Aki évtizedek óta írja – és osztja meg szóban a közönséggel – az életmeséit, annak elhihetjük, hogy lehetünk a rossz körülmények, az áldatlan élethelyzetek közepette (és ellenére) is derűsek, kiegyensúlyozottak. Hogy hogyan, arról a három alkalmas érdi Boldogságkurzuson (is) mesélt a Pulitzer-díjas újságíró.
Hogy mekkora igényünk is van erre a csodára, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy dugig megtelt a Szepes Gyula Művelődési Központ kisterme. Sokan ismerősként üdvözölték az írónőt, aki tavasszal már ellátogatott Érdre egy időseknek rendezett program keretében. A Boldogságkurzus azonban nemcsak a szépkorúaknak szól, hanem mindenkinek, aki szeretné egy kicsit másképp nézni a világot.
„Miközben készültem erre a mai alkalomra, nem jutott eszembe a boldogság szó. Nekem ez természetes állapot, amit fordíthatok elégedettségnek, megbékéltségnek. Én nem gondolok a rosszra, nem is szoktam számbavenni. Nem így működöm. A nagyon direkt mindennapi történésekben valahogy nem vagyok benne, nem ezek a hírek befolyásolják a napjaimat.
Nem dugom a fejemet a homokba, tisztában vagyok a világban történő dolgokkal, de ha tudjuk is, milyen bajok, tragédiák vannak körülöttünk, nem ez az állandó napi betevőnk, mert ha így lenne, a falnak mennénk” – mondta lapunknak az írónő a Boldogságkurzus első előadása előtt.
És hogy miről szól a második? „Fiatal bárki lehet, de idős csak a java” – hirdeti a cím, amiből azért következtethetünk arra: ez az alkalom főleg az idősebb korosztálynak szól majd, bár a fiatalabbak is élvezni fogják, az bizonyos. Főleg, hogy ezek a történetek időtlenek, és eltehetjük korosabb napjaikra.
„Olyan praktikákról beszélek majd, amelyek akkor segítenek, ha rosszabb fizikai állapotban vagyunk. Ezeket a helyzeteket nemcsak túl kell élni valahogy, hanem jókedvvel megoldani. Nekem például nagyon fáj a derekam, otthon nyögtem, most nem nyögök… A második előadáson nemcsak elméleti, hanem gyakorlati tanácsokat adok, amelyek megkönnyítik a nehezen mozgó idősek mindennapjait.
Mert ez igenis lehetséges, még akkor is, ha két mankója van az embernek. Láttam most egy mosolygós hölgyet belépni a terembe, csak úgy ragyogott…” – mondta az írónő, hozzátéve: Polcz Alaine-től – aki százéves lenne, és akiről ez alkalomból egy összeállítást készít – nagyon sokat lehet tanulni e témában is.
Vagy igazad van, vagy boldog vagy
– erről szól majd a Boldogságkurzus harmadik alkalma.
„Egyfolytában ütjük-verjük az asztalt, hogy nekem igazam van, én megmondtam – és egyáltalán nem biztos, hogy ez a helyes út. Van egy barátnőm, az a típus, aki jól odavág, aztán felhív, hogy bocsássak meg. Engem nem tud megbántani, de azért jó lenne megmondani, hogy ezt nem jól csinálja. Elkezdtem írni neki egy levelet ma, a születésnapján. Aztán mégsem ezt küldtem el, hanem inkább egy kedves szöveget.
Pedig igazam van, és mégis, boldogabbak vagyunk mindketten, hogy ezeket a dolgokat nem dörgöltem oda a születésnapján. Egyrészt túl vagyunk rajta, másrészt tudom, hogy lesz még ilyen alkalom.
Nem azt mondom, hogy dédelgessük a fájdalmat, a megbántottságot, de ne is vágjuk oda az igazságot csak azért, mert nekünk éppen eszünkbe jutott… Ha felül tudunk emelkedni a helyzeten, rájövünk: nem a mi bajunk, hogy a másik ember olyan, amilyen, hanem az övé, szegénynek.”
Hogy mekkora szükségünk is van manapság erre a látásmódra, arra a derűre és bölcsességre, ami Schäffer Erzsébet lényéből, illetve történeteiből árad, mi sem mutatja jobban, mint könyveinek, előadásainak sikere. Írásait felolvassák nagybetegeknek, haldoklóknak, idéznek belőle prédikációkban, és felírja a pszichológus. Érden is óriási tapssal búcsúztatták, és nagyon várják vissza olvasói.
