Az is sokat lendít az érdi polgárok kedélyállapotán, hogy a poros utcák sorra aszfaltot kapnak, ám a valódi otthonérzetet az olyan vállalkozásoknak köszönhetjük, mint Albert és Éva péksége, a Vajas Kalács.

Albert és Éva egy szállodahajón találkozott. A Duna-Majna-Rajna vonalán úszó hotelek közül ez volt az egyetlen, amely saját pékkel dicsekedhetett. Reggelente friss kenyér,  és csábító péksütemény illatára ébredtek a vendégek, akik forró tapssal köszönték meg Albert mutatványát.

Éva a szobalányok főnöke volt, de a lelke mélyén mindig egy meghitt, otthonos kis boltocskáról álmodozott. Egy olyan helyről a világban, amely visszarepíti őt a gyerekkorába: „Mint amikor benyitottam a nagymamám spájzába, ahol mindig volt valami finomság, meg szeretet.“ Sose gondolta, hogy álma megvalósításához éppen azon a hajón érkezik majd a segítség, Albert személyében.

A sármos pék a vajdasági Torontálvásárhelyen született és serdült kamasszá. Mindkét nyelvet bírja, ráadásul magyarul olyan eredeti állapotában őrzi szülőföldje ö-zős tájszólását, hogy egy nyelvjáráskutató sírva fakadna a gyönyörűségtől.

Albert kamaszként, a nyári szünetekben már belekóstolt a kétkezi munkába, serénykedett bádogosnál és autószerelőnél, de csak a pékségben érezte, hogy hazaérkezett. Úgyhogy amikor 17 évesen a szülei megkérdezték,  tanulni vagy dolgozni akar-e, ő a burekkészítés mellett tette le a voksát. Elkápráztatta, ahogy a mester a 250 grammos tésztát olyan leheletvékonyra tudta kinyújtani, hogy át lehetett rajta látni, mint a tejüvegen.

Évi viszont Érden született, itt nőtt fel, és mivel a szülői házból kirepülve sem akart messze kerülni az anyukájától, Tárnokon telepedett le. Amikor a Covid kényszerpihenőre küldte a fél világot, Albertel a tárnoki házban szövögették tovább a tervet, hogy majd nyitnak egy kis pékséget. Olyat, amiről Évi mindig is álmodott. De előtte még visszamennek a hajóra, hogy pénzt keressenek. A vírushelyzet azonban ezt nem hagyta, végleg a szárazföldön kötöttek ki.

Miközben Albert munkát keresett, kizárólag a kézműves pékség érdekelte, mert az egyetlen, amibe az elmúlt húsz év alatt nem sikerült belekóstolnia, az a kovászos kenyér készítése volt. Nem a szerencséjének, hanem a tudásának köszönheti, hogy a hazai kenyérforradalom egyik elindítójánál, a Marmorstein pékségnél kapott állást. Az egy év alatt, amit ott töltött, volt ideje elmerülni a kovászos kenyér készítésének rejtelmeiben. (Ez úton is üzeni, hogy nagyon hálás az ottani kollégáknak, örökre szívébe zárta őket.)

Amikor Alberték a Diósdi út és a Harangvirág utca sarkán a babaháznál alig nagyobb üzlethelyiséget elkezdték kicsinosítani, még nem az volt a terv, hogy saját kenyereket és péksüteményeket áruljanak. Kezdetben viszonteladóként működtek, de nem volt fenntartható, hogy egy kenyéren 10-20 forintokat keressenek.

Április óta már saját kovászos kenyerekkel és péksüteményekkel kápráztatják el a helybelieket. Ezt a pékregényt bizony a Covid írta. Ha nincs a vírushelyzet, Érdnek talán sosem lesz saját kézműves pékje. A gyerekek a nevén szólítják, és a felnőttek is örülnek, hogy válthatnak vele pár szót.

Évi mindenkit meghallgat, együtt örül és szomorkodik a törzsvevőkkel. A hangulat béke- és mesebeli, ismeretlenek váltanak egymással szót, politizálnak, pszichologizálnak, vagy épp az élet nagy kérdéseire keresik a választ. A csöppnyi asztalnál lehet kávézni, és kakaós, diós vagy pisztáciás csigát majszolni. Albert pogácsája verhetetlen, ahogy az árai is, ő még ezer forint alatt tudja tartani a termékeiket, miközben kizárólag minőségi alapanyagokkal dolgozik. Abból nem enged.

Szóval, ha valaki benyit ide, mindig talál valami finomságot. Meg − hangozzék bármilyen csöpögősen − szeretetet.