Lendvai Timár Edit az Érdi Tudományos Díj idei kitüntetettje.
Az olvasók minden bizonnyal elnézik nekünk, hogy tegeződünk; jó egy évtizede ismerjük egymást. Először nem is veled, hanem egy írásoddal találkoztam: a szovjet hadifogolytáborokba hurcolt érdiek sorsát elevenítetted fel kortársak visszaemlékezései és korabeli dokumentumok alapján. Tizenhét éves voltál, amikor írtad. Mi motivált?
Érintett vagyok: édesapám apját is elhurcolták málenkij robotra, ahonnan sose tért haza. Gimnazista koromban nagyon szerettem a történelmet – ellentétben a földrajzzal, ami akkor még nem érdekelt különösebben –, és amikor megtudtam, hogy helytörténeti témában lehet indulni az országos tanulmányi versenyen, úgy gondoltam, megéri feldolgozni ezt a történetet.
Ez hányban volt?
1988–89-ben.
A rendszerváltás előtt azért erről még nemigen lehetett beszélni.
Nem is voltam népszerű a témával. A tanáraim beleegyeztek, mondták, próbáljuk meg, én pedig – helytörténeti kutatásról lévén szó – megkerestem a múzeumot. Beszéltem Kubassek János igazgatóval és Kovács Sándor helytörténésszel, akiknek nagyon tetszett a lelkesedésem, és amiben tudtak, segítettek. Az OKTV-t ugyan nem nyertem meg, de egyre többet jártam be a múzeumba, tagja lettem a Múzeumbarát Körnek is. Érettségi után nem vettek fel elsőre az egyetemre, a postán dolgoztam. ’92-ben megkerestek a múzeumtól, nincs-e kedvem titkárnőként ott dolgozni. Hát persze, hogy volt kedvem! Így lettem földrajzos; majd elvégeztem a főiskolát, aztán az egyetemet, és most a PhD-nél tartok.
Hogyan kezdtél érdeklődni a földrajz iránt?
A múzeumban kinyílt előttem a világ. Rájöttem, hogy a földrajz integrálja a tudományokat, gondolkozni tanít, összefüggések sokaságát tartalmazza, és nagyon színes. Viszonylag korán elkezdtem múzeumi szakkört, táborokat vezetni – ma már harmincévesek az akkori hatodik-hetedikes diákjaim –, a gyerekek is nagyon lelkesek voltak. Huszonegy éves voltam ekkor. Rájöttem, hogy a pedagógia, a gyerekekkel való foglalkozás is mennyire izgalmas, nekem való, ezért is jelentkeztem a tanárképző főiskolára.
A férjedet is földrajz révén ismerted meg?
Igen. Egyetemre jártam, és épp terepgyakorlaton voltam a Naszályon. Ősz vége volt, nagyon fáztunk, ezért beültünk a váci állomás kocsmájába, ahová belépett Lendvai Gábor… Hát így kezdődött. Aztán 2000-ben Gábor, aki biológus, lehetőséget kapott, hogy Svédországban csinálja meg a doktori disszertációját, én pedig fizetés nélküli szabadságot kértem, és utánamentem. Uppsalában született a három gyermekünk közül kettő. Könnyen beilleszkedtetek? Igen. Fiatalok voltunk és rugalmasak, azt pedig tudjuk, hogy a svéd társadalom igen befogadó. Többször is visszatértem, és mindig ezt tapasztaltam. Megtanultad a nyelvet? Igen, mivel a bevándorlóknak ingyenes nyelvtanfolyamokat szerveznek. Ez külön kaland volt: egy csoportban a ghánai, az indiai, a német, a japán, a magyar… Mivel nem volt közös nyelv – nem tudott mindenki angolul –, muszáj volt mindent svédül tanítani. Ahogy a gyerek tanulja az anyanyelvét, úgy tanultam én is a svédet, ráadásul a társaimon keresztül jobban ráláttam sok társadalmi problémára, illetve a menekültkérdésre.
Dolgoztál is odakint?
Igen. Amíg nem tudtam jól a nyelvet, takarítani jártam, egy olyan cégen keresztül, amely nemcsak takarítási szolgáltatásokat, hanem egyéb szociális segítséget is nyújtott az ügyfeleknek – beszélgettünk velük, bevásároltunk. Nagyon megbecsülték kint ezt a munkát. Ha csak takarítani mentem is, kikészítve várt a kávé, a keksz és a levél, hogy vegyek bátran ki bármit a hűtőből. Később magyart és természettudományt tanítottam gyerekeknek, emellett elvégeztem két kurzust az egyetemen, afrikanisztikát és politikai földrajzot tanultam. Hazatérve letettem a felsőfokú nyelvvizsgát, és ennek köszönhetően tovább folytathattam földrajzos tanulmányaimat PhD-n, a svéd–magyar tudománytörténeti kapcsolatok terén.
Nem volt nehéz hazajönni?
Már nagyon vágytam haza. Voltak kint barátaim, de a gyökértelenség nyomasztott. Azt láttam, hogy a gyerekeimből nagyon okos, kedves svéd gyerekek lesznek nemsokára, akik már nem kapcsolódnak a nagyszülőkhöz, a családhoz.
A svéd társadalomban ezek szerint más a rokoni kapcsolódás?
Igen, és ez nyelvükben is tükröződik. A család szó jelentése az apa, anya, gyerekek, a nagymama már „csak” rokon. Nagyok a távolságok, nagyon aktívak a svéd idős emberek, és nyilván szeretik az unokákat, de nem kapcsolódnak be úgy a fiatalok életébe, mint itthon. Ezt ellensúlyozza, hogy a közoktatásban a kortárs közösségnek hatalmas a megtartó ereje. Az iskolában megtanulnak érvelni, kiállni önmagukért, és ami a legfontosabb, együttműködni. A gyerekekre individuumként figyelnek, mindenben támogatják őket, és a társadalom értékes tagjaként tekintenek rájuk.
A bevándorlók helyzetét hogy ítélted meg?
Én is az voltam. Nem tettek különbséget aközött, hogy Indiából vagy Európából jöttél, mert megtapasztalták, hogy a nem jóléti társadalmakból érkezők is milyen tehetségesek lehetnek. Ugyanakkor fontos tudni, hogy míg az első generációs bevándorlók alkalmazkodnak, a második-harmadik generáció alkalmanként szeretne visszatérni a gyökereihez, és ebből számtalan multikulturális konfliktus fakadhat. Svédországban egyébként nagyon sok hasznos integrációs program van – sajnos napjainkban látszik, hogy ezek nem mindig működnek elég jól. Ezzel együtt Svédország egyáltalán nem veszélyes ország, nagyon türelmes, elfogadó nemzet. Magam is kicsit elsvédültem.
Miután hazatértél, folytattad a munkádat a múzeumban.
Igen, a fiam már itthon született. Hálás vagyok édesanyámnak, aki a háttérben segített, és én belevethettem magam ismét az intenzív szakmai munkába. Nagyon sokat dolgoztam a múzeumi források feldolgozása, archiválása, illetve a múzeumpedagógia területén, és hatalmas élmény volt az Országos Balázs Dénes Emlékverseny megszervezése, lebonyolítása, illetve a Balázs Dénes-kiállítás megnyitása. Tudni kell, hogy én még ismertem őt, és rendszeresen jártam az özvegyéhez is. Ezt követte a Szabadulás nélkül kiállítás és konferencia 2015-ben, a 70-ik évfordulón. A kerek évforduló megkövetelte a méltó megemlékezést. Számos helyi és országosan ismert kutató közreműködésével komoly szakmai együttműködés bontakozott ki. Az eredmény ez a kiállítás, a konferencia és két kötetben 800 oldalnyi szakmai anyag lett.
Sikerült ezt a témát teljes egészében feldolgozni?
Minél többet dolgozik az ember egy témán, annál kevésbé érzi, hogy pontot tehet a végére. A visszaemlékezők egyre kevesebben vannak, ugyanakkor most nyílnak azok a levéltárak, amelyekben a források kutathatóvá válnak. De ez már nem az én feladahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg; úgy érzem, most nem a múlttal, hanem a jelennel és a jövővel kell foglalkoznom. Megérett az idő a változásra, így 28 év után elköszöntem a múzeumtól: két szenvedélyem van, egyik a földrajz – ebben nagy szerepe van a múzeumnak, különösen Kubassek Jánosnak és Puskás Katalinnak, akiknek köszönöm bizalmat, belém vetett hitüket és szakmai támogatásukat – a másik pedig a tanítás. Rajtakaptam magam, hogy kutatómunkám során egyre inkább az emberi tényező érdekel, és amikor tanítok – merthogy most ismét tanítok is egy iskolában –, arra fókuszálok, hogyan lehetne a gyerekeket segíteni, és erősségeiket a felszínre hozva olyan pályán elindítani őket, ahol értékesek lehetnek. Merthogy minden ember értékes, tehetséges valamiben. Ezért döntöttem úgy, hogy új úton indulok el: pedagógusként és coachként megnyitottam az Érd-L Kreatív Fejlesztő Műhelyt. Sok ötletem van, hogy az érdiséget hogyan csatornázzam be vállalkozásomba, és hogyan segítsek a gyermekeknek és felnőtteknek a fejlődésben.
Mi a különbség egy coach és egy pszichológus között?
A coach nem adhat tanácsot, és a beszélgetés nem megy át terápiába. A coach kérdez. És ez azért jó, mert én nagyon szeretek kérdezni: a kérdés mindig nyitott és sokfelé vihet. Úgy kérdezek, hogy a válaszadó megértse a saját életében zajló folyamatokat, dinamikát, és megoldást találjon a problémáira. A múltat természetesen nem változtathatod meg, de ha megérted az események mozgatórugóit, a történések okait, az kihatással van a jelenedre is