Tar Zoltánnal a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, pünkösd előtt beszélgettünk hitről és lelkészi hivatásáról.
– Mikor döntötte el, hogy lelkész lesz?
– Nem hirtelen elhatározásból választottam. A családunkban ugyan nem volt mindennapos a hit gyakorlata – a szüleim csak nagyobb egyházi ünnepek alkalmával jártak templomba –, de fontosnak tartották, hogy hittanórára járjak. Így a személyes hitre jutásom elég korán, már kamaszkoromban bekövetkezett és már ekkor erős vágyat éreztem arra, hogy mindenképpen az evangélium szolgálatában maradjak. Olyan nagy volt bennem az Istenhez való tartozás öröme, hogy már hivatalba lépésem előtt is szívesen szolgáltam a korosztályomnak és a nálam fiatalabb tinédzsereknek. Majd lassan érlelődni kezdett bennem a tudat, hogy lelkészként jóval többet tehetnék azért, hogy minél több fiatalhoz eljusson az evangélium. A Szentendrei Református Gimnáziumba jártam, megfogadtam az igazgatónő tanácsát, hogy mielőtt fakultációt választunk, személyesen is tájékozódjunk azon szakmákról, amelyek esetleges hivatásként forognak a fejünkben. Így én is meglátogattam néhány lelkészt kifaggatva őket arról, számukra mi okoz örömet, illetve milyen hátrányokkal kell szembenéznem, ha magam is erre a pályára lépek.
– Mi motiválhat egy kamaszt Isten keresésére?
– Viszonylag korán konfirmáltam, de őszintén szólva, akkor még nem sokat értettem belőle, viszont néhány lelkes fiatal gyülekezeti tag szervezett számunkra egy ifjúsági kört. Nagy hatással volt rám ez a közösség, sokat észleltem, tapasztaltam, sőt meg is értettem az evangéliumból. Majd egy napon a gazdag ifjú történetén keresztül szólított meg az Úr. Emlékszem az egyik csoportbeszélgetésre, amelyen a csoportvezető úgy fogalmazott: Ha nem létezne mennyország, ő erre a rövid földi életére is bátran vállalná, hogy Krisztus követője legyen! Ez a mondat kibillentett engem az addigi gondolkodásomból. Korábban azt tartottam, hogy aki Jézus követőjévé válik, itt a földön azért kell visszafogottan élnie, hogy majdan a mennyben „jól járjon”, mert gazdag jutalma lesz cserébe. Ugyanakkor meggyőződésem volt, hogy a pokolra kerülnek azok, akik elvetik Krisztus követését. De amikor azt hallottam, hogy Jézus követése már itt a földön is oly hatalmas érték, amit a mennyország létezése nélkül is érdemes vállalni – sőt, az Úr Jézussal már így is személyes kapcsolatba lehet lépni – hatalmas vágyat éreztem, hogy ezt én is megtapasztaljam. Az esti imámban arra kértem Istent, legyen Ő az életem ura és komolyan vette, dacára annak, hogy szinte még gyermek voltam, és sok mindent nem is értettem a keresztény hitből. De nekünk ilyen Atyánk van, aki mindig komolyan vesz minket! Arra bátorítok mindenkit, imádkozzon és kérje az ő segítségét, mert Isten komolyan veszi őt, akár gyermek-, akár felnőtt szívvel fordul hozzá! Egy őszintén elmondott imádság volt ez a részemről és attól a pillanattól élem meg, hogy az Istennel való közösségem személyes és bensőséges, nem pusztán formalitás, vallásos cselekedetek gyakorlata. Nem véletlenül választottuk gyülekeztünk megújult honlapjára Máté evangéliumából az 5. rész 16. számú igét: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.”
– Lelkipásztorként is azt kapta, amire számított?
– Egy évtized távlatából bátran állíthahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg: igen! Sőt, egyetértek egyik lelkész társammal, aki egyszer úgy fogalmazott: „az Úristen aranytálcán hordoz”, hiszen én is ezt tapasztaltam meg azokban a közösségekben, amelyekkel kapcsolatba kerültem. Budapesten nőttem fel és segédlelkészként Káposztásmegyeren kezdtem a pályámat, utána hét évig Gödöllőn voltam beosztott lelkész, majd megkerestek a Parkvárosiak. Hálás vagyok, mert a lelkészi munkámat is maximálisan támogató gyülekezeti tagokra leltem. Elfogadnak, szeretnek minket családommal együtt, de ugyanennyire fontos számomra, hogy én is nagyon szeretem a hivatásomat. Kezdetben kizárólag az jelentett nehézséget, hogy egyedül, a saját belátásom szerint kellett beosztanom az időmet. Ez pedig – mivel lelkiismeretesen szeretném végezni a munkámat, de jó családapa is kívánok lenni – nem kevés fegyelmet és önmérsékletet követel tőlem. Meg kellett tanulnom hatékonyan bánni a kötött, fix kötelezettségeken kívüli, szabad beosztású időmmel, hogy jusson mindenre, ami fontos. Időt kell szánnom a Bibliaolvasásra, a prédikációkra és foglalkozásokra való felkészülésre úgy, hogy a családommal is sokat legyek együtt és a pihenésre szánt idő is beleférjen. Senki sem kéri számon, hány órát készül a lelkész a prédikációjára, hány könyvet olvas el, mennyire mélyed el egy-egy Bibliai témában, mindez a saját lelkiismeretére van bízva, amit olykor súlyosabb tehernek érzek, mintha a kötött munkaidőben kellene teljesítenem, mert minden a saját időbeosztásomon múlik, az én felelősségem.
– Az érdi lelkipásztori szolgálat egyben új otthont is jelentett a családjának. Könnyen beilleszkedtek?
– Itt a templom melletti házban lakunk, amit a gyülekezet már érkezésünk előtt felújított. A költözésünk napja meglehetősen eseménydús volt. Én még eskettem Gödöllőn, így nélkülem indult el a holmijainkkal megrakott teherautó, de mire ideértem, azt láttam, hogy már vagy harminc ember buzgón serénykedik a leendő lakásunkban. Már elkészültek a szekrények összeszerelésével, csak a bútorok helyére állításán, a festések utolsó simításain fáradoztak. Roppant megnyugtató és egyben biztató is volt számomra az a segítőkészség, ami az érdi gyülekezeti tagok részéről fogadott, és ami azóta sem lankadt. Nem csak fizikailag készek a segítségre, hanem az evangélium, az Ige továbbadásában is igencsak buzgók. Ennél is nagyobb öröm számomra, hogy a gyermekekre és a fiatalokra is mindig lehet számítani, több ifjúsági csoport is sikeresen működik a közösségünkben. Szeretek itt lakni, bár sokan az gondolnák, hogy a templom közelében 24 órás szolgálatban kell lenni. Én meg úgy gondolom, jó az, ha a lelkész „szem előtt van”, könnyen elérhető. Az egyedüli hátránya, hogy az otthonom közelsége megfoszt attól az élménytől, hogy mint sokan, a feladataim végeztével, legalább negyed vagy fél órát kerékpározhassak hazáig, de ezt megoldom a szabadidőmben, gyakran indulunk el a nagyobbik fiammal hosszabb-rövidebb bicikliártúrára.
– Hány gyermekük van?
– Négy. A legidősebb Bendegúz, ő nyolcéves, a legkisebb Botond, aki másfél éves. Köztük a két lány, Bíbor és Bolda. Feleségemmel az óbudai református gyülekezet ifjúsági körében találkoztunk. A kezdetektől támogat a lelkészi pályámon, bár ő közgazdász, most meg főállású édesanya. Korábban egy ideig dolgozott ugyan a szakmájában, de már a házasságkötésünket megelőzően önkéntesként is szolgált a budapesti gyülekezetben, majd ezt a Gödöllőn is folytatta. Kezdetben a gyermekszolgálatot, később a baba-mama kört vezette, most viszont újra a gyermekmisszióban kívánja folytatni.
– Mekkora gyülekezetet vett át a Parkvárosban?
– Ez kicsit fogas kérdés, mert épp miután idekerültem, egy presbiteri hétvégén latolgattuk, miként határozzuk meg magunkat. Kis gyülekezet vagyunk? Hiszen, aki járt már a templomunkban, láthatta, hogy nem túl méretes. Vagy a tagság létszámára, a három ifjúsági csoportra, az évenkénti 120 fős gyermek- és családi táborunkra alapozva, talán mégsem számítunk annyira kicsi közösségnek? Végül arra a megállapításra jutottunk, hogy se nem kicsi, se nem nagy – hanem „növekvő gyülekezetként” határozzuk meg a mi református közösségünket, annál is inkább, mert szinte hétről hétre újabb és újabb családok bukkannak fel a templomban, akik fiatal házasokként, egy-két gyermekkel vagy akár már nagycsaládként csatlakoznak hozzánk. Ezzel együtt olyan idősekkel is gyarapodunk, akik különféle okokból a fővárosból, vagy az ország egyéb területeiről, esetleg a határon túlról, a gyermekeiket, illetve unokáikat követve találnak új otthonra Érd-Parkvárosban.
– Változott-e bármi a gyülekezet életében, amióta ön a lelkipásztor?
– A tagok számára már az is jelentős változásnak számított, hogy új lelkipásztor lépett hivatalba, hiszen nyilván más a karakterem és az igehirdetési stílusom, mint az elődeimnek. Éppen ezért az első évben szándékosan törekedtem arra, hogy lehetőleg semmin ne változtassak, maradjon minden, ahogyan megszokták, és ezt örömmel vették a tagok. Mostanra azonban megérett egy-két újdonság. A felnőtt misszióban nagy előrelépésnek tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg például, hogy elindítottuk az Alfa kurzust azok számára, akik nem élnek hitvalló életet, vagy azért, mert még nem jutottak hitre, vagy ha igen, még kérdéseik és kételyeik vannak és szeretnék jobban elmélyíteni a Bibliai ismereteiket. Ugyanakkor folyamatos igény van újabb és újabb házas körök elindítására is, így a felmerült igényeknek megfelelve, az Igéből merítve keressük a válaszokat, megoldásokat a hétköznapi kérdésekre és problémákra.
– Ön szerint milyen a mai fiatalok viszonya Istenhez?
– Tapasztalataim alapján az evangélium megérinti őket, nagy hatással van rájuk. Mégis, azért vettem nagy levegőt a válaszom előtt, mert sokszor azt láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy ennek dacára még sincs meg a kapcsolódási pont az életük és az evangélium között, mintha nekik nem is lenne szükségük a szabadulásra. Olykor nem látják, hogy nem kellene 6-8 órát eltölteni a számítógép képernyője előtt, illetve a telefont nyomkodva vagy azt, hogy igenis van kiút a hátrányos családi körülményekből is! A fiatalokban ugyan még nem fogalmazódik meg, hogy szabadulásra van szükségük, de amint megélik, személyesen találkoznak az evangéliummal, roppant átütő ereje van számukra, és sokan Krisztus követőivé válnak. Egyébként, nincs okunk panaszra, mert a mi gyülekezetünkben igen gazdag ifjúsági élet zajlik.
– Vajon a kamaszok el tudják-e érni az evangéliummal a gyülekezeten kívüli kortársaikat?
– Úgy vélem, igen, mert gyakran érkeznek új fiatalok. Az ifjúsági csoport két fő irányból építkezik. Egyrészt az itteni családok felnövekvő tagjaiból, akik gyakorlatilag „belenőnek” a gyülekezetbe, másrészt azon fiatalokból, akiket ők hoznak a „KFT” – Krisztusra Figyelő Társaság – óráira. Az állandó tagok ugyanis elhívják osztálytársaikat, néptáncos barátaikat, szomszédjaikat, közeli vagy távoli ismerőseiket. Éppen ezért, ez a csoport úgy működik, mint egy népes baráti közösség, és mindig vannak köztük olyanok, akik korábban nem rendelkeztek egyházi kötődéssel, de ide szívesen jönnek, jól érzik magukat, ezért újra eljönnek, maradnak.
– A hétvégén pünkösd napját ünnepeljük. Hogyan készülnek rá?
– A reformátusok számára az egyház születésnapján a Szentlélek kitöltetésén kívül, a konfirmáció ideje is a pünkösd. A vasárnapi istentiszteleten megtörténik a tizenévesek ünnepélyes fogadalomtétele és a konfirmáció alkalmából először vesznek úrvacsorát. Az ünnepi alkalmat mindig megelőzi egy felkészítő hétvége, amikor a fiatalokkal átbeszéljük, miként mutatkozzanak be a gyülekezet előtt, mit mondjanak magukról a konfirmáció során. Pünkösdkor két istentisztelet van, vasárnap és hétfőn is, míg szombaton megtartjuk a konfirmációs vizsgát, amelyen a jelöltek röviden beszámolnak arról, mit tanultak az evangéliumról, hogyan épültek a hitükben.
– Említette, hogy az érdiek nagy szeretettel és segítőkészséggel fogadták az érkezésüket. Vajon sikerült-e önöknek is megkedvelni a várost és az érdieket?
– A református egyházban a gyülekezet választ lelkipásztort, és ha a lelkész hajlandóságot mutat a szolgálatra, meghívják magukhoz beszélgetésre, ismerkedésre, majd egy igehirdetéssel is bemutatkozik. Esetemben a presbitérium, az egyházközség egyhangú szavazással választott meg, aminek én igencsak örültem, leginkább azért, mert mindenki úgy jöhetett már a következő vasárnapi istentiszteletre, hogy olyan lelkész prédikációját fogja hallgatni, akire ő is igent mondott, és ez nagyon fontos. Mivel a munkánk az emberekhez köt bennünket, igen hamar sikerült sok gyülekezeti tagot személyesen is megismernünk, majd rajtuk és a gyermekeinken keresztül – óvoda, iskola, barátaik szülei – újabb érdiekkel találkozhattunk, így nagyon hamar megtörtént a beilleszkedésünk. Való igaz, hogy a korábbi életünket sem volt könnyű hátrahagyni. Mivel mi sem számítunk tősgyökeres érdinek, törekszem arra, hogy kiemelten szolgáljak azoknak, akik – hozzánk hasonlóan – nemrégen költöztek a városba, s emiatt kissé magányosnak érzik magukat. Fontosnak tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy a közösségünkben új kapcsolatokat építsenek és így, ahogyan esetünkben is történt, minél előbb otthonuknak érezzék ezt a várost.
Bálint Edit
