Érden az ófalu Kádár-kockái zömmel a barackból épültek. A termesztés egészen az 1960-as évek elejéig oly mértékben szárnyalt, hogy napi egykamionnyi gyümölcs kanyarodott ki a Szántó utcai begyűjtő- és csomagolóüzemből, és tartott a határ felé. A hetvenéves Hudák Mihály így emlékszik az érdi baracktermesztés aranykorára. „Amikor nagyban ment a barack, olyan ára volt, hogy egy-egy napon akár félhavi átlagfizetést meg lehetett keresni. Apámnak korábban Tárnok fölött, a „Libadöglőn” volt kajsziföldje, és biciklivel tolta onnan a barackot a begyűjtőhelyre – ami akkor még a kastélynál volt –, egyszerre egy mázsa húsz kilót. Két forintot kapott kilónként – annyi volt akkor a lecsókolbász –, és naponta kétszer fordult. Ez 1957-ig tartott, 58-ban már elvették a földeket. A nagynéném és a nagyanyám földje a faluban, a Kosztolányi birtoktestben volt, ezért az megmaradhatott, attól kezdve ott dolgoztunk. Épp itt, a házunkkal szemben épült föl az új begyűjtő – az ófalusi gazdák adták össze a pénzt rá, a barack árából kilónként 10-20 fillért. Az egész környék ide hordta a termést. Anyukám is, én is jártunk a válogatóba, volt az „export”, a „pesti” (ez a „szájérett” gyümölcs volt, ami azonnal ment a piacra) és a „konzerv” kategória. A tökéletes minőségű barackot díszes selyempapírba csomagoltuk egyenként – Jancsikának neveztük a papírra nyomtatott nagy bajszú parasztembert –, az mind exportra ment. 1,50 forint volt a munkabérünk kilónként.
A Hudák-képlet: gabona + gyümölcs + bor
A Hudák család sziléziai eredetű, és az 1600-as évektől mezőgazdasággal foglalkozik. Hudák Mihály nagyapja bányász volt, munka után pedig borász. Mindig azt mondta: „Egyet a szőlőbe, egyet a bankba, egyet a pincébe – akkor állsz biztosan a lábadon!” Mihály tartja ezt az örökséget, és az utóbbi években már elsősorban borásznak mondja magát, bár alapvetően három lábon áll: 1,6 hektáron termeszt barackot, 5 hektáron szőlőt, a szántóterület, amit művel, 98 hektár – ennek 90 százaléka nem a saját tulajdona.
Hogy melyik a jövedelmezőbb, az nehéz kérdés, mondja, hiszen lehet, hogy egy hektár gyümölcsös többet hoz, mint 20 hektár szántó, de az eredmény a műveléstől és sok egyéb dologtól függ: ültetvénysűrűségtől, fajtakiválasztástól, precíz piacra juttatástól. „Legfőképpen pedig – mutat a feje fölé – a gazdától, aki odafönt van. Hívhatjuk időjárásnak, szerencsének, Jóistennek, kinek-kinek hite szerint. A szántóföldi gazdálkodásba rengeteget kell befektetni, sokat kockáztatunk, de a szántó minden évben ad fehér kenyeret. Minden huszadik pedig a „csodaév” – olyankor kell vetőgépet venni. Gazdálkodni az tud igazán, aki szereti ezt a szabad életet, és észreveszi azt is, hogy a növények beszélnek hozzánk. Aki nem szereti és nem tiszteli a fáit, annak nem fognak teremni.”
A másfél hektár gyümölcsös még épp akkora, amennyit Mihály a feleségével meg tud művelni, a megélhetéshez azonban kevés lenne. Körülbelül 10 hektár az a méret gyümölcsösből, amely egy családot biztonsággal eltart, ha jól gazdálkodnak. Ahhoz azonban már munkásokat is kellene foglalkoztatni. Mihály pár éve sokat konzultál gazdatársa fiatal rokonával, Kellner Tamással. Míg sok idősebb gazda a „jó az úgy is” meg az „így szoktuk” irányelvet követi, Mihály hallgat 24 éves ifjú kollégájára, aki tanult mezőgazdaságot, ugyanakkor a családjából hozza a hagyományos gazdálkodás szeretetét, ethoszát is.
Tamás is régi ófalusi család sarja. Halász édesapja egy hektár barackosában kezdte tanulni a szakmát serdülőkorában. Látta közeli rokonát és Mihályt gazdálkodni, és – ahogy mondja – miattuk ment agráriskolába. Jelenleg négy hektáron termeszt barackot – ezt még bővíteni szeretné –, és van egy kis szántóföldje. Az első saját barackosát 16, a másodikat 19 évesen telepítette. A gyümölcsöst négytagú család műveli, de csak Tamás főállású, a többieket már nem tartaná el a gazdaság. „Tamás tudja az új technológiákat, új fajtákat, és hogy miként és mikor lehet a leggazdaságosabban kijuttatni a kemikáliákat – teszi hozzá Mihály. – Többek között neki is köszönhető, hogy most olyan búzatermésünk volt, amilyet 30 éve nem láttunk.”
„Nahát, hogy ilyen a barack?!”
Mindketten állítják, a gyümölcsgazdálkodásban sok múlik a fajták kiválasztásán: jó tűrőképességű, biztonságosan termeszthető fajtákat érdemes választani, amelyek ugyanakkor megfelelnek a vásárlói igényeknek. Mihály szerint ismétli magát a történelem: a 60-as években is volt, hogy túlsúlyba kerültek a déli fajták, mert az emberek a sárga húsú élénk piros barackot keresték. Aztán amikor több éven keresztül épp a telibe virágzó fákat érte a fagy, az érdi gazdák is kerestek új, az egyre szélsőségesebbé váló tavaszi időjárásnak is ellenálló fajtákat. Az új fajták telepítésének másik szempontja a teljes fajtasor – vagyis, hogy július elejétől szeptember második hetéig folyamatosan érjen valamelyik fa. A fajtákkal való kísérletezés persze kockázatokat rejt, Tamás 10-10 új fajtával próbálkozik egyszerre, aztán van, hogy nem válik be valamelyik. Türelmes a régi, meg az új ültetvényeivel is. „Gyönyörűség látni, mi lesz abból a barackfából, amit tavasszal lemetszettem. Ha valami nem jól sikerül, és elmegy egy év, jövőre okosabban kezdhetem újra.”
A vásárlókat persze kevéssé érdekli a fajtabiztonság, ahogy a fajtasor sem, csak az, hogy legyen mindig, minél olcsóbb barack. „Szemre” vásárolnak, kerülik a sápadt, szőrös, vastag héjú barackot, pláne, ha nem magvaváló. A nagy áruházláncok kőkemény kínálatához szokott vásárlók általában megdöbbennek, amikor az érdi határba keveredve barackízű, éretten szedett gyümölcsöt kóstolnak: „Nahát, hogy ilyen a barack!”. A nagyáruházak olyan barackot kérnek a termelőktől, hogy „betörje a szélvédőt”, annak aztán nem sok íze van. Igaz, az éretten szedett baracknak viszont megvan a kockázata: egy-két nap alatt el kell adni. Ez sem Tamásnak, sem Mihálynak nem gond, de a többi érdi barackos gazdának sem. Felosztották egymás közt a placcot, mindenkinek megvan a jól bevezetett árusítóhelye, és az aznapi friss gyümölcshelyzetről a közösségi oldalukon tájékoztatják vásárlóikat.
Tamásnak gyakorlatilag a nulláról kellett piacot építenie. Bár hajdan nagybátyja, Kellner István volt az egyik legnagyobb barackos Érden, akihez kamionok jártak, Tamás másfajta üzletpolitikát követett. A Kellta Barackost 4-5 éven át tartó szórólapozással sikerült úgy felépíteni, hogy most nem tud annyit termelni, amit érdi és battai árusító standjain, valamint zöldséges partnereitől el nem visznek. Lének való gyümölcs általában sem a Hudák-, sem a Kellner-gyümölcsösben nem sok marad, ha mégis, azt pasztörizálva, minden adaléktól és cukortól mentesen maguk préselik és csomagolják. „Kitépik a kezemből”, feleli Mihály, mikor kérdezzük, nem marad-e a nyakán.
Míg ők ketten a saját kezű szedésben és eladásban hisznek, harmadik beszélgetőtársunk, Kávrán Tibor a „szedd magadra” esküszik.
A Kávrán-gyümölcsösben valami mindig érik
A Kávrán az egyik legrégebbi érdi török eredetű család, és Tibor családfájának apai ágán mindkét ős (Deffend) az egykori hódítókig vezethető vissza. Akárcsak a többi érdi barackos família, a Kávrán is megélte a téeszesítés keserves korszakát. Tibor gimnazista volt, amikor a kárpótlással visszakerült az Ercsi úti championos, amelyet még a Barackvirág Szövetkezet telepített, amikor bekebelezte a családi birtokot. Ezeket a 40 éves fákat Tibor kivágatta, amikor elkezdett gazdálkodni. Pár éve 10 hektáros gyümölcsösében struktúraváltást hajtott végre, telepített korai cseresznye- és kajszi-, illetve őszibarackfákat is. Így júniustól szeptember első hetéig folyamatosan szezon van, valami mindig érik a Kávrán gyümölcsösben.
Tibor szemeit a spanyol, olasz, francia fajtanemesítőkre veti, akik évente száz új fajtával jönnek ki. Jelenleg is van néhány olyan fája, amelyeknek még nevük sincs, csak számuk. Muszáj olyan fajtákat találni, amelyek jobban bírják a fagyos áprilisi éjszakákat, hiszen nem is emlékszik olyan évre, hogy ennyire ne lett volna barack Érden. Az időjárás mellett a legnagyobb nehézség az emberhiány. Tibor sokáig piacra hordta a terményeit, Budapesten öt standja is volt. Részben a magasba szökő helypénz, még inkább a megbízható árusok, legfőképpen pedig az idénymunkások hiánya miatt döntött úgy, hogy betakarítás terén átáll a „szedd magad” módszerre. Érd környékén lasszóval sem lehet munkást fogni, Tibornál például Borsodból jött, munkásszállón lakó emberek dolgoznak. Míg Hudák Mihály és Kellner Tamás egyetért abban, hogy a laikusok általában nem tudják, hogy néz ki az érett barack, és mindenkinek jobb, ha nem kódorognak a határban, Kávrán Tibor azt vallja, nem szólhat bele, ki mit szed. Aki az éretlent akarja hazavinni, mert neki az a jó, hát vigye! Barackból pedig az nem mennyiség, ami ingyen kerül a gyomorba, annál többet kellene hirdetésre, marketingre költeni – míg a szedd magad esetében a reklám: maga a vevő. Gyakori hogy egy „hűha, de finom!” kiáltást követően megjelennek a vásárló szomszédai, rokonai és üzletfelei is. Ahogy az is megesik, hogy aki tíz kiló barackért ugrott ki, az végül negyven kilónál hagyja abba a szedést.
Az az emberi tényező
Az ültetvények bővítésének egyik legfőbb korlátja – úgy tűnik – az emberkéz, a másik pedig az összefogás hiánya. Adódna, hogy mind a termelésben, mind az értékesítésben együttműködjenek a gazdák, és szövetkezetet (TÉSZ) alakítsanak. Kávrán Tibor Olaszországban tanulmányozta a szövetkezetek működését. Egy 15 ezer hektárt lefedő ottani TÉSZ-nek például négyezer tagja van, és csupa 3-5 hektáros gazdát tömörít. A szövetkezetek magasabb terményárakat tudnak kialkudni, és olcsóbb a beszerzés, ha nagy mennyiségben vásárolnak kemikáliákat, üzemanyagot, fogadnak szaktanácsadót, és jobban tudnak gazdálkodni a munkaerővel is. Tibornak meggyőződése, hogy összefogással az érdi 2200 hektáros határban a 100 hektárnyi gyümölcsöskerteket is gazdaságosabban lehetne üzemeltetni. A felvásárlásnál jobb feltételeket, magasabb árakat lehetne kicsikarni az áruházláncoktól és a konzervgyáraktól. Lehetne közös léfeldolgozó, pálinkafőző, hatékonyabban lehetne védekezni például a jégkárok ellen, akár úgy, hogy közösen építenének hűtőházat, és egy várható jégeső előtt leszednék és behordanák a gyümölcsöt.
Tibor tagja is egy Fejér megyei TÉSZ-nek, ott van hűtőház, géppark. Lehetne Érden is. Egyelőre azonban nem nagyon formálódik az összefogás az érdi határban. A gazdák találkoznak nap mint nap a földeken, eszmét is, tapasztalatot is cserélnek, segítik egymást az őrzésben, de egyébként mindenki elvan a maga stratégiáival, gondjaival, sikereivel, kudarcaival, vevőkörével és birtokméretével. A fejlődés már kockázatokat rejt. Talán a történelmi tapasztalatok sem ösztönöznek egy újabb „téeszes” kalandra. Talán túlságosan is beleégett az emlékezetbe, hogy az ilyesmi úri huncutság, ami az elnöknek jó, a tagoknak meg csak veszteséget hoz? De a történelmi vagy akár a közelmúltbeli tapasztalatok az ország más tájain is hatnak, ahol mégis látszik az összefogás – akár például a paprika- és paradicsomtermelésben. „Most is van ültetvénytelepítési pályázat, és nagy a tanácstalanság – fűzi hozzá Kávrán Tibor. – Külföldön egyre inkább olyan ültetvényeket telepítenek, amelyeket géppel lehet metszeni, szedni, gondozni. Nálunk meg talán sokan azon gondolkodnak, hogy kivágják a fáikat és bevetik a földet gabonával? Volna miről beszélgetnünk, akár a piacról, a vásárlói igényekről vagy arról, hogyan tovább, miután az utolsó öt évből négynek a termését megtizedelte a fagykár.”
Talán majd az idő fogja kikényszeríteni az összefogást – az éghajlatváltozás kihívásai, melyeknek csakhamar már csak öntözéssel lehet megfelelni. A magyar gyümölcstermesztés volumene jelenleg az országot sem tudja ellátni, nem hogy exportra jutna. Érden azonban még jó sokáig lesz barack, legalábbis, ameddig olyan emberek művelik a gyümölcsöskerteket, akik örömüket lelik benne – mint beszélgettársaink. „Hasonló érzés egy gyümölcsöst gondozni, mint amikor életet teremt az ember – mondja Tibor –, hiszen a gyümölcs attól lesz szép, hogy egész éven át gondoztuk. Én szinte mindennap kint vagyok, télen is. Körbejárok, nézelődöm. Télen a mély nyugalomba süppedt fákban is tudok gyönyörködni. Lélekben már készülök a tavaszra, a munkákra és a látványra, ahogy kivirágzik és szakadatlan zsong a határ, majd a szorgos méhek nyomán megjelennek a kis gyümölcskezdemények. Miután lemetszettünk, megcsinálok egyedül mindent. Nyáron aztán rendesen őszülünk, majd kezdődik újra minden elölről.”
