Mihalicz Csilla

Látszik egy osztályon már az elején, hogy jó közösség lesz belőle?

Az első pillanatban még nem, hiszen nagyon meg vannak szeppenve. Az osztály több mint fele nem ide járt általános iskolába, nem ismeri a gárdonyis szokásokat, hagyományokat.

Milyen szempontok szerint alakítanak klikkeket: bulikedvelők, játékosok, otthonülők…? Vagy inkább zenei preferenciák szerint?

Klikkeket nem alakítanak. Vannak csoportjaik, baráti közösségek ezek, elég rugalmasak, átjárhatók. Zenében nagyjából mindenki ugyanazt hallgatja. A közösségszervező erő náluk az, hogy ők a „9. a, az átlag felett”. Amikor először találkoztunk, elmondtam nekik, hogy ez itt gimnázium, elvárom tőlük a jó eredményeket, egyéni és közösségi sikereket is. Ha valakinek nem itt a helye, akkor is elmondom a realitást.

Ilyen szigorúan kezdte?!

Igen, mert ebből lehet visszavenni. Hozzátettem azt is, hogy mindezt azért mondom, hogy ők minél jobbak legyenek. Már az első nap megírtam nekik a messengercsoportba, hogy mi mindent csináltak jól. Nagyon hamar kitaláltuk, hogy ők a „9.A az átlag felett”, és ehhez négyes felett kell mindenkinek teljesítenie – ez végül majdnem sikerült is. Akiknek nem, azokat segítjük. Nemcsak én, hanem a többiek is. Például volt egy erősebb testalkatú osztálytársuk, akinek a harmadik napon a kezébe nyomtak egy edzőtermi bérletet, azzal, hogy „gyere velünk”. Azóta együtt járnak sportolni. Reggelente pedig mindenki hozza a kis edényét, együtt reggeliznek, és figyelmeztetik, aki túl sok kalóriát fogyaszt.

Mit szól az „apáskodáshoz” ez a magát sokszor már felnőttnek gondoló korosztály?

Én nem tudom másképp csinálni. Ócsára jártam hatosztályos gimnáziumba, és imádtam minden egyes napját. Az én osztályfőnököm nem jött minden szünetben beszélgetni, számon kérni, viszont voltak idősebb patronáló diákok, akik odafigyeltek ránk. Amikor hetedikes voltam, kaptam egy tizenkettedikest, aki az én szememben akkor maga volt az Isten, hiszen a Karácsony Robi fogalom volt, aki, ha hülyén viselkedtem, előbb tudta meg, mint bárki, és jött elbeszélgetni velem.

Ezt a mentori rendszert az iskolavezetés alapította?

Nem, önszerveződő rendszer volt. Nem is minden osztály csinálta, csak a hatosztályosok. Annak, hogy valaki „bolyais”, komoly értéke volt, ezt a rangot igyekeztünk megőrizni, és ennek része volt az is, hogy a picik lássák, hová kerültek. A saját osztályommal a Gárdonyiban én is próbálom megértetni, hogy az iskola nem csak arról szól, hogy bejárunk tanulni.

Hogyan lehet ezt a korosztályt megnyerni, támogatni a közösségi szocializációt?

Én erőszakos vagyok ilyen szempontból. Mivel tényleg érdekel, hogy a gyerek mit csinál szabadidejében, milyen könyvet olvas, milyen zenét hallgat, milyen filmeket szeret, ki ő valójában. Ezért figyelek rá, kérdezek, és előbb-utóbb válaszol is. Így aztán ők is nyitottabbak lesznek, elhiszik, megtapasztalják, hogy fontosak nekem. Azt is tudják, hogy a fiú férfi lesz, a lány meg nő, és bizonyos szerepeknek meg kell felelni. Lehet, hogy a srácokkal kicsit hangosabban beszélek, és ha szólok, hogy azt a fél téglát vegyék ki a lányok kezéből, akkor megteszik.

Nem mindenhol lenne sikere ezzel a féltéglás akciójával…

Tudom. Mi ezzel együtt vagyunk elfogadó közösség. Engem a nagyszüleim tanítottak erre. Nem tudok nekik mást mondani, mint amit én megtanultam: megvannak a férfi és a női szerepek. Ezt egyébként ők is hozzák otthonról.

Az osztályfőnöki órák mivel telnek?

Van ajánlott tematika meg a tanmenet. Amikor pedig látom, hogy történelemből vagy fizikából gond van, gyorsan megbeszéljük az aktuális információkat, aztán kijön valaki, aki az adott tárgyban jó, és átveszi a többiekkel az anyagot. Mikor elegük van és fáradtak, keresek egy jó filmet. Az Éjszaka a Földön című Jim Jarmusch-filmet például nyolc órán keresztül néztük, annyi megbeszélnivaló volt benne. Arról szól, hogy a világ távoli városaiban mindenféle emberek ülnek a taxiban, és mesélnek magukról. Annak idején a gimnáziumban „emberismeret” órán vetítette le nekünk a tanárnő, és már akkor gondoltam rá, hogy ha egyszer lenne egy osztályom, biztosan megnézetném velük.

Ezek szerint már akkor készült a tanári pályára?

Nem. Pszichológiára akartam menni vagy nemzetközi tanulmányok szakra, aztán, mivel egészen jó voltam angolból, az ELTE tanárképzőjére jelentkeztem. Mivel könyvszagúnak találtam a pedagógiai képzést, ott akartam hagyni. Aztán édesanyám – aki szintén pedagógus, és az érdi tankerület igazgatója volt –, szólt, hogy a Gárdonyi nyári táborába segítőt keresnek. Aztán amikor eljött a táborba körülnézni, azt látta, hogy végtelen türelemmel vezetgettem az udvaron egy autista kislányt, s közben a 30 rám bízott gyerekre is figyelek. Úgyhogy végül befejeztem az ELTÉ-t. Aztán következő augusztusban a Gárdonyi igazgatónője azzal keresett meg, hogy nincs angol tanár, tudnék-e pár órát tanítani. Bementem az iskolába, a kezembe adott egy órarendet, hogy akkor holnap kezdjek. A legelső órán arra mentem be, hogy a leghátul ülő lány előre köpött az első padban ülőre, és fenyegetően közölte, hogy „majd a suli után találkozunk”.

Ezt kihívásnak tekintette, és nem menekülési oknak?

Nem szoktam megfutamodni, de tudtam, hogy még sokat kell tanulnom, tapasztalnom. Ebben a családom és a kollégáim is segítettek. Egyébként nagyon barátságos nálunk az atmoszféra, de ezért meg kellett dolgozni. Úgy szoktam bemutatkozni, hogy Vadász Gergely vagyok, lehet hívni Gergő bácsinak, azt nem nagyon szeretem, tanár úrnak, azt már inkább, vagy az atyaúristennek. Akkor elnevetik magukat. Aztán elmondom, hogy amint becsukom az ajtót, itt az történik, amit én akarok. De ha jön az igazgató, az anyukád, a miniszterelnök úr vagy a sátán, én akkor is megvédelek. Aztán a hétköznapokban látják, hogy ez bizony megtörténik, és elkezdenek bízni bennem. Általános megfigyelésem, hogy manapság sok gyereket majomszeretettel kezelnek otthon. Holott fontos, hogy a nevelési elveket magabiztosan tudjuk képviselni. Borzasztó nagy szükségük van a gyerekeknek határokra, szabályokra. Ez olyankor is segít az eligazodásban, amikor a közösségi oldalakon látják a sok celebet posztolni. Például el kellett magyaráznom, hogy aki mindenkit tesónak hív, az nem menő, és nálunk büntetéspénzt dob a halloweeni tökbe, aki „tesózik” vagy káromkodik.

Mit szólnak a szülők a határállításokhoz?

Az első szülőin elmondom nekik, hogy amikor behozzák reggel a gyereket, onnantól, amíg itt van, én vigyázok rá. Tessék bízni abban, hogy nem fogom rossz irányba terelni őket! Mindig elmondom, ha valami olyasmit kérek, amivel nem értek egyet. Ők is elmondják a véleményüket, és működik köztünk a betyárbecsület. Biztos van olyan szülő, aki nem ért velem egyet, hiszen nem lehet mindenkinek megfelelni. A pandémiás időszak nehéz volt, de igyekeztem a legérzékenyebb helyzeteket is megbeszélni velük, és lehetőleg mindenkinek megfelelni. Ezt másoktól is elvárom, mert ez minden együttműködés alapja.

Előfordult a Gárdonyi gyerekei közt is „bullying”, vagyis egymás csúfolása, megalázása, nyilvános pellengérre állítása?

Nem tapasztaltam ilyet. Talán az is oka ennek, hogy az első pillanattól ügyelek a személyiségi jogok védelmére. Ezen kívül azért is tudatosabbak az átlagnál, mert az igazgató asszony alezredes férje be szokott jönni az iskolába előadást tartani arról, milyen veszélyek leselkednek a fiatalokra. A törvényi hátteret tehát ismerik, én pedig rengeteget sztorizok. Van miről mesélnem, mert nem az a perifériára szakadt, otthonülős ember voltam.

Az ócsai mentorálós rendszert nem próbálta itt bevezetni?

Javasoltam, hogy végzősként kellene a gólyákkal foglalkozni, hiszen tőlük már lesz mit tanulni. Van olyan szokás itt, hogy a kicsi elsősöket tanévkezdésnél a kilencedikesek vezetik be az osztályba. Az egyik srácunk akkora, mint egy T-Rex ülve a Jurassic Parkból, és láttam, ahogy a kezébe adott két kislányt úgy vezette, mintha attól félne, hogy eltörnek. Arra gondoltam, milyen kár, hogy legközelebb akkor fognak találkozni, mikor elballagnak, és tőlük kapják a tarisznyát. Miért ne lehetne addig is néha ránézni a kicsikre. Úgyhogy az iskolai karácsonyozásnak idén az is része volt, hogy elmentünk az elsősökhöz, csináltunk nekik boldog karácsonyos ajándékot, és énekeltünk nekik.

Ezt a korosztályt rávenni karácsonyi éneklésre…!? Nem kis dolog!

Én elmondom az ötleteimet, ők pedig azt mondjak: oké! Aztán persze ők is örültek, amikor látták, hogy a kis elsős úgy néz fel rájuk, mint az istenekre. Leesett az álluk, hogy milyen szépen énekeltek a nagyok, és milyen szépen fel voltak öltözve. Mert én azt is megkövetelem tőlük, hogy ilyen alkalmakra elegánsan jelenjenek meg. Mert az alkalomra rendesen fel kell öltözni, „mindig inkább túl, mint egyszer alul”. Mondjuk én sem így szoktam dolgozni, ahogy most itt ülök, hanem ingben-nyakkendőben. Hiszen ez munkahely, és az édesanyám azt tanította, hogy a pedagógus az egész személyiségével nevel. Egyszer odajött hozzám egy srác, hogy ráér-e a tanár úr valamelyik délután, mert elmennének páran vásárolni, és szeretnének olyan inget venni, amilyen nekem is van. Máskor meg kikérik a véleményemet, hogyan kell csajozni. „Mert hogy a tanár úrnak van beszélőkéje.” És amikor nagy a sírás, a lányokkal is leülök beszélgetni arról, hogyan nem kéne pasizni. Elmesélem, hogy milyen kedves, jó és szép osztálytársnőim voltak, akiket én soha nem láttam sírni, amikor véget ért a nagy szerelem. „Te nő vagy, értékeld magad!” – mondom nekik.

Azért sírni szabad, nem?

Persze, de azért kell hogy legyen tartásuk. Van, akinek otthon nehezebb kicsit, és esetleg rám ír, hogy van-e a 7. órában dolgom. Kéthetente tartunk szeánszot, ahová eljön, akinek nyomja valami a szívét, és beszélgetünk. Sok nehézséget jelent, hogy a hamis énképek és a megfelelési kényszerek világában élnek. Látják a celeblányt, akinek az egyetlen dolga az, hogy szép legyen és posztoljon, és hozzá hasonlítják magukat. Akkor megbeszéljük, hogy te közlekedsz, eltöltesz itt 8 órát, segítesz otthon, csinálod a közösségi szolgálatot, tanulsz a következő napra… Te jobb vagy, csak még nem kapsz érte annyi pénzt.

Hogyan viselik, amikor nekiesik a bálványaiknak?

Jól. Elmondom, hogy aki szerinte világmegváltó zseni, annak mi a háttere és következménye, az szerintem egy idióta. Néha „csernusos” stílusba kell átmenni. Sokan követnek online játékosokat, tőlük meg szoktam kérdezni: „Te tényleg azzal szúrod el az idődet, hogy azt nézed, más hogyan játszik?!” Amikor az Adam Sanders-filmekről sztoriznak, informálom őket arról, hogy amúgy ezek Arany Málna-díjas „alkotások”, ami épp ellentéte az Oscarnak, és ha szeretnének jó filmet nézni, akkor inkább Szirmai Gergőt kövessék.

Hogyan pályáztak a „legösszetartóbb osztály” címre?

Az ötletet én hoztam, de a pályázati munkát ők írták. Kis csoportokban dolgoztak, aztán én kicsit összefésültem, amiket írtak. Benne vannak a kis szokásaik. Ők 37-en egyek, így gondolkoznak magukról. Dolgozunk is rajta, hogy ez az egység megmaradjon. Minden hónapban az utolsó osztályfőnöki órán készül egy csoportkép, amit kinyomtatok és kitűzök az üzenőtáblára. Jó lesz majd 12. végén emlékkönyvben összegyűjteni ezeket. Az együtt reggelizést a pandémia idején kezdtük el, amikor folyton maszkot kellett viselni. Mondtam, hogy legalább néhány percünk legyen maszk nélkül, kulturáltan, beszélgetősen, egymás mosolyát látva együtt lenni. Amikor káromkodtak az osztálykiránduláson, mondtam nekik, hogy ha azt hallják, hogy egy társuk káromkodik, mondják neki: „kérlek, ne tedd ezt magaddal!”. Most, mikor a tanévzáró után lementünk a Velencei-tóhoz, hallottam, hogy ez működik. Már vakáció van, de időnként kapok egy-egy snapchat üzenetet, hogy „na mizu, tanár úr?! Hogy telik a szünet?”

Olyan sokat kereshetne egy nyelviskolában…

Hát igen, ennél akkor is többet keresnék, ha polcokat pakolnék egy bevásárlóközpontban. Férfiként különösen nehéz megfelelni a családfővel szemben támasztott társadalmi elvárásoknak, de bízok benne, hogy egyszer majd lesz pozitív változás.

Most kapnak a pedagógusok évente 10- 10 százalék fizetésemelést három éven keresztül.

Hallottam én is az ígéretet. Még csak ígéret. Több, sokkal több kellene ahhoz, hogy a fiatalok számára vonzó legyen ez a pálya. Sokkal több kellene, hogy a pályán lévők ott is maradjanak. Sokkal több kellene ahhoz, hogy pedagógusként valóban értelmiségi életet lehessen élni. Sokkal több kellene ahhoz, hogy a mi hivatásunkra is érvényes legyen a „8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás”.

Minek kellene történnie ahhoz, hogy elhagyja a pályát?

Már elhagytam egyszer, ugyanezek miatt. Párhuzamot vontam az én életem és azoké között, akikkel együtt nőttem föl, akik 8-ra járnak és 5-kor leteszik a lantot. Én pedig hajnalban kelek, hogy az iskolából hazavitt munkát is el tudjam végezni. Az pedig már művészet, hogyan próbálunk a minimális feltételek hiányában mégis dolgozni, hogy csak egy triviális példát mondjak: kinyomtatni egy feladatsort.

Mi hozta vissza?

A gyerekek. Volt egy álomcsoportom, akiket otthagytam, és visszajöttem őket meglátogatni, mert rám írtak, hogy semmit sem tanulnak, az utánam jött kolléganő már nincs, másik csoportba kerültek, és nem értik, mi történik velük. Továbbtanuás előtt álltak, akkor voltak nyolcadikosok. Most tizedikesek, és az egész csoport előrehozott érettségit tett. Miattuk megérte visszajönni, mert boldog perceket szereztek nekem. Jó fejek, érdemes szárnyakat tenni rájuk, hogy repüljenek.