– Az országos átlaghoz képest hogy áll a rákos megbetegedések terén Érd és körzete?

– Ebbe a körzetbe tartozik Százhalombattával együtt körülbelül 100 ezer lélek, azaz az ország lakosságának 1%-a. A rákos megbetegedések száma is ennek megfelelően alakul. Országszerte évente 30.000 – 40.000 új daganatos beteget diagnosztizálnak, ebből Érden és környékén körülbelül 50-100 új esettel találkozunk. Vezető helyen van ezek között a tüdőrák, a bélrendszeri (és azon belül is a vastagbélrendszeri) daganatok, nőknél az emlőrák. A statisztikai adatokkal azonban nagyon óvatosan kell bánni a konkrét egyén, az egyes betegek szempontjából.

– Legújabb ismeretterjesztő könyvét a humán tényezőkről írja a daganatos betegségek megelőzésében és gyógyításában. Miért erre a témára esett a választása?

– Úgy érzem, ez a terület az orvoslásban a háttérbe szorult. Pedig statisztikailag ezek az emberi tényezők a betegeknél 30-40%-kal javíthatják a gyógyulási kilátásokat. Ez azért is érdekes, mert abban a betegben, aki egy rossz betegségcsoportban van, azaz ahol a túlélési esélyek a legjobb kezelés ellenére is rosszak, éppen ezekkel a humán tényezőkkel tudná fenntartani a szakember a reményt.

– Mik tartoznak ezen emberi tényezők közé?

– A hit, mármint a hit a saját gyógyulásában, aztán segíthetik még a beteg életének jobbá fordulását, jó esetben meggyógyulását a különféle segítők, lelki gondozók, ha hívő emberről van szó, akkor a lelki pásztor, a család és a baráti kör.

– Azt mondja, valahogy a háttérbe szorult a mai egészségügyben a humán orvoslás. Mi lehet ennek az oka?

– Hippokratész óta, azaz körülbelül 2500 éve a humán tényezőknek az egészségügy alappilléreinek kellene lenniük. Ehhez képest a mai helyzetre az a jellemző, hogy nemrégiben, amikor a buszon ültem, azt hallottam, hogy két ember beszélgetett a hogylétükről, és közben megemlítettek engem, hogy „Ez a Karácsony legalább megkérdezte, mi a panaszom.” Persze ez végletesen kiélezett eset, de rámutat arra, hogy vissza kell hozni az emberi tényezőket az orvoslásba. Nem szabad tárgynak tekinteni a betegeket.

Egy tudományos folyóiratban szokatlan módon egy humoros ábrát hoztak le egy olyan cikkben, ami éppen ezt a jelenséget tárgyalta. Az ábrán egy rákgyanús embert bedobnak egy „húsdarálóba”, amiből kijön egy diagnózis; ezt bedobják egy másik készülékbe, onnan kijön a kezelés; a terápiás rendszereket bedobják egy harmadik gépbe, és a végén kijön az egészséges ember. A lényeg az, hogy nem ilyen egyszerű a képlet. Hiszen élőlényekről beszélünk. Az onkológiai kezelések úgynevezett protokollokon alapultak: egy bizonyos betegségű, korú, testtömegű emberhez bizonyos terápiát, kezelést állítottak hozzá. Ehhez képest ott az individuális kezelés is, aminek a lelki vonzatával is egyénenként külön-külön kell foglalkozni.

Nagyon szűk az a mezsgye, ahol a humán orvoslás folytatódhat, mert ha orvosként beemelem a beteget, a betegségét a saját életembe, akkor magamat teszem tönkre, de ha teljesen kizárom, akkor jön a „kiégés”, az úgynevezett „burn out”, ami nemcsak a kezelőorvost, de az ápoló személyzetet és a családot is érinti.