult a KJT középtávú intézkedési terve, az értékelés nagyon is időszerű volt. Az ÁSZ vizsgálata három kérdést helyezett a fókuszba:

• Kialakult-e az ivóvíz védelmét szolgáló feltételrendszer,
• eredményes volt-e a Nemzeti Vízstratégia végrehajtása,
• biztosította-e a társadalom széles rétege számára a megfelelő minőségű ivóvizet?

Nos, ha a 72 oldalas anyag végső konklúzióit iskolai érdemjegyben kellene kifejezni, akkor a kormány teljesítménye mindhárom területen egy gyenge elégséges.

Az ágazat intézményrendszerének mostoha állapotát jól mutatja az az ÁSZ által készített ábra, amelyen látszik, hogy a feladatokat és felelősségeket szanaszét dobáló rendszerből teljességgel hiányzik a koordináció, a stratégiai tervezés – végső soron a fej. A vizsgált időszakban (2017-2023) más tárca felelt a vízgazdálkodásért (Emberi Erőforrások Minisztériuma, majd a Belügyminisztérium), a víziközmű-fejlesztésért (Nemzeti Fejlesztési Programiroda N. Kft., majd az Építési és Közlekedési Minisztérium), a vízközmű-szolgáltatásért felelős kormánytag többször is változott, jelenlegi felelőse az energiaügyi miniszter. (15.o. 3. ábra)

A széttagolt, több információs rendszert és adatbázist használó hivatalok integrációját – egyáltalán az adatok összemérhetőségét, és a stratégiai tervezést – nem támogatja egységes informatikai rendszer (Integrált Közcélú Víziközmű Adatbázis), mert, bár a határideje 2018 januárjában lejárt, és kifizettek érte csaknem 5 milliárd forintot, mindmáig nem sikerült elkészíteni.

Az ÁSZ-nak nem volt könnyű dolga, mert a stratégiai dokumentumok többsége nem tartalmazott konkrét eredménykritériumokat, ezért nehéz volt a fejlesztéseket nyomon követni. Ez egyébként a vízgazdálkodásért felelős Belügyminisztérium feladata lett volna, a vonatkozó rendelet által előírt éves beszámolók azonban nem készültek el.

Vízminőség-javításra szinte csak az EU költött

A vízminőség javítását célzó fejlesztések többségét az EU finanszírozta a Környezeti és Energiahatékonysági Operatív Program (KEHOP) és a Versenyképes Közép-Magyarországi Operatív Program (VEKOP) keretében. Döntően az Uniónak köszönhetjük tehát, hogy sikerült öt kiemelt paraméter tekintetében megszüntetni az ivóvízhálózat okozta ólomterhelést, valamint folytatni a vas, mangán probléma felszámolását.

A kormány „Víziközművek támogatására” 2019-ben 2,9 milliárd, 2020-ban 1,5 milliárd, 2021-2022-ben 3,5 milliárd forintot szánt energiahatékonyságot célzó műszaki fejlesztésekre. (Az igény ennek a sokszorosa lett volna.) Ennek forrása a kibocsátási kvóták értékesítéséből származó bevételek 50%-a volt. A támogatásra pályázni lehetett, elnyerésének egyik legfontosabb feltétele az volt, hogy energia-megtakarítást eredményező beruházás történjen.

Az ÁSZ jelentéséből kiderül, hogy a vízközmű-szolgáltató cégek súlyos gazdálkodási nehézségekkel küzdenek, elsősorban amiatt, hogy árképzési lehetőségeiket befagyasztotta, bevételeiket a rezsicsökkentés szempontjainak rendelte alá a kormányzat. A másik oldalon az állami támogatásokat szűkre szabta, az adókból és egyéb terhekből fakadó elvonásokat pedig benyelte.

Az ágazat teljes bevétele 2017-2023 között kb. 300 milliárd forint volt évente. Ennek 8%-át kapta meg pluszban állami támogatás formájában, valamint 4,5 milliárd forintot, amit csak a szociálisan hátrányos helyzetűek támogatására lehetett fordítani. Az önkormányzatok is támogatták közműcégeiket, erejükhöz mérten, ez azonban a szükséges javításoknak és pótlásoknak is csak egy kis hányadára volt elég, fejlesztésekre nem jutott. A vízközmű ágazatot sújtó közműadót, bár 2012-ben a víziközmű-rendszerek fejlesztéséhez rendelhető központi források biztosítására vezették be, 2014 óta a központi költségvetés nyeli be, a járulékkal és áfával együtt évente mintegy 97 milliárd forintot, a vízközmű-bevételek harmadát.

A vízközmű-hálózat elavultsága mindeközben számos probléma forrása volt. Az ezzel összefüggő másodlagos vízkezelési problémák miatt 35%-kal emelkedett a kifogásolt minőségű ivóvízzel ellátott települések száma.

Egy tizednyi Balaton pocsékba ment

Magyarországon minden településen elérhető a közüzemi vezetékes ivóvíz, a háztartások 97,5%-ának van hozzáférése a hálózathoz. Az ellátást 1735 db víziközmű-rendszer biztosítja, mintegy 95 ezer km hosszan. A Nemzeti Víziközmű-közszolgáltatási Stratégia 2021-es helyzetelemzése szerint azonban „az ivóvíz-hálózatok gerinc- és bekötővezetékeinek anyag-összetétele azt mutatja, hogy a csőanyagok korszerűsítésre szorulnak, tervezési élettartamuk végén járnak, így magasabb hálózati meghibásodást okoznak, rekonstrukciójuk időszerű”. A gerincvezetékek 40%-ának anyaga 1970 és 1980 között telepített azbeszt cement, a bekötővezetékek 55%-a kemény polietilén. A hálózati meghibásodások okozta vízveszteség 2021- ben 25% volt (KSH adat). Vagyis egytized Balatonnyi vízmennyiség ment pocsékba.

A gyalázatos tényekkel való kormányzati szembenézés elmaradt, miként a jövőre vonatkozó prioritások és intézkedések felülvizsgálata, pontosítása is. Ennek szükségességét több helyen is kiemelte az ÁSZ-jelentés. Továbbá leszögezte, hogy összehasonlítható adatok hiányában megállapíthatatlan, hogy a víziközmű rendszerek 2020 után kikényszerített államosítása milyen eredményeket hozott a szolgáltatás minősége tekintetében. Az viszont biztos, hogy alig van olyan vízközmű-szolgáltató, amely ne lenne veszteséges, továbbá, hogy a vízdíjakban is érvényesülő rezsicsökkentés a vízközmű-szolgáltatásnak kifejezetten ártott.

A vízdíj kéttényezős: alap- és fogyasztással arányos díjból áll. Elvárható volna, hogy biztosítsa a víziközmű-szolgáltatás fenntartását, minőségének javítását, költség- és kapacitás-hatékony működését, és a természeti erőforrások védelmét. Továbbá, hogy kiegyenlítse azokat a különbségeket, amelyek abból fakadnak, hogy az ivóvíz kitermelése az ország különböző területrészein eltérő költségekkel jár.

„A vízdíjak kalkulációja során (többek között) figyelembe kell venni a folyamatos szolgáltatás-fenntartás, a környezet- és vízbázisvédelem költségeit, valamint a költségvetési és önkormányzati támogatásokat” – olvasható továbbá a jelentésben.

Ezzel szemben Magyarországon fő szempontként a kormány rezsicsökkentés-propagandájának szolgálata érvényesül. Ilyet az ÁSZ jelentése természetesen nem fogalmazott meg, viszont föltárta az összefüggéseket.

„A háztartások közel felének (47,8%) a biztonságos és megfizethető víziközmű-szolgáltatásokhoz való hozzáférése javult – olvasható a jelentésben. – Ugyanakkor a vízdíjak rendszere kockázatot jelentett az ágazat pénzügyileg, műszakilag fenntartható működésére, továbbá nem ösztönözte a fogyasztókat a takarékos, fenntartható vízhasználatra. A vízdíjak 2012. évben történt rögzítésének időszakához képest 16%-kal nőtt az egy főre jutó közüzemi vízfogyasztás.”

Ez részben az alacsony, bár településenként jelentősen eltérő árakkal magyarázható, valamint azzal, hogy a vízszolgáltatóknak nem volt jogszabályi kötelezettségük népszerűsíteni a víz hatékony felhasználását. Ilyen kampányokat hellyel-közzel pályázati pénzekből tudtak finanszírozni. A víziközmű-közszolgáltatást végző gazdasági társaságok üzemi-üzleti eredményei – a 2021. év kivételével – évről évre romlottak.

A negatív üzleti mérlegek másik oka a már említett nagyarányú vízveszteség.

„Az ellenőrzés számítási eredményei szerint összefüggés volt tapasztalható az alacsonyabb üzemi-üzleti eredményt elérő víziközmű-közszolgáltatást végző gazdasági társaságok romló eredménye és az általuk üzemeltetett víziközmű rendszerekben tapasztalt magasabb vízveszteség adata között.”

2017-ben csaknem 54 ezer, 2022-ben 42,5 ezer csőtörés történt a hálózatban. Ezek nagy száma a rekonstrukciók elmaradásával magyarázható, a vízveszteség ÁSZ által becsült értéke évente meghaladta a 17 milliárd forintot.

A víziközmű-szolgáltatók fejlesztési célra rendelkezésre álló forrásaiból hibaelhárításra és karbantartásra futotta, „megelőző intézkedések megtételére korlátozottan volt lehetőség”.

Ennek ellenére – állapítja meg a jelentés – „nem készült olyan stratégia, mely az elöregedő vezetékhálózatra tekintettel a víziközmű rendszerek rekonstrukciójára és beruházásaira, az ivóvíz-ellátás fenntartható működtetésére és fejlesztésére vonatkozóan átfogó célokat és programokat fogalmazott volna meg, számolva a 2021-2027. finanszírozási ciklusban beszűkülő uniós források kiváltásának lehetőségeivel”. Összegzésében lényegében ennek megoldását jelölte meg az egyik legsürgetőbb feladatként.

Mindent egybevetve aligha kongatunk hiába nagyharangot, ha azt állítjuk: vizeink mennyisége és minősége veszélyben van, az ivóvíz-biztonságot szolgálni hivatott intézményrendszer ezer sebből vérzik, a vízközműrendszer elavult, a kitermelt víz negyede pocsékba megy, és a kormányzat részéről sem a fenyegető vízügyi vészhelyzet felismerése, sem kezelésének szándéka nem mutatkozik.