Március 15-én a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetésben részesült. A májusi közgyűlésen ennek apropóján köszöntötte önt a város vezetése. Akkor úgy fogalmazott: hálás a szüleinek és tanárainak, akik megtanították arra, hogy a kötelességek és a teljesítmények képezik a jogok és az igények alapjait. Hogy látja, az elért eredményei mennyire köszönhetők ennek az életfilozófiának?

Gyerekkoromban megtanultam a szülői házban: ha valamit el akarunk érni, akkor tenni kell érte. Lehet követelőzni, kritizálni, bírálni, de mindig saját magunkon kell kezdeni. Azaz: ha valami nem sikerül, elsőként azt nézzük meg, mi mit mulasztottunk, miben hibáztunk, mit nem tettünk meg, vagy mit kell másképp csinálnunk. Tehát ne mást okoljunk, és ne a külvilágot tegyük felelőssé azokért a dolgokért, amelyeknek a végső eredőjük bennünk van. Ahogy a mondás tartja: a meg nem sütött kenyeret nem lehet megenni.

A mai világban ez az életszemlélet mennyire népszerű? Egyáltalán, megállja-e még a helyét?

Az a legszebb, ha olyasmit tudunk megvalósítani, ami mások számára lehetetlennek tűnik. Lehetetlennek tűnt például, hogy bekerüljek az egyetemre földrajz–történelem szakra. Ez a párosítás csak Debrecenben létezett, a túljelentkezés 30-40-szeres volt. Minimális esélyem volt, de tudtam: ha az országos tanulmányi versenyen bekerülök az első tíz közé, felvételi nélkül bent vagyok. Csak azzal nem voltam tisztában, hogy egy tanulmányi versenyen akár hatszáz ember is indul. Kilencedik lettem, földrajzból már nem is kellett érettségiznem.

Akkor már barlangkutató expedíciókban vett részt.

Igen, életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy tizenöt évesen tagja lehettem a Vörös Meteor T.E. Vass Imre Csoportjának, amit Házi Zoltán vezetett. Nagyon sok extrém helyzetet megéltünk közösen. Részt vettem a Baradla-barlang atlaszának elkészítésében, 14-15 órát voltunk vizes, hideg, sáros körülmények között. Egymásra voltunk utalva, ennek minden szépségével és nehézségével. A barlangkutatásban ismertem meg Balázs Dénest is, aki később felkért a múzeum vezetésére.

Ez egy fiatalember számára nagy megtiszteltetés lehetett.

Igazából nem volt ez vonzó lehetőség. Mivel elnyertem a Magyar Tudományos Akadémia aspirantúráját, három-négy éven belül, a kandidátusi fokozat megszerzésével megnyílt volna előttem a tudományos pálya. Ez nagy dolog volt, hárman voltunk aspiránsok az egész országban. Mégis elvállaltam, annak tudatában, hogy előttem hat jelölt már visszalépett, mikor szembesült a feladatokkal, az alapfeltételek hiányával. Két dolog volt bizonyos: a pénztelenség és a bizonytalanság. Ugyanazt nézzük, de nem ugyanazt látjuk – én láttam ebben a múzeumban olyan lehetőséget, amit a másik hat jelölt nem. Az éreztem, hogy itt az elképzeléseimet, kutatási terveimet valóra válthatom. Nagyon hálás vagyok a város mindenkori vezetőinek, hogy mindig támogattak minket, és nagyon sokat köszönhetek Balázs Dénesnek és a Magyar Földrajzi Társaságnak, Becsei Józsefnek, Gábris Gyulának, Papp-Váry Árpádnak.

Érték az életében kudarcok, voltak olyan helyzetek, amelyeket nem tudott megoldani akaraterővel, kitartással?

Igen. A kudarcokat el kell viselni, fel kell tudni állni, és tovább kell lépni. A legnagyobb trauma az első feleségem, Balogh Magdolna halála volt, 1986-ban, a gyermekünk születése után öt héttel. Hogyan fogok felnevelni egy öthetes kisfiút, akit a kórházban megvizsgáltak, gyógyíthatatlannak hittek, és azt mondták, hogy csupán fél éve van hátra? Ez nagyon nehéz időszak volt számomra. A szüleim, Péter öcsém – aki orvos – mindenben segítettek. Szerencsére a diagnózis – fehérjevesztéses enteropathia – helytelen volt. A fiam, Tamás – hála a kitűnő orvosoknak, elsősorban Román Zoltánnak – életben maradt. Nagyszerű fiatalember, aki jogászként, magas poszton megállja a helyét. Az életünkbe pedig belépett egykori gimnazista diáktársam és barátom, Kati, akivel 32 éve élünk házasságban, és aki Tomit saját fiaként szereti. Hívő ember vagyok, és ez megerősítette a hitemet. Az is nagyon nagy támaszt jelentett, hogy a családom mindig támogatott, akkor is, amikor nem értettek egyet velem.

Hosszú pályája során inkább érezte azt, hogy árral szemben halad, vagy pedig azt, hogy a jó ügyek valahogy mindig támogatásra, illetve támogatókra találnak?

Mindig voltak nagyszerű emberek, akiket meg lehetett találni, csak a hozzájuk való eljutás a nehéz. Időt, energiát kellett rászánni, nem azonnal jött az eredmény. Egyébként nem tudatosan építem a kapcsolataimat, ezt az élet hozza. Azt szokták mondani: nem az a fontos, hogy te kit ismersz, hanem az, hogy téged kik ismernek… Nagyon sokra becsülöm azokat az embereket, akik akkor sem felejtik el a szakmájukat, a tudomány értékeit, a barátaikat, amikor magas beosztásba kerülnek.

Van önben elegendő türelem?

Igen. A Cholnoky önéletrajzi kötetet 1989-ben szerettük volna kiadni. Harmincöt évbe telt. Hat pályázatunkat utasították el, a hetedik nyert. De van, aki már ötnél abbahagyja. Ha tényleg akarunk valamit, akkor azért áldozni kell. Hinni benne és tenni érte. Akkor előbb-utóbb lesz eredmény, még a lehetetlennek tűnő dolgokban is. Nekem mindig nagyon rokonszenves, ha valaki túlerő ellen lép fel egy igaz ügyben, és nem adja fel. Ezt a múzeumalapító Balázs Dénes élete is példázza.

Mennyit formált az életszemléletén, jellemén, hogy sok időt töltött külföldön, és sokféle kultúrával ismerkedett meg?

Nagyon sokat jelentett. Tizenkilenc évesen képviselhettem a barlangász kutatócsoportunkat Angliában, a Barlangtani Világkongresszuson, a csoporttársaim anyagi támogatásával. Az árubőség nem ragadott meg, de azt, hogy utazhatnak, nagyon irigyeltem. Nekem a szabadságot az utazás lehetősége jelentette. Az volt az álmom, hogy a Földről minél több ismeretet szerezhessek, és ezt továbbadhassam másoknak. Nagy élmény volt az is, amikor 1989-ben a Soros-alapítvány ösztöndíjasaként hosszabb időt tölthettem Londonban. Megismerhettem a brit tudományos világot, a BBC magyar osztályán számolhattam be kutatásaim eredményeiről. Átéltem azt is, hogy a tudást menynyire megbecsülik anyagilag: az előadásomért nem kértem semmit, mégis, 150 fonttal honorálták. Ez hatalmas dolog volt: akkoriban egy egyszerű kínai ebéd két font volt. Szingapúrban azt tanultam meg, hogy az oktatás kiemelkedően fontos, és nagyon sokat kell áldozni rá az államnak és az egyéneknek egyaránt. Az egyetemi tandíjak magasak, évi 20-30 ezer dollár. A tanulás sokba kerül, de a butaság még többe… Japánban és Dél-Koreában az oktatásra költik a költségvetés 20-25 százalékát. Nálunk ez a fele vagy még annyi se… Washingtonban Fulbright-ösztöndíjasként dolgozhattam a Kongresszusi Könyvtárban és a Smithsonian Intézetben. Nagy hatással volt rám, az amerikaiak milyen gondosan őrzik Xantus János tudományos hagyatékát, és milyen alaposan feldolgozzák az értékeit. Rengeteg pénzt költenek a kutatásra, a tudományra, és így lehetnek számos területen világelsők. Aki sok időt tölt külföldön, másképp látja az itthoni dolgokat is.

Közel negyven éve van a múzeum élén. Elégedett?

Harminckilenc éve ugyanabban a beosztásban dolgozom, tehát nem léptem előbbre. De nem is akartam. Voltak kísértések, magasabb javadalmazással járó lehetőségek, külföldi ajánlatok, de ezekkel nem éltem. Nem az anyagi előnyök optikáján keresztül nézi az ember a világot, sok mást is figyelembe kell venni. Voltak meredek, göröngyös szakaszok is a pályám során, de örülök, hogy ezt az utat jártam végig. Magam választhattam ki a kollégáimat, akik épp olyan elhivatottsággal végzik a munkájukat, mint én. Több mint ötezer nyomtatott oldalnyi tanulmányt, könyvet írtam, ezek kilenc nyelven jelentek meg a világban Ez sok lemondás és munka, de sok öröm is. Ami nagyon fontos: mindig legyenek céljai az embernek.

Milyen tervei vannak?

Szeretném megjelentetni a válogatott tanulmányaimat, Atlasz varázsa címmel. Ez a mű már kiadói – szerkesztési stádiumban van, több mint hatszáz oldal. A kiadó állami támogatást nem kapott, a pályázatait több helyen elutasították, de nem adjuk fel a reményt… Többen biztatnak, hogy írjam meg az emlékirataimat. Fontos visszatekintenem eseményekre, élményekre, emberekre. Ahogy a koreai mondja: „a mások hasznára és a magam örömére” dolgozom. Nem dicsekedni vagy sopánkodni kell, hanem küzdeni, dolgozni és remélni.

Március 15-én a Magyar Érdemrend középkeresztje polgári tagozata kitüntetésben részesült. A májusi közgyűlésen ennek apropóján köszöntötte önt a város vezetése. Akkor úgy fogalmazott: hálás a szüleinek és tanárainak, akik megtanították arra, hogy a kötelességek és a teljesítmények képezik a jogok és az igények alapjait. Hogy látja, az elért eredményei mennyire köszönhetők ennek az életfilozófiának?

Gyerekkoromban megtanultam a szülői házban: ha valamit el akarunk érni, akkor tenni kell érte. Lehet követelőzni, kritizálni, bírálni, de mindig saját magunkon kell kezdeni. Azaz: ha valami nem sikerül, elsőként azt nézzük meg, mi mit mulasztottunk, miben hibáztunk, mit nem tettünk meg, vagy mit kell másképp csinálnunk. Tehát ne mást okoljunk, és ne a külvilágot tegyük felelőssé azokért a dolgokért, amelyeknek a végső eredőjük bennünk van. Ahogy a mondás tartja: a meg nem sütött kenyeret nem lehet megenni.

A mai világban ez az életszemlélet mennyire népszerű? Egyáltalán, megállja-e még a helyét?

Az a legszebb, ha olyasmit tudunk megvalósítani, ami mások számára lehetetlennek tűnik. Lehetetlennek tűnt például, hogy bekerüljek az egyetemre földrajz–történelem szakra. Ez a párosítás csak Debrecenben létezett, a túljelentkezés 30-40-szeres volt. Minimális esélyem volt, de tudtam: ha az országos tanulmányi versenyen bekerülök az első tíz közé, felvételi nélkül bent vagyok. Csak azzal nem voltam tisztában, hogy egy tanulmányi versenyen akár hatszáz ember is indul. Kilencedik lettem, földrajzból már nem is kellett érettségiznem.

Akkor már barlangkutató expedíciókban vett részt.

Igen, életem egyik legnagyobb élménye volt, hogy tizenöt évesen tagja lehettem a Vörös Meteor T.E. Vass Imre Csoportjának, amit Házi Zoltán vezetett. Nagyon sok extrém helyzetet megéltünk közösen. Részt vettem a Baradla-barlang atlaszának elkészítésében, 14-15 órát voltunk vizes, hideg, sáros körülmények között. Egymásra voltunk utalva, ennek minden szépségével és nehézségével. A barlangkutatásban ismertem meg Balázs Dénest is, aki később felkért a múzeum vezetésére.

Ez egy fiatalember számára nagy megtiszteltetés lehetett.

Igazából nem volt ez vonzó lehetőség. Mivel elnyertem a Magyar Tudományos Akadémia aspirantúráját, három-négy éven belül, a kandidátusi fokozat megszerzésével megnyílt volna előttem a tudományos pálya. Ez nagy dolog volt, hárman voltunk aspiránsok az egész országban. Mégis elvállaltam, annak tudatában, hogy előttem hat jelölt már visszalépett, mikor szembesült a feladatokkal, az alapfeltételek hiányával. Két dolog volt bizonyos: a pénztelenség és a bizonytalanság. Ugyanazt nézzük, de nem ugyanazt látjuk – én láttam ebben a múzeumban olyan lehetőséget, amit a másik hat jelölt nem. Az éreztem, hogy itt az elképzeléseimet, kutatási terveimet valóra válthatom. Nagyon hálás vagyok a város mindenkori vezetőinek, hogy mindig támogattak minket, és nagyon sokat köszönhetek Balázs Dénesnek és a Magyar Földrajzi Társaságnak, Becsei Józsefnek, Gábris Gyulának, Papp-Váry Árpádnak.

Érték az életében kudarcok, voltak olyan helyzetek, amelyeket nem tudott megoldani akaraterővel, kitartással?

Igen. A kudarcokat el kell viselni, fel kell tudni állni, és tovább kell lépni. A legnagyobb trauma az első feleségem, Balogh Magdolna halála volt, 1986-ban, a gyermekünk születése után öt héttel. Hogyan fogok felnevelni egy öthetes kisfiút, akit a kórházban megvizsgáltak, gyógyíthatatlannak hittek, és azt mondták, hogy csupán fél éve van hátra? Ez nagyon nehéz időszak volt számomra. A szüleim, Péter öcsém – aki orvos – mindenben segítettek. Szerencsére a diagnózis – fehérjevesztéses enteropathia – helytelen volt. A fiam, Tamás – hála a kitűnő orvosoknak, elsősorban Román Zoltánnak – életben maradt. Nagyszerű fiatalember, aki jogászként, magas poszton megállja a helyét. Az életünkbe pedig belépett egykori gimnazista diáktársam és barátom, Kati, akivel 32 éve élünk házasságban, és aki Tomit saját fiaként szereti. Hívő ember vagyok, és ez megerősítette a hitemet. Az is nagyon nagy támaszt jelentett, hogy a családom mindig támogatott, akkor is, amikor nem értettek egyet velem.

Hosszú pályája során inkább érezte azt, hogy árral szemben halad, vagy pedig azt, hogy a jó ügyek valahogy mindig támogatásra, illetve támogatókra találnak?

Mindig voltak nagyszerű emberek, akiket meg lehetett találni, csak a hozzájuk való eljutás a nehéz. Időt, energiát kellett rászánni, nem azonnal jött az eredmény. Egyébként nem tudatosan építem a kapcsolataimat, ezt az élet hozza. Azt szokták mondani: nem az a fontos, hogy te kit ismersz, hanem az, hogy téged kik ismernek… Nagyon sokra becsülöm azokat az embereket, akik akkor sem felejtik el a szakmájukat, a tudomány értékeit, a barátaikat, amikor magas beosztásba kerülnek.

Van önben elegendő türelem?

Igen. A Cholnoky önéletrajzi kötetet 1989-ben szerettük volna kiadni. Harmincöt évbe telt. Hat pályázatunkat utasították el, a hetedik nyert. De van, aki már ötnél abbahagyja. Ha tényleg akarunk valamit, akkor azért áldozni kell. Hinni benne és tenni érte. Akkor előbb-utóbb lesz eredmény, még a lehetetlennek tűnő dolgokban is. Nekem mindig nagyon rokonszenves, ha valaki túlerő ellen lép fel egy igaz ügyben, és nem adja fel. Ezt a múzeumalapító Balázs Dénes élete is példázza.

Mennyit formált az életszemléletén, jellemén, hogy sok időt töltött külföldön, és sokféle kultúrával ismerkedett meg?

Nagyon sokat jelentett. Tizenkilenc évesen képviselhettem a barlangász kutatócsoportunkat Angliában, a Barlangtani Világkongresszuson, a csoporttársaim anyagi támogatásával. Az árubőség nem ragadott meg, de azt, hogy utazhatnak, nagyon irigyeltem. Nekem a szabadságot az utazás lehetősége jelentette. Az volt az álmom, hogy a Földről minél több ismeretet szerezhessek, és ezt továbbadhassam másoknak. Nagy élmény volt az is, amikor 1989-ben a Soros-alapítvány ösztöndíjasaként hosszabb időt tölthettem Londonban. Megismerhettem a brit tudományos világot, a BBC magyar osztályán számolhattam be kutatásaim eredményeiről. Átéltem azt is, hogy a tudást mennyire megbecsülik anyagilag: az előadásomért nem kértem semmit, mégis, 150 fonttal honorálták. Ez hatalmas dolog volt: akkoriban egy egyszerű kínai ebéd két font volt. Szingapúrban azt tanultam meg, hogy az oktatás kiemelkedően fontos, és nagyon sokat kell áldozni rá az államnak és az egyéneknek egyaránt. Az egyetemi tandíjak magasak, évi 20-30 ezer dollár. A tanulás sokba kerül, de a butaság még többe… Japánban és Dél-Koreában az oktatásra költik a költségvetés 20-25 százalékát. Nálunk ez a fele vagy még annyi se… Washingtonban Fulbright-ösztöndíjasként dolgozhattam a Kongresszusi Könyvtárban és a Smithsonian Intézetben. Nagy hatással volt rám, az amerikaiak milyen gondosan őrzik Xantus János tudományos hagyatékát, és milyen alaposan feldolgozzák az értékeit. Rengeteg pénzt költenek a kutatásra, a tudományra, és így lehetnek számos területen világelsők. Aki sok időt tölt külföldön, másképp látja az itthoni dolgokat is.

Közel negyven éve van a múzeum élén. Elégedett?

Harminckilenc éve ugyanabban a beosztásban dolgozom, tehát nem léptem előbbre. De nem is akartam. Voltak kísértések, magasabb javadalmazással járó lehetőségek, külföldi ajánlatok, de ezekkel nem éltem. Nem az anyagi előnyök optikáján keresztül nézi az ember a világot, sok mást is figyelembe kell venni. Voltak meredek, göröngyös szakaszok is a pályám során, de örülök, hogy ezt az utat jártam végig. Magam választhattam ki a kollégáimat, akik épp olyan elhivatottsággal végzik a munkájukat, mint én. Több mint ötezer nyomtatott oldalnyi tanulmányt, könyvet írtam, ezek kilenc nyelven jelentek meg a világban Ez sok lemondás és munka, de sok öröm is. Ami nagyon fontos: mindig legyenek céljai az embernek.

Milyen tervei vannak?

Szeretném megjelentetni a válogatott tanulmányaimat, Atlasz varázsa címmel. Ez a mű már kiadói – szerkesztési stádiumban van, több mint hatszáz oldal. A kiadó állami támogatást nem kapott, a pályázatait több helyen elutasították, de nem adjuk fel a reményt… Többen biztatnak, hogy írjam meg az emlékirataimat. Fontos visszatekintenem eseményekre, élményekre, emberekre. Ahogy a koreai mondja: „a mások hasznára és a magam örömére” dolgozom. Nem dicsekedni vagy sopánkodni kell, hanem küzdeni, dolgozni és remélni.