Hogy Száraz Miklós Györgyben mennyire munkált a bátorság, azt nem tudni, de hogy az elhivatottság mélyen gyökerezett benne, az kiderült Székelyek című könyvének bemutatóján a városi könyvtárban.
Száraz Miklós Györgyről, a József Attila-díjas íróról, számos képes történelmi album, novelláskötet és regény szerzőjéről megtudtuk, hogy eredendően régész, levéltáros és történész szeretett volna lenni – utóbbi kettőről papírja is van –, tehát minden érdekelte, ami a múlthoz kötődik. Mire azonban diplomáit megszerzete, már egészen más dolgok foglalkoztatták, a filmrendezés, a fotózás például, meg persze az írás, ami mellett végül elkötelezte magát.
A téma, egy adott népcsoport sorsának, történetének feldolgozása sem idegen a szerzőtől, hiszen írt már könyvet a zsidóság és a cigányság egyetemes és magyar történetéről, tehát a történészi véna nem apadt el teljesen, amiről hamar meggyőz bennünket, ha belelapozunk a Székelyek című kötetbe, ami alapos tárgyismeretről tesz tanúságot.
A könyv sikerének titkát sem kell sokáig keresgélni: nyoma sincsen a történészi alapossághoz logikusan kapcsolható száraz stílusnak, az unalmas adatok kásahegyének. Gördülékeny mondatokból álló olvasmányos írások alkotják a kötetet, legyen szó a székelységgel foglalkozó irodalom számba vételéről vagy a népcsoport sokat vitatott eredetével foglalkozó kutatások összefoglalásáról. – A históriás múlt iránt érdeklődő szépíróként lettem kíváncsi a székelyek történetére – mondta Száraz Miklós György –, de tartottam egy kicsit a témától, illetve a nehéz emberek hírében álló székelyektől, akikről aztán inkább az derült ki az anyaggyűjtés során, hogy örültek a nekik szentelt figyelemnek, s az is nyilvánvalóvá vált, hogy semmivel sem másabbak egyéb nemzeteknél, népcsoportoknál, legfeljebb annyiban: a székely ember, ha szeret, erősebben szeret, ha gyűlöl, erősebben gyűlöl, s a barátsága pedig igazán időtálló.
Mindezt persze sokkal régebb óta tudja Száraz Miklós György, hiszen anyai ágú rokoni kapcsolatok okán korán „Erdélyjáróvá” vált, tízéves volt, amikor édesapja – Száraz György, a kalandos életű Kossuth-díjas író, akiről szintén sok érdekességet tudhattunk meg a könyvbemutatón – először elvitte Erdélybe, a Székelyföldre, ahol gyerekként megismerkedhetett az ottani magyar irodalom és művészet jeleseivel (Páskándi, Kányádi, Szervatiusok), aztán néhány évvel később már barátjával – még később pedig barátnőkkel – járta be autóstoppal, tehervonatra kapaszkodva, tutajokon Erdélyt az 1970-es évek közepén, amikor az ottani magyarok tele voltak sérelemmel, nehezményezték, hogy Kádárék magukra hagyták őket. Kaptak szállást és szereztek számtalan benyomást románoknál, szászoknál, magyaroknál és persze székelyeknél. Mindez benne van ebben a könyvben, benne van a hun eredet legendája, benne van a székely habitus, a szabadságvágy, az erdőhöz való viszony,
benne vannak az ácsok, a fazekasok, a fafaragók. – Azt gondolom, hogy ez a könyv egy olyan rövid, olvasmányos szépírói összefoglalása a székelyek történetének, amely eljuthat mindenkihez, akit foglalkoztat a magyarság múltja – mondta még könyvéről az író.
