Miután egy friss kutatás kimutatta, hogy a házasságok átlagéletkora ma 14 év, kíváncsiak lettünk a Klopfer-házaspár 60 évének titkára.

A Klopfer-család német földről érkezett valaha régen, Paula anyai részről szlovák, apai részről szász és erdélyi magyar, román beütéssel.

A Klopferek is olyan „egyutas” nagy hajóval érkeztek valamikor 1770 körül, amit aztán szétszedtek, a faanyagot pedig fölhasználták az építkezéshez. Az ősök először Etyeken települtek le, onnan Martonvásárra költöztek, majd nemzedékek múlva kerültek Érdre. Imre nagyapjának az Alsó utcában volt háza, de mivel 11 örökös volt, a nagypapa halála után osztozni kellett az árán. Imre szülei ekkor építettek pár utcával odébb egy kis vályogházat. Ide született Imre, és később itt alapított családot.

Lányukat, Ildikót 15 évesen kezdte érdekelni a család története, amikor meghalt Klopfer nagymama, akinek féltve őrzött fényképalbumából, a szerelmes képeslapok mögül családi anyakönyvek kerültek elő.

„Apuval elmentünk a martonvásári temetőbe – meséli Ildikó -, megnézegettük a sírokat, kerestük az ősöket, és apu unokatestvére elmondta fejből, hol vannak még rokonaink. Aztán amikor elkezdtem a családfakutatást, kiderült, hogy az őseink a Fekete-erdő vidékéről származnak. Genheimben éltek, és 10 gyerekkel 1769-ben hajóztak le ide a Dunán. Német földön akkoriban az örökösödési jog teljesen kisemmizte a fiatalabb testvéreket, csak a legidősebb örökölhette a vagyont. Itt viszont adókedvezményt és földet kaptak.”

Ildikónak még egy kiindulópontja lehetett az apai ág kutatására: azok a dokumentumok, amelyekkel Klopfer nagypapának, aki az állami nyomdában dolgozott a 40-es években, keresztény származását kellett igazolnia. Aztán pár évvel később meg azt, hogy nem német, és a háború idején nem kívánta a németek győzelmét. Végül elbocsátották, de mivel magyarnak vallotta magát, a kitelepítést legalább megúszta a család.

A háborút viszont megszenvedték: Imre két bátyja közül a nagyobbikat, aki 19 évvel volt idősebb nála, nyolcéves korában látta először.

„Amikor születtem, katona volt, aztán a fronton orosz hadifogságba esett, valahol a Kaszpi-tó környékén – meséli. – Mivel pék volt a szakmája, hozzájutott élelemhez, és megette a csalánlevest is, így maradt életben. Állítólag még a helyieknek is ő adott enni időnként, olyan éhínség volt. ’47-ben, Péter-Pál napján jött haza. Az utcánkban egyszer csak odaszólt az Eszes bácsi, hogy menjek haza, mert megjött a bátyám. 40 kilósan ért haza, maláriásan. Úgy reszketett a láztól, hogy szétrázta az ágyat, anyám három dunyhát terített rá. Szerencsére meggyógyult.”

Paula felmenőit is megtépázta a történelem. Az édesapja eleve árván jött a világra, mert nagyapja eltűnt a háborúban, 1918-ban, anélkül, hogy értesülhetett volna arról, hogy gyermeke fog születni. Romániában veszett nyoma, és sokáig nem tudtak róla semmit. Ildikó nemrég kapott információt a marosvásárhelyi levéltárból az apai ágról. Kiderült, hogy ükapja oláh volt, az anyakönyvi bejegyzés szerint nem is tudott magyarul, női vonalon pedig szász, illetve magyar származásúak az apai ősök.

Paula édesapja 15 évesen vájárként dolgozott a pilisi szénbányában, a felmenői is bányászok voltak. A család Pilisvörösváron élt egészen 1957-ig, amikor is az édesapja elvállalta a sóskúti kőbánya üzemeltetését, és hogy ne kelljen a családot nélkülöznie, vitte őket magával. Így sváb faluból szlovák ajkúak közé költöztek. A Sóskútra költözéssel végképp kiteljesedett a nyelvi sokszínűség a családban, hiszen, bár otthon beszéltek szlovákul, svábul és magyarul is, a szlovákot mindaddig keveset használták.

Ebben a háromnyelvű közegben aztán Ildikó már nem tanult meg se németül, se szlovákul. Gyerekkori emlékei közt nyomot hagytak a sóskúti mama oldalán tett séták, amikor templomba menet megálltak beszélgetni az asszonyokkal, és ő abból a tót duruzsolásból már egy szót se értett.

Hogyan keveredett össze Paula és Imre 1962-ben? Nos, a Budafokról Érdre tartó vonat lépcsőjén.

Imre a nagytétényi gumigyárban, Paula a női ruhagyárban dolgozott, és a műszakokhoz igazított vonattal ingáztak mindketten. Aznap bérkifizetés volt, az biztos, ezért Paula nagyon szorította a retiküljét, és már úgy nézett ki, nem fér föl a tömött vonatra, amelynek ilyenkor a lépcsőjén is lógtak a gyárakból kiszabadult munkások.

„Én már akkor fenn álltam a lépcsőn – meséli Imre -, és mikor láttam, hogy téblábol, szóltam neki, hogy szálljon fel nyugodtan, majd én fogom kétoldalt a kapaszkodót, akár nekem is dőlhet. Na, hát ez bejött! Annyira, hogy mikor leszálltunk, megkértem, jöjjön el velem az Anna-bálra, az érdi Casino étterembe. Nagyon menő hely volt, lekérni nem lehetett, csak asztaltól, és szülői vagy fiú kísérettel engedték el a lányokat.”

Paula nem mondott nemet, de mivel a szülei ragaszkodtak az illemszabályokhoz, Imrének személyesen kellett őt elkérnie.

„Mikor leszálltam a buszról, hallottam, hogy jobbról-balról mindenki szlovákul beszélget – emlékszik vissza. – Na, mondom, hová kerültem?! Itt nem tudnak magyarul?! Veszélyes is volt egyébként sóskúti lánynak udvarolni. Ha lett volna, aki Paulát kiszemelte, talán el is látták volna a bajomat, hiszen a helyi fiúk elsőbbséget élveztek.”

Bár csak öt éve költöztek Sóskútra, Paula családja közismert volt.

„Mivel apukám svábul is tudott, sokszor kérték őt tolmácsnak. Anyukám sekrestyés volt, harangozott is a templomban, úgyhogy igencsak megbecsülték a szüleimet a sóskútiak.”

Nehezen indult be a kapcsolat Imrével, mert az Anna-bál után Paula elfoglalt volt, emiatt Imre megsértődött. Aztán a tárnoki búcsún véletlenül összetalálkoztak.

„Beültettem a körhintába, és onnan minden rendben volt” – mosolyog Imre. Onnantól igyekeztek összehangolni a hazajárást a munkából, Imre a vonatnál várta Paulát. Sokat jártak színházba Budapestre. Aztán február végén az ipartestületi bálból hazamenet Imre megkérte Paula kezét. Szerette volna, ha mindjárt össze is házasodnak, de „azért az nem úgy megy”, mondta Paula, és végül augusztus 31-én volt az esküvő.

Bár Paula előtte mindössze egyszer látta Imre szüleit, a fiatal pár hozzájuk költözött. Akkor ők már 60 felett voltak, segítségre szorultak. Imre édesapját súlyos baleset érte a vadásztölténygyárban, ahol munkát kapott, miután a nyomdából elküldték, édesanyja pedig háztartásbeli volt. Imrének, mint a legifjabb gyereknek kellett gondoskodni a szüleiről.

Hozzáépítettek a vályogházhoz két szobát, és a fiatal pár 1963 őszén beköltözött. Az együttélés nyilván nagy próbatétel volt, és ha valahol, hát itt érdemes keresni a szeretetben és megbecsülésben leélt 60 év titkát: már az elején meg kellett tanulni alkalmazkodni és összetartani.

Amikor Ildikó megszületett, Paula otthon maradt, és bedolgozást vállalt a ruhagyárnak. Így el tudott látni mindenkit – beleértve a népes nyúlállományt és a baromfiudvart is -, és még pénzt is keresett. Mikor Ildikó iskolás lett, már Paula is eljárt dolgozni. 1974-ben lebontották a régi vályogházat és egy nagyobb, kényelmesebb házat építettek. Paula pedig elment tanulni. Ruha- és bőripari technikusként szép kis karriert épített fel, utolsó munkakörében külkereskedelmi exportellenőrként dolgozott.

Bár állítólag minden házasságban vannak mélypontok, Imre és Paula nem emlékeznek ilyenre.

„Megbeszéltünk szépen mindent – mondja az asszony. – Azt is, hogy mire költünk, mi a célunk. Megegyeztünk, hogy mondjuk, most Imrének veszünk pulóvert, mert az övé már eléggé megkopott, nekem még jó a régi, hisz úgyis itthon vagyok.”

Ildikó is úgy emlékszik, békében, nyugalomban telt a gyerekkora. Előbb az apai nagyszülőkkel éltek együtt, majd amikor Ildikó férjhez ment, 1985-ben felhúztak egy emeletet a házra, és hamarosan megszületett a negyedik generáció is. 2005-től Paula édesanyja is időszakosan velük lakott.

„Jó minta volt nekem, ahogyan ők éltek – mondja Ildikó. – Szorgalommal, spórolással, okos beosztással megteremtettek mindent, amire szükségünk volt. Mindenben támogattak, azt tehettem, azt tanulhattam, amit akartam. Hozzánk mindig jöhettek barátok, barátnők, minden évben mentünk nyaralni. Felnőtt koromban is mindig számíthattam rájuk. Egy időben kilencen éltünk ebben a házban, most már csak négyen. Elég rózsaszín, ugye? – kérdez vissza nevetve. – De hát ez az igazság.”

Amikor Ildikó fia és lánya cseperedett, a nagyszülők már nyugdíjas korba léptek. Ők jártak az iskolába a gyerekekért, aztán vitték a kislányt zeneiskolába, és gyakorolták a szépírást otthon Bencével.

A 80-as évektől, amikor már abbahagyták az állattartást, Paula és Imre rákaptak az utazásra. Előbb sátrat vettek, aztán egy lakókocsit, rákapcsolták a Zsigulira, és bejárták Csehszlovákiát, Ausztriát, aztán egyre nagyobb köröket tettek, hol kettesben, hol az unokákkal együtt. Az utóbbi években már kisebbek a körök és vándorlás helyett inkább valami jó fürdőhelyet keresnek.

Ildikó gyógymasszőrként dolgozik, a férje logisztikus. Lányuk gyógypedagógus, logopédus, családjával Érden élnek. Bence Edinburghban tanult, ott kapott remek állást, és alapított családot. Szakmájában, a robotikában nemzetközi színtéren is keresett kutató.

A statisztikák szerint–Magyarországon legalábbis – általában a nők akarnak válni, mert meg nem értettnek, boldogtalannak érzik magukat. Vajon Paula fejébe sosem férkőzött olyan gondolat, hogy talán mással könnyebb, boldogabb élete lehetett volna? Néz elkerekedett szemekkel, mikor ezt megkérdezem, aztán Imrére pillant, összemosolyognak.

„Van, aki azt mondja, rossz a természetem, mert ha én kigondoltam, hogy valami nekem nem tetszik, azt nem érlelgettem magamban, hanem elmondtam rögtön – feleli, és lassan megértem, hogyan válasz ez a kérdésemre. – Aztán Imre is elmondta, hogy ő meg ezt egészen másképp gondolja, és akkor emésztgettük egymás gondolatait, míg a végén egy jó kompromisszumra nem jutottunk.”

„A vejemmel is jó kapcsolatban vagyok – folytatja. – Már az elején leszögeztem, hogy ha a tapasztalataim alapján úgy érzem, hogy valami nem válik a javukra, azt elmondom. Soha nem a rosszindulat vezérel, ezt tudják. Nem mindig fogadják meg a tanácsomat, de nem baj. Az ő dolguk, az ő életük. Amikor fiatalok voltak, az unokák pedig kicsik, ők voltak ránk szorulva, most ez kezdett visszájára fordulni. Most már vannak dolgok, amiket nem tudunk megcsinálni a segítségük nélkül. De mindig számíthatunk rájuk. Nekünk fontos a család, a szűkebb és bővebb is, ezt hoztuk otthonról. Ennek a fontosságát szeretnénk átadni az utánunk jövő generációknak is.”

A gyémántlakodalomra – ahogyan minden nagyobb családi eseményre – az egész család összegyűlt. 45-en ünnepelték Paula és Imre soha meg nem ingott, erős, igaz szerelmét.