Azt szoktam mondani, amióta az eszemet tudom, érdi vagyok. Szüleim kétéves koromban költöztek ki Budapestről. Bár nem származom sportos családból, édesapámnak köszönhetően a sport iránti rajongásom már óvodás koromban kialakult. Sosem felejtem el, hányszor rúgtuk a bőrt vele vagy a szomszéd gyerekekkel a poros Hunyadi utcában vagy a Gárdonyi betonos pályáján. Aztán öt-hatéves koromban elmentünk nővérem müncheni keresztszüleihez. Kiderült, keresztapja közeli barátja az FC Bayern legendájának, a bosnyák Hasan Salihamidžićnak – akkor játékosa, most sportigazgatója a bajor klubnak – és bejárhattuk a Bayern és a városi rivális TSV 1860 München káprázatos stadionját. Nem sokkal később megkaptam életem első focimezét: a józsefvárosi piacról egy Bayern-mezt akkori kedvenc játékosom, a brazil csatár Giovanni Elber kilences számával.
A Marianum Általános Iskolát már úgy kezdtem, hogy több osztály- és évfolyamtársammal együtt az Érdi VSE-ben kezdtük megismerni a labdarúgás alapjait. Mind az egyesületben, mind az iskolában jó csapat jött össze. Óriási bravúrnak számított, amikor a Batthyány sportiskolás diákjait – egyesületi csapattársainkat – legyőzve jutottunk el a diákolimpia regionális döntőjéig. A VSE-vel a Budapest bajnokságban több bajnoki címet nyertünk, a felejthetetlen – közel száz csapatos – egri nemzetközi tornákon kétszer is ezüstérmesek lettünk Mórás Zsolt vezetőedzősködésével. Utolsó aranyérmünket úgy biztosítottuk be hét fordulóval a bajnokság vége előtt, hogy a Tabán elleni mérkőzésre nem jött játékvezető, így a hazaiak (egyébként érdi) kapusának apja, Gundel Takács Gábor vette szájába a sípot és vezette le a meccset. 7-2-re nyertünk és bajnokok lettünk.
A sportot azonban nem csak űztem, követtem is. Minden sporteseményt! Legyen szó a sydney-i, vagy az athéni olimpiáról vagy curlingről, én mindet imádtam. Szerencsére a fanatikus Nottingham Forest-drukker édesapámnak köszönhetően még Angliában is több meccsre eljuthattam, például örök kedvenc csapahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, a Liverpool FC otthonába, az Anfield Roadra is egy Aston Villa elleni meccsre.
Az ezer meg ezer meccs pedig mind elraktározódott bennem. Ha sportról volt szó, minden adatot, tényt tudtam. Azt is lehet mondani, én voltam a csapat okoskája. Nem véletlen, hogy Zsolti bá’ a mai napig Professzor Úrnak hív. És még mindig él bennem az a kép, amikor tizenegy éves koromban egyik csapattársam – és a válogatott kézilabdázó Szabó Laura – édesanyja azt mondja nekem: „Ebből a gyerekből tuti újságíró lesz!”
Ezt azután rengeteg embertől megkaptam, nekem is nagyon megtetszett, így elhatároztam: sportújságíró leszek.
Felső tagozatban és a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban más sportokba is belekóstoltam, de a realitás talaján maradva és sajnos egy fránya sérülés miatt végül felhagytam a versenyszerű sporttal. Az érettségi után elvégeztem a sportkommunikátori szakot az akkor Budapesti Kommunikációs Főiskola néven futó, ma Metropolitan Egyetem nevet viselő intézményben. Az utolsó fél évet már úgy kezdtem, hogy – miután egy közös kézilabdázás alkalmával a Treff 07 SE-nek köszönhetően megismerkedhettem a Nemzeti Sport Sportmix rovatának munkatársaival – februártól gyakornokként dolgoztam hazánk vezető sportnapilapjánál. A sikeres vizsgák után az NS-nél vízilabda- és kézilabda tudósító lettem Érden és Budapesten. Óriási mázlim, hogy épp ugyanekkor indult el az Érd FM 101.3 rádió, ahová gyakornokot kerestek. Vesztenivalóm nem lévém, meglátogattam a(z) – akkor még igencsak kezdetleges – stúdiót, ahol leadtam önéletrajzomat. Jelezték: számítanak rám. Eleinte csak sporthíreket kellett írnom, de a következő hónapokban rengeteget tanultam és fejlődtem. Ősszel szerződést is kaptam, a következő években pedig egyre több helyen dolgozhattam. Az online felület indulása óta, eleinte az erdmediacentrum.hu, majd az erdmost.hu szerkesztője lettem. Aztán elkezdtem az Érdi Újságban publikálni, majd az Érd Tv-nél szerkesztő-riporterként dolgozni. Szerencsésnek tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg magam, mert azzal foglalkozhatok, amit mindig is szerettem volna, ráadásul egy olyan helyen, ahol felnőttem és amit úgy ismerek, mint a tenyeremet, így munkámra nem „csak egy állásként”, hanem hivatásként is tekinthetek.
