Mihalicz Csilla

Nincs is ezzel baj, hiszen – hogy Popper Péter hasonlatát idézzem arról, milyen lenne a stresszmentes élet – ki akarná a földigiliszták eseménytelen napjait pergetni? Bár a „hómofiszomat” mindig viszem a hátamon egy nehéz laptop formájában, azért bőven van időm megfigyeléseket tenni. Azt, hogy Magyarország előre megy (nem hátra), nap mint nap megélem a vonaton. Csak egészen ritkán megy hátrafelé, és ha a biztosítóberendezések is úgy akarják, kiszámíthatóan érkezik. Mostanában ugyan inkább nem, mint igen, de annak is lehet örülni, hogy az utasmarasztaló füstösvas-szagú műbőr üléseket fölváltotta a kék-sárga kockás plüss, fülhasogató fékcsikorgás helyett csendes suhogással gördül állomásról állomásra – legalábbis a Flirt. A népek meg olyanok, hogy ami jó, arra rákapnak. Így, legnagyobb meglepetésemre, a MÁV-ot mostanában olyankor is csak elvétve szidják, amikor éppen lenne rá ok.

Múltkor is felszállok az egyik Fehérvárra tartó tömött motorvonat szerelvényre, lehuppanok a közel s távol egyetlen üres helyre, magam alá tuszkolom a kutyát, hátam mögé a zsákom. Világos, hogy ebből nem lesz „hómofisz”, na de sebaj… A közelemben inkább idősebb emberek – ezt onnan lehet azonnal tudni, hogy nem temetkeznek a mobiltelefonjukba -, a kocsi távolabbi fele pedig láthatóan valamelyik strandra igyekszik, háromnapi hideg élelemmel és a gyerekszoba mozdítható részével fölszerelkezve. Amelyik gyerek kezében nincs valamilyen szüleitől kicsikart kütyü, az minden állomásnál megkérdezi, „mikor szállunk már le”. Leszállni egyébként komoly mutatvány, hiszen – hétvége és jó idő lévén – aki éppen nem strandra igyekszik, az a Velencei-tó körül biciklizne. Mivel a kerékpárszállításra kijelölt rész rég megtelt, a bringások oda nyomakodnak be, ahová még férnek. Épp utánam szállt föl egy középkorú pár, talpig kerékpáros szettben, eltorlaszolva a kijáratot. „Hogy engedhetnek föl ennyi biciklist a vonatra szombat délelőtt?! Hogyan fogok leszállni?” – húzza közelebb magához tolikocsiját morogva egy idősebb asszony, és a mellette ülő is megértően bólogat. „Úgy, hogy előbb letoljuk a bringákat, ne tessék aggódni!” – szól a kerékpáros férfi. – „Egyébként, megjegyzem, nekünk is van jegyünk.” Az asszony nem enyhül, csak morog tovább, erre a férfinek se kell több: „Én a nyugdíjasokat biztos nem engedném be délelőtt a boltokba. Ők aztán mindig ráérnek” – mondja, valami távoli hatalmasságnak címezve szavait, aki esetleg el tudja intézni, hogy a körülötte ülők (rajtam kívül láthatóan mindenki nyugdíjas) az élet másik dimenziójában létezzenek.

A tolikocsis asszonyt se kell félteni. „Örüljenek, hogy a MÁV ingyen szállítja a bicikliket!” „Már mért szállítaná ingyen?! Jegyet azt adnak, csak kocsit nem állítanak be többet.” „Hát igen, mert nincs személyzet” – kel a MÁV védelmére váratlanul az asszony. – „Láttam, erre a két kocsira egy kalauz van. Ennyi biciklisnek ugyan hány kocsi kéne?! Annyi a világon nincs!” „Azt gondolja, hogy túl sok a biciklis? Szerintem meg túl sok a nyugdíjas. Maradnának inkább otthon!” – dohog a férfi. A vonat lassít, és Kápolnásnyéktől két kerékpárossal és két tolikocsissal kevesebben megyünk tovább.

Magamon is tapasztalom, hogy – diszkréten vagy teli torokból, vérmérséklettől függően – valakit szidni közlekedés közben elég eredményesen oldja a stresszt. Nekem is kicsúszik a számon valami cifraság, ha valaki veszélyesen előz vagy idegesítően cammog, és azzal megkönnyebbülök, hogy jól megadtam neki. Akkor is szoktam mindenfélét motyogni, ha bringázás közben úgy húz el mellettem egy autó, hogy majdnem elsodor – ez mondjuk elég gyakori. Bár a rendszert szidni mindig előremutató, azért ilyenkor mégsem egy kiadós „orbánviktorozás” jön az ember szájára, hanem hogy azt a konkrét rohadékot, azt bizony móresre tanítanám (ha a 18 éves Astrámmal utolérném). Úgy általában az „autósokat” anyázni, miközben épp a közúton evickélek, nem túl értelmes dolog. Bevallom, engem az is mindig meglep, amikor általában „a bringásokat” vagy „a nyugdíjasokat” ócsárolják, hisz minden csoportban van ilyen is, olyan is, ráadásul én is „bringás” vagyok, máskor meg „gyalogos” vagy „autós” – és leszek előbb-utóbb (remélem!) nyugdíjas is. Persze azért nagyot könnyít a stresszoldásban, ha az elkövető valami méltán szidható csoporthoz tartozik, például „dzsippes”, vagy „audis”, „maffiózó” vagy „plázacica”. Olyankor aztán nincs kímélet – ők lakolnak minden „autós” vétkéért. Érdekes, hogy mostanában mintha a l’art pour l’art bűnbakkeresők szájára is gyakrabban tolulna a „bringások” gyűjtőnév. Különösen egy általam mélyen tisztelt tudós éles kirohanásán lepődtem meg – az írása egyébként arról szólt, hogyan lett ismét agrárbárók hitbizománya a magyar vidék, kormánypárti és ellenzéki oldali támogatással. „Karácsony Gergely meghökkenne – írja váratlan fordulattal –, hogy az emberek többsége miként vélekedik az eltúlzott bicikli- és rollerpártolásáról, és a kutyások réme is ez a két csoport, akik szinte semmilyen közlekedési szabályt nem tartanak be. Polgári perben követelheti a kár megtérítését – mondta a rendőr egy totálkáros autó tulajdonosának, aki az elé hajtott biciklis (aki gyorsan elszelelt) elgázolása helyett az oszlopot választotta.”

Bevallom, én inkább a közúton halálra gázolt kerékpárosokról szóló hírekre szoktam felkapni a fejem, bár jómagam is gyakran tapasztalom, hogy sokan az említett két „rémcsoportból” mennyire pofátlanul közlekednek. Azt is érzem, milyen nagy a kísértés, hogy szabálytalankodj, ha egyébként a közúton folyton te vagy hátrányban, mert a lámpákat is, az átkelőket is az autózás tempójához szabják, téged legfeljebb egy aszfaltra festett megkopott piktogram hivatott segíteni. (Elég bátor vagyok, de azért ezt a „támogatást” például a Margit híd szélső sávjában nem merném igénybe venni.)

Persze a kerékpárosoknak és a gyalogosoknak is érdekük, hogy a forgalom haladjon, de a városok akkor lennének élhetők, ha minél többen választanák a közösségi közlekedést, vagy járnának kerékpárral, illetve gyalog. Különösen igaz az élhetetlenség Érdre, ahol – némelyik környéken – a három fenntartható közlekedési mód minimálfeltételei is hiányoznak: se út, se busz, se járda, se parkolóhely, se biztonságos kerékpártámasz. (Én bizony Érd alsó-felsőnél és Érdligetnél inkább a rácsokra aggatom a biciklimet, jobb lehetőség híján.) Úgyhogy amikor a városi közlekedésért felelős szervek azzal próbálkoznak, miként lehetne az elszabadult kétkerekezőket – elsősorban az elektromos rollerekkel a járdákon száguldozókat – szabályozással keretek közt tartani, akkor ezzel párhuzamosan arra is gondolhatnának, miként lehetne a „mikromobilitással” elszántan próbálkozók közlekedését is biztonságosabbá tenni. Egyelőre Magyarországon azt látni, hogy a minél olcsóbban minél tovább autózni kívánók érdekeinek rendel alá minden egyéb szempontot a kormány. Ennek valójában még azok sem kedvez[1]ményezettjei, akik örülnek neki, hiszen végső soron mindannyian megfizetjük az árát, ha nem is a benzinkutaknál. Ha az egyre inkább elszabaduló válságot valaki is komolyan venné, akkor az ismét éledő „sorosozás” és a háborús bűnök relativizálása helyett arról beszélne, hogy kezdjünk végre másképp élni, és – többek között – másképp közlekedni, mint eddig.