22_03_29_erdmost_nincskep

Mesék és versek világában

22_03_29_erdmost_nincskep

Mesék és versek világában

Főiskolás volt, amikor az első könyvborítót tervezte Kolozsvári Grandpierre Emil: Harminc kalap, harminc majom című könyvéhez, amit később számos kötet fedőlapjának elkészítése követett. Navratil Csilla Zsuzsanna tervezőgrafikus és illusztrátorral beszélgettünk.

Érdfm 101.3 – Hallgasd bárhol! Bármikor!

HIRDETÉS

– Emlékszik az első rajzára?

– Igen, bár nem túl szalonképes erről beszélnem, mert akkor a nagymamámnál épp a szobatisztaságot gyakoroltam és az erre szolgáló eszköz, vagyis a bili kartonfedelét „díszítettem” ki arcokkal, virágokkal, fákkal. Igen korán elkezdtem érdeklődni a környezetem és a természet iránt, mégis leginkább a mesebeli világ ragadott meg, hiszen rengeteg mesét, mondókát hallgattam a szüleimtől, nagyszüleimtől, amelyek nagy hatással voltak rám később is, így főként emberek, virágok, mesebeli figurák népesítették be a rajzaimat.

– Az mikor derült ki, hogy az átlagosnál jóval tehetségesebben rajzol?

– Elsőként az óvónők hívták fel a szüleim figyelmét, hogy érdemes jobban odafigyelni a rajzkészségemre, így az anyukám, valahányszor pályázatot hirdettek, mindig beküldte a rajzaimat, amelyekkel rendre szép díjakat nyertem. Emlékszem, egyszer a budapesti Mezőgazdasági Kiállításon is bemutatták a munkámat, amelyért csaknem öt kiló sajt meg vagy húsz könyv is járt jutalmul, de előfordult, hogy Rakéta karórával, mint díjjal tértünk haza az eredményhirdetésről. Úgy tűnik, akkoriban még bőkezűbben jutalmazták a rajzpályázatok győzteseit. Anyukám odafigyelt rá, hogy e téren fejlődjek, így dekorációs és rajzszakkörbe is jártam az iskola mellett. Kiváló tanárnőm volt, Pongrácz Éva, aki festőművész Pécsett és remek pedagógiával oktatott. Nagyon szerettem a dekorációs szakkört is, örülök, hogy úgy gondolták, ezzel is foglalkoznom kell, mert az ott tanultaknak még ma is hasznát veszem. 

– Ezek szerint a szülei is támogatták, hogy az alkotói pálya felé orientálódjon?

– Igen, sőt olykor talán örültek is, hogy amíg elmélyülve rajzolgatok, nekik nyugalmuk van. A kész munka pedig mindig a sikerélmény forrása volt számomra, lelkesen vittem megmutatni mit sikerült alkotnom. Ahogyan gyermekkoromban, később is mindig lekötött és belülről mélyen megnyugtatott az alkotás. Kicsit olyan volt ez nekem, mint a zenésznek a muzsika. Jó hatása van, ha az ember kiírja, kirajzolja, kimuzsikálja magából, ami történt vele. Valószínűleg így kezdődött ez az ősidőkben is, ez hozta el a művészetet az emberek életébe. Amikor középiskola választásra került sor, a rajztanárom úgy vélte, vétek lenne műszaki pályára mennem – nem lettem építész, mint a szüleim -, hanem azt javasolta, hogy a művészeti gimnáziumba iratkozzam. Bár abban az évben is túljelentkezés volt, mégis sikerült bejutnom a Művészeti Szakközépiskola alkalmazott-grafika szakára, ahol 1981-ben végeztem, Valkó László festőművész, Erdős János festő-és grafikusművész tanítványaként. Keményen fogtak bennünket, a hétvégéink is mindig feladatokkal voltak túlzsúfolva, ezért csak nagy ritkán jutottam el a nagymama ebédjére, de mindenképp megérte az áldozatot, mert roppant jó 
alapokat kaptam, amelyek már a főiskolára is felkészítettek. Egy év előkészítő után sikerült bejutnom a Magyar Képzőművészeti Egyetem alkalmazott grafika szakára. 1987-ben diplomáztam, majd a hároméves mesterképzésen is részt vettem ugyanott, Zelenák Crescencia, Oláh György és Eszik Alajos képzőművészek tanítványaként. Nagyszerű hét évet töltöttem az egyetemen és rengeteg szép feladat megoldásában vettem részt: többek között a szívkórház gyermekrészlegét is mi dekoráltuk ki hatalmas illusztrációkkal, falmatricákkal.

– Említette, hogy egy évet halasztania kellett a főiskola előtt. Mivel töltötte el azt az időt?

– Akkoriban elfogadott volt, hogy csak némi tapasztalatszerzés után vették fel a fiatalokat a főiskolára. A fiúk 18 évesen katonának mentek, a lányok meg munkába álltak valahol, amíg nem jutottak be a főiskolára. Én ebben az egy évben üzletportálokat terveztem egy ruházati boltvállalat grafikustervező osztályán. Megérte, mert közben gyakorlati ismereteket is szereztem, megtanultam tapétázni, festeni, hatalmas tereket kidekorálni, s mindezt a mai napig tudom hasznosítani. Nemrég például, a Vörösmarty gimnázium – ahol jelenleg tanítok — szalagavató rendezvényének dekorációját oldottam meg ezekkel a tapasztalatokkal. 

– A Nagyidai Neisel-díjat melyik munkájáért érdemelte ki?

– Az ünnepi könyvhétre készítettünk plakátokat. A tervező-grafikai ág is mindig nagyon vonzott, de a könyvillusztrálás is mindig a kedvenc feladatok egyike volt számomra. 

– Utóbbiak hogyan találták meg önt?

– Zelenák Crescencia tanárnőm érzett rá, hogy erre alkalmas vagyok, ő ajánlott be a Móra Kiadónak. Az első munkámat még főiskolai hallgatóként készítettem, Kolozsvári Grandpierre Emil: Harminc kalap, harminc majom című könyvének borítóját terveztem, óriási öröm volt számomra ez a feladat! Később az akkori NAT bevezetése idején a tankönyvkiadónak is számos illusztrációt készítettem. De gyógyszerkatalógusba is kértek tőlem illusztratív dolgokat. Ha jól számolom, körülbelül húsz-huszonöt mese- és verseskönyv borítóját terveztem, illetve belső illusztrációit rajzoltam. A legtöbb kötet főként gyerekeknek szólt. 

– Miként születik meg a könyvborító? 

– Mindenképpen célszerű elolvasni – sőt kötelező is – a teljes művet. Bár olyan eset is előfordult, hogy kaptam egy szövegkivonatot, hogy van rá 10 percem, vagy holnapra kell, de legjobb lett volna már tegnapra a borító terve! Szerencsére ilyen ritkán, legfeljebb könyvsorozat terveinél fordulhatott elő, mint például a csíkos sorozatok kiadásakor. Ezek előbb Németországban, majd itthon is megjelentek, modernizált változatban. Alapvetően a mű ismerete segíti a munkámat, elmélyülök benne és szárnyalni kezd a képzeletem. Csak érdekességként említem, olyan is előfordult, hogy Domahidy András: Vénasszonyok nyara című könyve illusztrálása kapcsán, olyan kéziratot adtak a kezembe, amely hemzsegett a cenzúra nyomaitól! Megdöbbentett, hogy így került hozzám. A kihúzott részeket kihagyva törekedtem beleélni magam a könyv világába és ennek megfelelően illusztrálni. Természetesen az is lényeges szempont, kikhez szól a kötet: gyermekekhez, vagy felnőttekhez. Utóbbi a felnőtt olvasóknak íródott, így a tipográfiájához, a betű stílusához és arányához is igazítottam a rajzaimat. Az is igen meghatározó, milyen „ruhát” adunk a könyvre. Fontos, hogy ha sok könyv sorakozik egymás mellett a könyvesboltban, külalakjával, a tartalmától elvonatkoztatva, illetve azzal együtt is meg tudja ragadni az olvasó figyelmét. Egy ilyen munka komplex feladatot követel a tervezőgrafikus részéről. Nem beszélve arról, hogy olykor még a helyesírási bakik kiküszöbölése is rám hárult. Ami pedig a tankönyveket illeti, elsődleges szempont, hogy a gyermekekhez szólunk, így a figuráim legtöbbször mozdulatban vannak. Kedvencem volt a kitárt kezű, szeretetet küldő, vidám nebulók ábrázolása – persze, ahol lehetett –, de arra feltétlenül odafigyeltem, hogy pozitív üzenetet közvetítsenek a figuráim, hogy kedvet adjanak a gyermekeknek az olvasásához. Korábban a szerzőkkel közösen, két díjat nyertünk, egyiket arany-, a másikat ezüstéremmel jutalmazták a tankönyv versenyen. A közös munkánk, a jó együttműködés eredménye volt. 

– De nem csak könyveket, lemezborítót is tervezett. 

– Fiatal lányként különleges kiváltság volt számomra ez a lehetőség, mert így közelről megismerhettem, kapcsolatba kerülhettem az akkor népszerű hírességekkel, akár meselemezek, akár zenészek lemezborítójának tervezésével bíztak meg. Örömteli és nagyon izgalmas feladat volt kiválasztani, összeszerkeszteni a rendelkezésre álló fotókat, s megtervezni a teljes borító arculatát. Például Presser Gábor: Az eltérített Télapó, Kováts Kriszta – Fábry Péter – Dés László: Szennyes az Óperencia című musical lemeze, vagy a Szélrózsa együttes lemezei, Székely Tündérország meselemez.

– Van-e az illusztrációk, borítótervek között kedvenc, vagy olyan, amelynek izgalmas a története?

– Nagyon szerettem például Gazdag Erzsi: Volt egyszer egy mesebolt című könyvének – számunkra – újabb változatát, amit a Móra Kiadótól kaptam meg feladatként. Borítót és rajzokat is készítettem a könyvhöz és nagyon megszerettem ezeket a munkákat, mert érzelmileg is kötődnek hozzám, ugyanis amikor rajzoltam a középső lányommal, Zitával voltam várandós és a születése után meglepetten fedeztük fel, hogy mennyire hasonlít az egyik rajzon szereplő kislányra! Nem csoda, hiszen ő is ott volt velem, amikor a könyvet illusztráltam! Egyébként, mindegyik munkámmal „jóban vagyok”, szeretem őket, hiszen az enyémek. Néha megesett, hogy erősen „lekottázva” kaptam meg a feladatot, ami azt jelentette, hogy rajz legyen csillogóbb, hangsúlyosabb, túláradóbb annál, mint amit gondoltam, de az a gicscs határát súrolta volna és ebbe soha nem mentem bele! Szerencsére, mindig sikerült megtalálnunk azt a szintet, amit a megbízó is elfogadott és én is vállalni tudtam. Törekedtem arra, hogy jó barátságban maradjunk és megtaláljuk a közös nevezőt és a kedves emberekkel kötött barátságok, jó kapcsolatok máig megmaradtak. Persze, közben az élet átalakított cégeket, kiadókat is, de akikkel jól tudtam együttműködni, tudják, hogy ma is bárikor számíthatnak rám. 

– A szerzőket is sikerült megismerni?

– Amikor a tankönyvek készültek, rendszeresen tartottunk megbeszéléseket, ha nem is minden szerzőt, de legtöbbjüket sikerült megismernem. Bár többnyire megosztották a saját álláspontjukat, elképzeléseiket, a rajzokat alapvetően rám bízták, így a közös munka szinte mindig sikeres volt. Örülök, hogy sok szerzőt megismerhettem, köztük a férjemet, Mátyus Attila költőt, akivel azóta egymás munkájára reflektálva alkotunk. Isteni ajándék, hogy megismerhettem őt, aki második férjem lett és azóta nagyon gyakran alkotunk együtt, kiegészítjük, támogatjuk egymást a munkánkban is. Közös munkáinkat a temenos.hu oldalon láthatja a közönség. Temenos a múzsák ligete.

– Ritkán láthatunk könyvillusztrációkat kiállításon, az önéi azonban tavaly Mesés képek, verses rajzok címmel közszemlére kerültek a Parkvárosi Közösségi Házban. Milyen érzés volt egy csokorban látni a munkáit?

– Őszintén örültem Kiss Sándor, a Szociális Gondozó Központ munkatársa felkérésének, főként azért, mert olyan hátrányos helyzetű gyermekek is jelen voltak a megnyitón, akiknek nehezebben elérhető a művészet világa. A művészet életörömre sarkall, ezért is jó, ha az ember a művészet közelébe kerülhet, különösen, ha pozitív érzelmi hatások érik! Az érdi kiállításom óta részt vettem néhány pályázaton, rendszeresen részt veszek a Benta-Art Művészeti Egyesület – amelynek oszlopos tagja vagyok — alkotói táborában. Szeretem a közösséget, élvezem a művészbarátaim társaságát, de időnként annak is szükségét érzem, hogy elvonuljak, egyedül legyek. Leginkább a természetben érzem magam igazán jól, a nagy csendben. A Balaton közeli világ igazi ihletet ad, nem csak a rajzhoz és a festéshez, hanem a fotózáshoz is. De a természet közelségéhez nem kell messzire menni, hiszen az érdi Duna-part is kiváló helyszínt nyújt. Legutóbb Ady Endre halálának 100. évfordulója alkalmából Magyarországi Nonprofit Egyesületek pályázatára készítettem illusztrációkat, grafikákat korábbi rajzok alapján. A Pécs melletti Orfűn is volt egy őszi tárlat, amelyen részt vettem, az érdi Téli tárlaton is jelen voltam. Tavaly ősztől a Vörösmarty Gimnáziumban rajzot és vizuális kultúrát tanítok és az iskolai díszleteket tervezését is vállaltam. Nagyszerű mind a tanárok, mind a diákok közössége az iskolában. Nagyszerűen érzem magam ebben a szeretettel teli közösségben. Több olyan pályázatot és projektet készítünk a gyerekekkel, amibe belevihetjük a művészetet és dacára annak, hogy nagyon kevés a rajzórák száma, mégis sok az érdeklődő diák, akikkel öröm dolgozni. 

– Úgy tudom, sérült gyerekekkel is foglalkozott. Meg lehet őket szólítani a művészet nyelvén?

– Természetesen. Tavaly autista gyermekekkel dolgoztam, a Deák Galéria hirdetett meg egy pályázatot, amelyre sikerült olyan munkákat készíttetni velük, amelyekkel kiállítási jogot és kisebb jutalmakat nyertek. Újabban pedig felnőtt művészlelkekkel tartunk foglalkozásokat, összejövünk, akár közös alkotás, közös ima, relaxáció, terápiás rajzolás érdekében. 

– Nem csak megbízásból, kedvtelésből, a saját gyönyörűségére is alkot, ha ideje engedi.  

– A magyar kultúra napján és a Téli tárlatra a hét grafikából álló sorozattal vettem részt. Való igaz, hogy jelenleg a tanítás mellett kevesebb idő jut a szabad alkotásra, hiszen ahhoz nekem elmélyülés, elvonulás kell, amire legfeljebb hétvégén, vagy esetleg éjszaka lenne lehetőségem, hiszen nagy a család, napközben megy a nyüzsgés, egyéb teendők foglalnak le. Három nagylányom van, egyik most kismama, a másik kettő tanító, logopédus lett. A férjemnek is van három azonos korú lánya, lassan alakulnak az ifjú családok, Nem mindenki lakik a közelben, de gyakran szoktunk találkozni. Leginkább a barátnőmnél Óbányán, az „Illatos házban”, 
Pécs közelében, mert ott oly szép a természet, hogy mindannyiunkat odavonz.

– Pécs a szülővárosa. Onnan mit hozott magával?

– A középiskolás éveim alatt nagyon jó osztályközösség tagja lehettem, akiknek zöme művész lett, legalábbis ezen a területen tevékenykedik, akár gobelintervező, keramikus, vagy üveg-művészeti egyesület vezetője. Legtöbben máig tartjuk a kapcsolatot, évenként szoktunk találkozni. Úgy gondolom, nekünk, pécsieknek jó dolgunk volt, hiszen ott a Csontváry, a Vasarely, a Zsolnay múzeum, de ha az ember csak körbejár Pécsett, máris megtelik a lelke örömmel, főleg, ha tudja értékelni, amit lát! Fontosnak tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg a diákjaimban is tudatosítani, hogy meglássák és értékeljék a művészetben azt, amiben ők is örömüket lelik, ami megragadja őket. 

– Mikor került Érdre?

– Épp idén lett 25 éve, hogy ideköltöztünk. Akkor született a legkisebb lányom. Azért döntöttünk így, hogy a lányok jó levegőn nőjenek fel, de a fővárostól sem kerültünk túl messzire. Örülünk, hogy alakultak művészeti csoportok, bár úgy vélem, Érd egy olyan kincsesláda, amelyben még számos olyan művész rejtőzik, akiről senki nem tudja, hogy közöttünk él. Minden kezdeményezésnek csak örülni tudunk, különösen, az olyan lelkes embereknek, akik önzetlenül felkarolják és népszerűsítik a művészetet. 

– Mit szeretne még elérni, megvalósítani? 

– Mostanában nem könyvborítókat, hanem üzleti portálokat tervezek, olykor ételek és egyéb finomságok, rajzaival kell dekorálni őket. Érdekel a Food-design, az ehető művészet, mely már egy elfogadott művészeti ág. Alig várom a tavaszt, amikor a természetben is lehet alkotni, festeni. A festészet és a térbe kilépő papírplasztika összekapcsolása érdekel, kísérletezni is nagyon szeretek. Soha nem reklámoztam magam, a feladatok mégis mindig megtaláltak. Fontos tervem, hogy a férjem verseit, könyveit illusztráljam, és a közös munkánkat szeretném kötetbe foglalni. Lehet, hogy egyedi kiadás lesz, de akár könyvsorozat is születhet belőle. Mindenképpen szeretnék az unokáknak – mire olvasni tudnak – egy olyan mesekönyvet szerkeszteni, amely történelmi sorrendben tartalmazza a meserajzaimat. Nem tudom, művészkönyv lesz-e, vagy nyomtatvány, de egyet mindenképpen szeretnék elkészíteni. Igazi örömet szerzek vele magamnak is, amíg készül és persze azoknak a gyerekeknek, akik majd olvassák, lapozgatják.

További cikkeink

További cikkeink

Facebook

Facebook
Twitter
LinkedIn
Pinterest
Reddit
Telegram
WhatsApp
Email