Irma néni arról híres, hogy ő lett 2018-ban az ország Legkedvesebb Konyhás Nénije. E különleges elismerést nem objektív mérések alapján ítélték oda, hogy mondjuk a nevezett konyhás nénik közül ki mosolyog percenként többet/szélesebbet. A leadott voksok számítottak, ezek viszont minden műszernél jobban mutatták a szeretet és a megbecsülés mértékét.

Így történhetett, hogy Irma néni – vagy ahogy az unokái szólítják, Irmami – nyert a versenyben, hiszen ő maga nem indított lájkvadász FB-kampányt a saját érdekében, és el sem tudta képzelni, hogy nyerhet. Az Érdligeti Általános Iskola egykori és mai diákjai viszont igencsak bevetették magukat, még külföldről is szavaztak a régi diákok.

Az Országos Gyógyszerészeti és Élelmezés-egészségügyi Intézet által meghirdetett pályázatra – amiből sajnos nem lett hagyomány – több mint száz iskolai osztály jelölt csaknem 70 konyhai dolgozót, közöttük nem kis dicsőség volt elsőnek lenni.

Jutalmul pedig az az asszony, aki egész életében másokat szolgált, egy wellness hétvégét nyert párjával együtt Szilvásvárad egyik hotelének elnöki lakosztályában. De ennél is többet számított a felé sugárzó szeretet, ami a csodás hétvége után, a hétköznapokban is megmaradt.

Irma ugyanazon a munkahelyen dolgozott mindig is, egész életében a konyhán. 2011 óta nyugdíjas, és immár 12 éve halogatja a tényleges otthon maradást.

Amikor kezdett, még a nyolcvanas években, az óvodában főztek az iskolás gyerekeknek is. Ketten dolgoztak egyszerre, az egyikük mindig átment segíteni a szakácsnak, aztán kis kocsin áthúzta az ebédet az iskolába.

„Akkor még nem így volt, mint most, hogy megveszik a fagyasztott dolgokat – mesél a régi időkről -, hanem mentünk a henteshez, meg a boltba reggelente, aztán kezdtük a főzést. Kézzel pucoltunk és szeleteltünk mindent.”

Ma már nem tudják a gyerekek, milyen a konyhás nénik főztje, legfeljebb azt tudják összemérni, ki milyen kedvesen osztja a közétkeztetésben előállított napi menüt, és ebben – a gyerekek szerint – Irma néni verhetetlen. Sok finnyáskodó gyereket sikerült már rávennie, hogy legalább kóstolja meg az ebédet.

„A mai gyerekek már nem szeretnek szinte semmit – mondja szomorúan. – Legszívesebben hot dogot, chipset, hamburgert ennének. A levesek közül még leginkább a tojás- és a rántottlevest eszik meg kenyérkockával. Megnézik a napi menüt, és ha az egyik kijelenti, hogy csak a főételt eszi meg, akkor mindegyik csak a másodikat veszi el.

Van, hogy sikerül rábeszélnem őket, hogy csak kóstolják meg, milyen finom a leves. ’Na, ez tényleg jó’, mondják ilyenkor. A régi gyerekekkel többet beszélgettem, mert jobban ráértek, nem volt ennyi különóra. Már a szüleiket is ismertem, soknak a nagyszüleit is. Jobban is barátkoztak, és a szülő sem szaladt mindig. A mostani szülőket alig ismerem, megváltozott az élet.”

Irma azt mondja, nem nehéz a gyerekek nyelvén érteni. Már egy mosoly megoldja a nyelvüket, és különösen szeretnek viccelődni.

„Most az utolsó hetekben, mikor már jobban felszabadultak, azt mondja az egyik: ’Kő van a kajában!’ Odamentem: ’Mutasd meg, hol van!” – amire persze nevettek, hogy sikerült átverniük. Amikor a díjat kaptam, azt mondta egy kislány: úgy tekintenek rám, mint a nagymamájukra. Ez nagyon jól esett.”

Azt hinnénk, gyerekekkel az tud ilyen szeretettel bánni, akit ebben boldog családi háttér segít. Irma esetében ez bizony sokáig nem volt meg. Férje a csapágygyárban dolgozott, és hát hazafelé útba esett egy kocsma, ahová a csapat nagy részével együtt ő is betért. A lejtmenet legalja az volt, amikor a családi ház felére eltartási szerződést kötött. Irma 29 évet húzott le mellette, mikor elvált, utána nem sokkal meg is halt a férfi. Maradt utána a hitel, amit a ház visszavásárlására kellett fölvenni.

A legnagyobb csapás azonban az volt, amikor 38 évesen meghalt Irma kisebbik lánya, és egy 3 és fél éves árva maradt utána. Mivel a kisfiú apja már korábban elment, Irma nagyobbik, gyermektelen lánya vette át húgától az anyaszerepet. Mindannyian együtt laktak, így valamivel elviselhetőbb volt a gyereknek a szörnyű veszteség.

„Az volt a szerencsém, hogy én a munkát és a magánéleti dolgokat ketté tudtam választani – magyarázza Irma, hogyan lehetett a sok szomorúság közepette is mosolyogni. – Más, akinek rossz élete volt, ott tombolt bent. Eltelt úgy húsz év, hogy rólam nem tudott senki semmit. Nehéz volt nekem is, de a házasságomból hiányzó örömöt pótolták a gyerekek – otthon is meg az iskolában is.”

Amikor összekerült a jelenlegi párjával, a két lánya mellé kapott két fiút, és ma már a vérszerinti unokája mellett van még négy a fogadott fiaitól, akiket ugyanúgy szeret a születésüktől fogva.

2020-ban volt nagy riadalom a családban, mert Irmát előbb elütötte egy autó, majd a pandémia első körében elkapta a covidot, és 5 hétig kórházban volt, abból egyet az intenzíven.

„Se nem köhögtem, se nem fulladtam, viszont olyan gyenge voltam, hogy le se tudtam szállni az ágyról. A tüdőm 70 százaléka tele volt vizenyővel.”

Aztán talpra állt, és együtt él ugyan postcovid tünetekkel, de fittségét jól mutatja, hogy 71 évesen is mindenhová egy sebességváltó nélküli kerékpárral jár. A lánya szívesen otthon tartaná már, hogy élvezze a jól megérdemelt pihenést, de úgy tűnik, ad magának még egy évet, immár másodszor.

„Úgy volt, hogy csak ezt az évet viszem végig, a kolléganőm miatt, aki olyan volt, mint a kisebbik lányom. Nagyon kért, hogy maradjak, azt is fölajánlotta, hogy reggel értem jön és délután hazavisz.”

Mikor kérdem, mihez is kezdene magával otthon, elbizonytalanodik: „Háát, több időm lenne a házra, a kertre, a cicáimra…”

Szégyellősen vallja be, hogy nyolc macska várja otthon, hét pedig az unokájánál, a szemközti házban. Este hozzá mennek enni azok is, mintha csak órához igazodnának. Befogadott állat mind, ivartalanították őket, úgyhogy természetesen nem szaporodnak. Csak hát a macskáknak van egy pontos GPS a fejükben arról, hová kell szívszaggató nyávogással „betévedni”.

Irmánál pedig van elég mosoly és simogatás készleten, hogy jusson a macskáknak, meg a gyerekeknek is. Merthogy mindennek az a kulcsa: a szeretet.

„Sokszor belegondolok, milyen nehéz lehet a kicsi elsősöknek, és látom rajtuk, ha egy kis mosolyt kapnak, már könnyebb nekik. Bármilyen bánatom is volt, soha nem éreztettem velük, mégis látom, milyen érzékenyek arra, hogyan szólok hozzájuk.

A diétásoknak külön adjuk az ételt, zárt dobozokban, velük még egy kicsit bizalmasabb is a kapcsolatom. Van egy kislány, aki, ha nem mosolygok, rögtön megkérdezi: ’Baj van? Elmondod?’ Mondjuk kedves is vagyok vele mindig: ’Jaj de jó, hogy megjöttél, kicsim, már vártalak!’ – így fogadom. És ha megeszi mindet, megdicsérem, milyen ügyes volt.”

Most megint úgy volt, hogy elköszön. Aztán a nemrég jött kolléganő is kérlelni kezdte, hogy még egy évet dolgozzanak együtt. „A tanárok is mindig mondják, hogy ’Mi lesz velünk nélküled?’ Hát, mondom, azt akarjátok, hogy innen vigyenek a temetőbe?! Hát, lehet, hogy az lesz a vége, hogy megint csak maradok.”