Az erdélyi születésű Ravasz Lászlót 1918­ban választották az Erdélyi Református Egyházkerület főjegyzőjévé, előtte, az első világháború idején missziós munkát végzett a kolozsvári hadikórházban, és tagja volt az Unió szabadkőműves páholynak, egészen 1917­ig. 1921­ben választották meg a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé, s ettől az évtől kezdve a Kálvin téri református templom lelkésze is volt. Fiatalabb korában több cikkben is kikelt a zsidóság ellen, a Felsőház auhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgatikus tagjaként az első­ és második zsidótörvényt megszavazta, de a harmadik ellen már fellépett, s amikor 1944­ben szembesült a holokauszt ijesztő valóságával, próbált tenni a magyar zsidók, különösen a megkeresztelkedettek fizikai megsemmisítése ellen.

A deportálások megindulása után számos püspöki körlevelet fogalmazott meg az üldözések ellen, és hozzájárult a Jó Pásztor Bizottság megalakításához. Nem sikerült elérnie, hogy az egyházak közös körlevélben fejezzék ki tiltakozásukat a népirtással kapcsolatban. Élénk közéleti tevékenységet folytatott, szinte minden abban a korban született protestáns mozgalom és szövetség alapításánál bábáskodott, számos irodalmi és kulturális szervezet tagja volt, munkásságát több külföldi egyetem is díszdoktori címmel ismerte el.

1948. április 30­án, Rákosi nyomására, minden tisztségéről lemondott, és visszavonult a közélettől, Leányfalun élt teljes elzárkózottságban, egészen 1956­ig. A forradalom kezdetén fiatal lelkészek mentek érte, az újonnan alakult református Országos Intézőbizottság vezetőjévé választották, és őt ismerték el legitim püspöknek. November 1­jén rádiószózatban szólt a magyarokhoz. A forradalom leverése után az egyházi ébredést szorgalmazó Megújulási Mozgalmat szervezte, amely azonban az állami elnyomás következtében elhalt. 1956-­tól újra a Kálvin téri szószéken szolgált, egészen 1957 húsvétjáig, amikor a püspökségről is lemondatták.