Az ukrajnai borzalomnak egy haszna van (túl azon, hogy Mészáros Lőrinc elveszített 25 milliárd forintot), az, hogy visszakerült a magyar nyelv szótárába a „menekült” kifejezés, és ismét legális érzés a részvét egy borzalmas háború vétlen áldozatai iránt.

Nem megyünk üres csomagtartóval. Viszünk egy nagy szatyornyi szendvicset, melyet érdi gyerekek készítettek menekült családok számára – Nagy Zsófia, az ötéves Varga Bernadett és idősebb testvérei, Barnabás és Zsombor, szüleik segítségével. Ezen kívül három ládányi tartós élelmiszert, gyümölcsöt, gyógyszert, tisztálkodószert, takarót és törülközőt – az Érd Médiacentrum munkatársainak adományait. Budapesten felveszünk még egy gyűjtőpontról műanyag babafürdető kádakat, papucsokat – hisz kinek is jutna eszébe házipapucsot elcsomagolni?! -, gyerekjátékokat, pelenkacsomagokat, és irány az ukrán határ. Van még egy küldetésünk is: meggyőződni arról, hogy vajon a sok gyerekkel menekülő roma családokat is szíves fogadtatás és odaadó ellátás várja-e? Merthogy felröppentek hírek az ellenkezőjéről.

Azért jó, hogy Békési Róbert autóját én vezethetem, mert így ők harmadik útitársunkkal, a 24 éves Ágostonnal, szabadon nosztalgiázhatnak, hogy is volt, amikor még a Szíriából és Afganisztánból menekülőket kísérve az utcán arról kellett győzködni a magyar rendőröket, hogy nem embercsempészek, csak migránssimogatók. Óh, a régi szép idők, amikor szerelvényt gründoltak a Déli pályaudvaron, és hozzá mozdonyvezetőt, aki elvállalta, hogy letéve műszakját elvezesse a vonatot Bécsig! Ágoston 17 éves volt akkor, zirci gimnazista. Most szociológia mesterképzésre jár az ELTÉ-re. Békési Róbert még 17 sem volt, amikor először ment embereket menteni – egy tanára hívta, árvíz idején -, és 81 éves korára sem szokott le róla, most ő az egyik „szállító”. A kilenc nap alatt ez már a harmadik útja az ukrán határszélre.

Egy férfi, 46 nő és gyerek

Három címre visszük a holmit, első állomásunk az 1100 lélekszámú Tisza-parti Kisar. A küldeményeket a művelődési házban kialakított raktárbázisra személyesen Toldi Tamás alpolgármester segít behordani. A menekült családokat a szomszédos – szépen felújított református lelkészi hivatallal szemközti – sportcsarnokban szállásolták el, ahol önkéntesek és az önkormányzat dolgozói segítenek az ellátásukban. Jelenleg 47-en vannak a tábori ágyakkal, asztalokkal, székekkel berendezett csarnokban: egy férfi, a többi nő és gyerek. Valamennyien magyarul beszélnek. A közeli beregsurányi kerületből jöttek, láthatóan szegény roma családok, a legidősebb (60 év körüli) nő lányai és gyerekeik alkotják a magot. Az egyik 18 év körüli nő 2 hét múlva szül majd a közeli fehérgyarmati kórházban. A többség náthásan, hasmenéssel érkezett, őket a helyi orvos ellátta. Az egyik nő férjéért aggódnak leginkább, aki egy betegségből kifolyólag sérült, mégsem engedték át a határon –  a hadköteles korú 18 és 60 év közötti férfiaknak ugyanis maradniuk kell –, vele nem tudják tartani a kapcsolatot. (Egy fiatal, kis termetű férfi valahogy mégis átcsúszott.) A határszélen nincsenek ugyan harcok, de félnek hazamenni, mondják, itt biztonságban érzik magukat, egyedül a wifi-szolgáltatást keveslik. Van ugyan két okostelefonjuk, de mobilnettel nem rendelkeznek, és mivel magyar regisztrációval kaphatnának sim kártyát, nem tudunk nekik szerezni. A segítők azt mondják, meg szokták velük osztani a saját mobilnet szolgáltatásukat, így szerintük nem égető a probléma. Az asszonyokat az nyugtalanítja még, hogy az egyik családtagjuk, egy 16 éves lány az egyéves kisfiával Biharkeresztesen kapott elhelyezést, őket nagyon szeretnék maguk mellett tudni.

„A pogány megszánta volna!”

GPS-ünk nehezen fogadja el, hogy bár vezet rövid út Kömörőre, az még egy orosz tankot is foglyul ejtene. Hiába próbál visszafordítani minket, inkább Fehérgyarmat felé kerülünk. Bár az 5-600 lelkes faluban nehéz eltévedni, elsőre nem találjuk a művelődési házat. Az asszony, aki útba igazít minket – a volt polgármester felesége, Ica –, elmondja, hogy a falu készségesen segít a menekültek befogadásában. Tőle épp tegnap ment el egy ukrán család. Arra figyeltek föl, hogy egy férfi álldogál hosszan egy gyerekkel az útszélen a közeli Turistvándiban, és mikor kérdezték, mire vár, azt felelte, a feleségére, aki a szüleit próbálja kihozni Kijevből. Őt előreküldte a tízévesforma kisfiukkal, és megbeszélték, hogy a határnál találkoznak. Talán a gyerek miatt engedték ki a férfit, vagy lefizette a határőröket, találgatjuk, de ilyen kérdéseknek itt nem tesznek föl a menekülőknek, elég a bajuk. Az ukrán család jómódú lehet, mert két autóval menekült, a férfi egy kijevi autószalonban dolgozott, a feleségének utazási irodája volt. Az asszony végül két nappal később érkezett meg – a szülei nélkül.

„Két napot maradtak – mondja Ica -, és hát a pogány megszánta volna azt az asszonykát, ahogy esténként a gyertya mellé kitette az ikont, és sírva imádkozott a szüleiért.”

Végül tovább indultak Németországba, ahol a férfi munkát kap majd. Ica gyerekei tudtak velük angolul szót érteni, és megígérték, hogy segítenek, ha a szülőknek is sikerül átjutni a határon.

Átsétálok a művelődési házba, ahol önkéntesek és az önkormányzat dolgozói segítenek behordani az adományokat. Hiába van még csak 17 menekült a fogadásukra kiürített óvodában – három nő, egy mozgássérült apuka és 13 gyerek -, a fölhalmozott készletekre nagy szükség lesz. Sira Edit polgármester kávéval kínál minket, közben beszélgetünk. Először Turistvándiban jelentek meg emberek, és kértek menedéket, mondja, akkor még mind magyarok. Az első elképzelésen – hogy Turistvándiban fogják elszállásolni éket, és Kömörőn lesz a raktár – hamar túllépett az idő.

„Előbb negyvenen jöttek, aztán hetvenen, majd százötvenen… – mondja a polgármester asszony. – Az első vasárnap éjszaka telefonált egy jó ismerősöm a Máltai Szeretetszolgálattól, hogy ha tudunk, segítsünk, mert nagyon hideg van. Akkor éjszaka pakoltattam ki az óvodát. A máltaiak sátrában rengeteg ember próbált melegedni, nagyon megrázó volt látni őket, úgyhogy elhoztunk közülük 17-et.”

Romák mind. Óvatosan kérdem a polgármester asszonytól, hogy ez nem probléma-e a falubelieknek.
„Kistelepülés vagyunk – feleli –, és eddig is együtt éltünk a romákkal, minden konfliktus nélkül. A települések tudomásul vették, hogy jelenleg ők a rászorulók, ebben a helyzetben arra van szükség, hogy ember embernek – függetlenül a származásától – segítsen. Ukrán családokat is befogadnak, akik egy éjszaka után már mennek is tovább. A határ közelsége miatt sok itt a vegyes házasság, családok települtek át a magyar oldalra. Nem idegenek tehát ők nekünk, az ukránok mégis tartózkodóak, szégyellnek kérni. Sokaktól hallom, hogy azért imádkoznak, ne kapjon találatot a Kijev melletti atomreaktor. Mándon olyanok vannak, akik harcok elől menekültek, és egyre csak siratják az otthon maradottakat. Ahonnan ők jöttek, ott nem maradt senki a településen.”

Menekültek, nem migránsok

Rengeteg adomány érkezik. Elsősorban az Ausztriában élő Krempf Mónika, és a székesfehérvári Juhász László szervezi a gyűjtést – ma is jött egy kamionnyi adomány –, de jönnek osztrák egyetemisták is megrakott kisbuszokkal. Gyógyszer is van elég, ma jött éppen három doktornő, akik megvizsgálták az embereket Kömörőn és Turistvándiban. Az óvodásokat áttelepítették az iskolába, és ha még több helyre lesz szükség, a katasztrófavédelemtől kérnek sátrat.

Nem állom meg, hogy ne kérdezzem a polgármester asszonytól: 2015 óta halljuk a „migráns takarodj!” jelszót. Akik most Ukrajnából jönnek, ugyanúgy a háború elől menekülnek, mint a szírek és az afgánok. Ők vajon nem migránsok?

„Nem! A Kárpátalján élő magyar emberek hogyan lennének migránsok!? – vágja rá Szira Edit. – Szíria nem a szomszédunk, az onnan menekülőket inkább a környező iszlám országoknak lett volna kötelességük befogadni. Ráadásul ők nem is itt akartak megtelepedni, hanem Németországban. Az ukránok szeretnének az otthonaikba visszatalálni, ezért ők sem migránsok.”

Egy professzionális fogadóbázis

Tiszabecsre már ráesteledett, mire odaérünk. Az utcákon nincs mozgás, már azt hisszük, eltévedtünk, amikor a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskolánál utolérjük a történelmet. A kapuban zöld és narancssárga mellényes segítők terelnek minket az udvarba, ahol óriás molinó hirdeti a Híd Kárpátaljáért állami összefogást. A kivilágított lángossütödéből szűrődő illatokkal az orrunkban lépünk az aulába, a Baptista Szeretetszolgálat által működtetett professzionális fogadóbázisra. A tér közepét „terülj asztalkám” foglalja el, ahonnan bárki bármit elvehet. Nincs olyan sarok, ahol valamit ne osztanának, nincs olyan kérdés, amire ne lenne válasz a falakra ragasztott információs táblákon. Egy beugróban néhány fiatal forró levest kanalaz, az egyik magyarul is tudó fiatalemberrel beszélgetésbe elegyedünk. Mint kiderül, Bécsből és Németországból jöttek, és olyan mozgó alakulatként működnek, amely ott segít, ahol kell. Mindjárt rájuk is testálom a feladatot, hogy vigyék el Biharkeresztesről Kisarra a fiatal anyukát, amit a fiú meg is ígér.

Benézek a tornaterembe, ahol láthatóan van még hely tábori ágyaknak. Fiatal apukák – szinte még maguk is gyerekek – apró tipegők nyomába erednek. Egy másik beugróban fekete kucsmás idős emberek kuporognak némán. A legmagányosabb egy szép szőke lány fonott copfokkal, mintha Iluska lépett volna ki a János vitézből. Oldalra néz, a semmibe. Megkérdezem, beszél-e magyarul, int, hogy nem. Kérdezem angolul, honnan jön. Lvivből, feleli halkan, hogy alig értem. Lábánál nagy szatyor, benne mindene. Elképzelem, vajon én mit tömtem volna a szatyorba. Elképzelem, ha a lányom volna – korban lehetne –, mit mondanék most neki arról, hogy milyen életet gondoltunk volna neki, még akár 10 nappal ezelőtt is? Kérdezem, hol az otthona, és hogy ott vannak-e már harcok? Kérdezném még, hogy Lviv a lengyel határhoz van közel, talán nem jól értem, hogy onnan jön? De már sír. Sír, és rázza a fejét, hogy ne haragudjak. Ne haragudjak, hogy sír! Hogy én ne haragudjak…?!

Nincs már dolgunk. Az érdi gyerekek szendvicseit átadtuk. A Médiacentrum dolgozóinak adományait elhelyeztük a raktárban. Indulunk haza. Nekünk még van hová.