Megalapította a TIARA-alkotóházat, kiállításokat szervez vagy épp rendez be, saját tárgyaiból, barátai alkotásaiból, emellett egyedi ékszereket készít hulladék anyagokból – ócska pulóverből vagy biciklibelsőből, gemkapocsból. Viczing Gabival beszélgettünk.

-Jelenleg Tárnokon él, de ezer szállal kötődik Érdhez.

– Tárnoki családból származom. Édesapámék először a nagyszüleimnél, majd a dédimnél alakították át a házat, de sokan voltunk, nem fértünk el. Akkoriban Érden olcsón lehetett telket kapni, így aztán átköltözött a család Érdligetre. Édesanyám a Chinoinban dolgozott, így Nagytétényben jártam óvodába, iskolába. Mikor iskolás lettem, a szabadidőmet az akkor még romos, elhagyatott nagytétényi kastélyban töltöttem. Felderítettük a kertet, az épületet – mindig találtunk olyan helyet, ahol be lehetett menni az üresen álló termekbe, ahol romos régi tárgyak, bútorok közt játszottunk.

– Innen ered a vonzalma a régi tárgyakhoz, épületekhez?

– A kastélyokban, kúriákban mindig dejà vu érzésem van. Egyszer megkérdezte egy baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg, hogy talán kutyabőrös nemesnek képzelem-e magam, mire én azt válaszoltam: nem tudom, mi lehetettem az előző életemben, de akár az is elképzelhető, hogy cselédlány voltam valamelyik szép kastélyban. Ugyanígy vonzanak egyéb-ként a templomok is. A nagytétényi kastélyra visszatérve, később intézetet hoztak ott létre sérült emberek számára – oda is be mertem menni, nem is egyszer, még gyermekként.

– Később ön is sérültekkel dolgozott.

– Igen. Bár én szívem szerint valamilyen képző- vagy iparművészeti irányt választottam volna az általános iskola után, de édesanyám meggyőzött, hogy inkább az egészségügyi szakközépiskolába jelentkezzek, hogy legyen egy szakma is a kezemben. Nem bántam meg, így most sokkal szabadabbnak érzem magam, hiszen nem kellett egy iskolában elsajátított művészeti ághoz kötődnöm, hanem sok mindent kipróbálhattam.

– Gyerekként mi vonzotta leginkább?

– Az előadóművészet, a festészet, az iparművészet… A tárgyak mindig elvarázsoltak. Először kerámia-bögréket kezdtem gyűjteni. Mikor anyukám megkérdezte, minek hozom haza a tizediket, azt válaszoltam: mert ennek másmilyen a füle vagy épp a csőre, mintája. A tárgyakban megláttam azt az ékességet, mívességet, ami lehet, hogy másnak nem érték, nekem viszont igen. A régi tárgyaknak lelkük, meséjük van. Ha ezt felfedezed, nagyon nehéz tőlük meg válni. Gyűjtök olyasmit is, ami nem a családé, hanem idegeneké volt, és ezeknek meg-próbálok funkciót keresni. A régi szenesvödörben például a nagypapa botját vagy az esernyőt tárolom. Sokan ismernek Tárnokon, így ha régi házat bontanak le, hívnak, nézzem meg, kell-e valami a berendezésből.

– Szokott utcáról is hazavinni kirakott tárgyakat?

– Hajaj, sokszor, amikor még nem házhoz menő lomtalanítás volt. A férjem az építőiparban dolgozik, van nagyobb autója, őt hívtam fel, ha találtam valamit. Ez a gyűjtőszenvedély egyébként úgy kezdődött, hogy édesapámat, aki villanyszerelő volt, gyakran elkísértem dolgozni. Volt, hogy engem küldött fel a padlásra, valami apróbb huzalozós munkára. Míg lent dolgozott, én odafent nézelődtem, és lelkesen kiabáltam lefelé, hogy találtam egy szép petróleumlámpát vagy egy régi könyvet. Mire a tulajdonos csak legyintett: kinek kell már az, vidd el nyugodtan! Hát így kezdődött.

– Csak gyűjt vagy idővel meg is tud válni a tárgyaktól?

– Eljutottam odáig, hogy már tudok nemet mondani és tudok szelektálni. Azaz el tudok ajándékozni dolgokat. Sok mindent egyébként már úgy viszek haza, hogy azt valakinek, illetve valahova szánom. Tárnokon – ahová húsz éve költöztünk vissza – nincs faluház, de sokan dolgozunk azon, hogy legyen. Egyes darabokat már úgy hozok el, hogy azokat már oda szánom. Ezek mindegyike a szívemhez nőtt, akárkinek nem adnám. Ha kérik, adok bútort kiállításokhoz is, díszletnek, de otthon sem a lom funkcióját töltik be, hanem a berendezés szerves részei.

– Melyik tárgy áll a szívéhez a legközelebb?

– Inkább tegyük fel úgy a kérdést: mi lennék, ha tárgy lennék? A válaszom pedig az: fotel. Milyen jó lenne, ha kis, apró tárgyakhoz vonzódnék, azokat könnyebb lenne gyűjteni.

– Hány fotelje van?

– Sok és sokfelé. Itt, az irodában négy, a művelődési házban tíz, otthon most kettő. Egy a nappaliban, abban ülve szoktam olvasni.

– Nincs párja?

– Nincs. Eredetileg a kanapés garnitúra helyett foteleket szerettem volna, de a család kényelmi és praktikus szempontjai meggyőztek: ők inkább leheveredve pihennének, nem pedig ülve. Így aztán maradt a garnitúra, és az én klubfotelem. A másik, egy nagy füles, korábban mesélőfotel volt, és az akkor még egyetlen gyermekszobában kapott helyet. Ebből olvastam a három lányomnak. Ha látogatók érkeztek, és valaki beleült ebbe a fotelbe, már vitték is a lányok a könyvet, mert a szabály az volt, hogy aki ebbe beleül, annak mesélnie kell… A lányaim egyébként már felnőttek, harminc, huszonhét és húszévesek, és ma már csak a legkisebb él otthon. A nagylányomnak szívesen adtam volna pár fotelt, de azt mondta, ő maga szeretné berendezni az ott-honát. Aztán, mikor meglátta az egyik frissen áthúzatott darabomat, azt rögtön elvitte volna, de nem engedtem – azt mondtam, vigyen magának, amit szeretne, és alakítsa át a saját kedve, ízlése szerint. Így is lett. A középső lányom, aki most építkezik, szívesebben rendezkedik be régi bútorokkal.

– Ha ennyire szereti a régi tárgyakat, nem próbálkozott az egészségügyi középiskola után iparművészettel?

– Nem. Akkoriban kezdte működését Érden az a napközi, amit ma habilitációs központ néven ismerünk. Örömmel mentem oda dolgozni. Akkor még nem sérült fiatalok, hanem pici gyerekek ellátásáról kellett gondoskodnunk. Nekem nem volt még gyermekem, nem is tudtam, mi a különbség egy sérült és egy egészséges gyerek között. Egy volt a fontos: hogy szeretni kell őket. Az volt a legfontosabb, hogy megtaláljam mindegyikükhöz a kulcsot, aminek a segítségével megnyílnak, és együtt tudunk működni.

– Hány évig dolgozott a Hivatalnok utcában?

– Húsz. Tíz éve jöttem el, az intézményt is érintő átalakítások miatt. Egyébként még most is ott dolgoznék. Nagyon szerettem a sérült gyerekekkel, fiatalokkal foglalkozni, és az is nagyon jó volt, hogy támogatták az ötleteimet.

– Például?

– Kolléganőmmel, Pálvölgyi Margittal kitaláltuk, hogy kivisszük magunkkal sétálni a srácokat. Ha postára mentünk, akkor is jöttek velünk. Ez akkoriban nem volt bevett szokás. Emellett már akkor próbálkoztunk zene-, lovas, valamint képzőművészeti terápiával – én ez utóbbit vállaltam. Festettünk, rajzoltunk, és a munkákat ki is állítottuk az épületben. A mai napig tarhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg az egyik fiúval a kapcsolatot, minden kiállításunkra, programunkra eljön, most is hozott egy madaras rajzot a Tárnoki Művelődési Ház felhívására. Visszatérve a habilitációs központra, mikor tíz évvel ezelőtt a korai fejlesztést áthelyezték, és átalakították ezt a szolgáltatást, eljöttem, és egy tárnoki önkormányzati családi bölcsődében – ma már napközi – helyezkedtem el, ahol hamarosan megbízott vezető lettem. Fontos volt, hogy továbbra is gyerekekkel foglalkozhassak. Egyházi ingatlanban működünk, annak idején az épület parókia volt, és néhány csodás régi bútor itt maradt, ami nekem külön öröm – így aztán kiegészíthettem a foteljeimmel, persze a kollégáimmal egyetértésben. Rájuk egyébként minden helyzetben számíthatok: a szakmai csapahttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg nélkül nem tudnám ezt egyedül csinálni. No, meg anélkül a bizalom nélkül sem, amit a felettesemtől és a szülőktől kapok nap mint nap.

– A munkahelyváltoztatás miatt költöztek el Érdről Tárnokra?

– Nem. Korán férjhez mentem, és először Ófaluba költöztünk, már oda születtek a gyerekeink. Közel volt a Duna, a férjem pedig szenvedélyes horgász. Míg ő a botjával üldögélt a parton, én rajzoltam, kavicsot gyűjtöttem. Mikor már meg voltak a gyerekek, együtt jártunk a folyóhoz. A legkisebb lányom azóta is horgászik. Nagyon jól éreztük magunkat Ófaluban, egészen addig, míg a közelünkben nem létesítettek egy vágóhidat. Ma már nem működik, de akkoriban tömegesen hozták és vágták ott az állatokat. Amikor a gyerek fülét be kellett fogni, mert visított a malac, illetve a kerítésen ott lengedezett a vágott állatok bőre – köztük azé a bocié, amelyiket előző nap még megetettünk –, el-költöztünk. A férjem úgy jött Tárnokra, hogy egyszer úgyis visszatérünk Ófaluba, mert ő a Duna nélkül nem tud élni… Végül itt maradtunk, egy pici házat építettünk át és bővítettünk, többször is. Nagyon szeretem a hatalmas telkünket. Akkoriban úgy gondolkodtam, hogy a gyerekeim majd ide építkeznek. Ma már másképp láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg: hagyni kell, hogy önállóan érvényesüljenek. Engem is erre neveltek annak idején. Manapság a szülők mindent megcsinálnak a gyerekük helyett, pedig a fiataloknak meg kell tanulniuk dolgozni azért, hogy lássák, mennyit is ér a pénz. Az én gyerekeim mindig is végeztek diákmunkát, ma is be tudják osztani a keresetüket, és önállóan élnek. Persze, tudják, ha baj van, bármikor jöhetnek.

– Jól kijön ennyi lány egymással?

– A Mérleg jegyében születtem, mindig harmóniára törekszem. Fiatal lányként elsősorban anya szerettem volna lenni, nagy családról álmodoztam, és hálás vagyok a Jóistennek, hogy három egészséges leányt adott nekem. Szerettem volna még szülni, hátha fiú lesz a következő. Erről csak akkor mondtam le, mikor megszületett a keresztfiam, akit mi, lányok, ajnározhattunk. Ő továbbviszi a Póth nevet – a férjemét –, és nem szakad meg a családfa – nekem ez is fontos.

– A munka mellett meg-alapította a TIARA-alkotóházat. Honnan jött a név?

– Betűszó: Tárnoki Interaktív, Absztrakt, Regionális Art. Az volt a célom, hogy a baráti társaságomnak bemutatkozási lehetőséget biztosítsak, akár kiállítások, pályázatok formájában, akár az interneten keresztül.

– Tárnokon nagyon tevékenyen részt vesz a képzőművészeti életben, Érden is ismerik?

– Igen. Nagyon sok ötletem van, és ezeket szeretem is meg valósítani a barátaimmal. A korábbi években a Szőlővirág ünnepen pincegalériát rendeztünk be, és kézműves foglalkozást tartottunk. Volt ékszerkiállításom a régi Parkvárosi Közösségi Házban a Szociális Gondozó Központ jóvoltából, és a Poly-Art tárlataira is rendszeresen adok le anyagot, eddig mindig beválogatták… A közönség egyébként a tavalyi Nyitnikék vásáron is találkozhatott az ékszereimmel, a divatbemutatón az én alkotásaimat viselték a hölgyek. A Gesztelyi-ház-ban, úgy tíz éve, mikor még raktárépületként működött, szintén rendeztem egy egy-hetes kiállítást, a barátaim munkáiból. Akkoriban még nagyon rossz állapotban volt az épület, villanyunk sem volt, gyertyával világítottunk, mikor kijött a tévé, hogy tudósítsanak a kiállításról, édesapám hozott egy aggregátort, hogy legyen világítás a riport idejére. Ma már az Érdi Galéria működik az épületben.

– A TIARA-alkotóházzal milyen távlati tervei vannak?

– Bár elsősorban nem magam miatt hoztam létre, úgy gondolom, hogy a saját nyugdíjas éveimet is építgetem ezzel. Azért ékszereket készítek, mert azokhoz a maradék, hulladék anyagok reme-kül felhasználhatók, a bicikligumitól a ruhamaradékon át az esőkabátig, ráadásul nem túl helyigényesek – nem úgy, mint a bútorok. Nekem ez egy játék a színekkel, az anyagokkal. Szeretem megmutatni, milyen lehetőségek rejlenek az újrahasznosítás-ban. Az ékszereimet nem árulom, ajándékba viszont szívesen adom. Úgy tervezem, a TIARA-alkotóházban végzett munkám a nyugdíjas éveimben kamatozik majd – addigra az emberek megismernek, látják, hogy hiteles vagyok abban, amit csinálok. Lehet, hogy addigra kialakul annak a rendszere, hogyan értékesítsem az ékszereimet, de szívesen tartanék kézműves foglalkozásokat is gyerekeknek.

– Tehát most sem az interneten, sem vásárokban nem kaphatók ezek az egyedi ékszerek?

– Nem. Az, hogy egy üzletben álljak napi nyolc órán át, nem vonz, ahogy az internetes értékesítés sem. Viszont szívesen ajánlanám fel jótékony célú aukcióra őket az Életfa Csoport Egyesület javára. És örömmel vennék részt egy újabb kiállításon Érden, hogy minél többen megismerjék a munkámat és az újrahasznosításban rejlő lehetőségeket.

– Fontosnak tartja, hogy hova, kihez kerülnek az ékszerei?

– Nálam mindenből csak egy pár van, és úgy adom oda valakinek, hogy tudom: a megajándékozott szívesen fogja viselni. Annak semmi értelme, hogy olyasmit adjak, amit nem hordanak. Nem újabb hulladékot szeretnék gyártani, hanem értéket.

Ádám Katalin