– Évtizedek óta Kaposváron él – oda nősült –, ám számtalan szál köti Érdhez.
– Igen, Érden születtem, a Hivatalnok utcában ma is áll a szülőházam, ahol anyai nagyapám családja élt. Édesapám, aki civilben tanító volt, harcolt a második világháborúban. 1944 karácsonya előtt tért haza – pont, mielőtt bezárult a front. Alig két hetet tölthetett itthon: 1945 január 8-án elhurcolták málenkij robotra. Temesvárig jutott, onnan – több száz beteg társával együtt – visszairányították Szegedre. A Csillag börtönben szállásolták el őket. Édesapám nem élte túl a szörnyű körülményeket, ott temették el Szegeden. Harmincéves volt ekkor, édesanyám huszonnégy. A Vöröskereszttel kerestette apámat, ők értesítették a haláláról. Én akkor alig múltam egy éves, nem is emlékszem apámra. Egyedüli gyerek voltam, anyám nem ment férjhez többé.
– Érték hátrányok a családját amiatt, hogy az édesapját elhurcolták?
– Igen. Nagyapámnak üzlete volt a mai Földrajzi Múzeum épülettömbjében. Állandóan háborgatták, többször betörtek – ezek az esetek gyanúsak voltak, túl gyakran történtek meg ahhoz képest, hogy milyen közel volt a rendőrőrs és a tanácsháza. 1954-ben be is kellett zárnia az üzletét.
– Egy 1956-os visszaemlékezésében utalt arra, hogy örökmozgó, eleven gyerek volt. Édesanyja nem féltette?
– Dehogynem! Akkoriban a mai Marianum épületében működött az általános iskola. A testnevelés tanárom gyakran mondogatta, hogy évtizedenként ha egy olyan mozgékony gyerek születik, mint én. Nagy reményeket fűzött hozzám: rövidtávfutó és tornász voltam, rendre nyertem a helyi és járási versenyeket. De hiába adott volna a sport egyfajta pályaképet a számomra, egy csúnya kartörés miatt fel kellett hagynom a versenyzéssel. Egy baráhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpgmal bicikliztünk a gimnázium feletti dombon – akkor persze az iskola még nem volt meg, néhány ház állt csak azon a területen -, ő a vázon ült, én hajtottam, és estünk egy hatalmasat. Ő megúszta, én nem – a karomat szegecselni kellett, és nem elég, hogy kötést kellett viselnem, de még egy nagy súlyt is rákötöztek, hogy kiegyenesedjen. Több mint egy évig küzdöttem vele. 1956 őszén vették ki a szegecseket, emlékszem, október 23-át és a következő napokat is felkötözött karral éltem végig – ez anyámnak nagy megnyugvás volt, mert tudta, hogy így aktívan nem vehetek részt az eseményekben.
– Mennyi idős volt akkor?
– Tizenhárom éves.
– Mit látott, hallott abból, ami az országban és Érden lejátszódott akkor?
– A házunk nagyon közel volt a Budai úthoz, hallottuk a folyamatos dübörgést – mentek a tankok Budapest felé. Ez huszonharmadikán éjjel történt. A rádióból 23-án még ellentmondásos hírek jöttek, aztán, mikor elfoglalták a rádiót a szabadságharcosok, változott a helyzet. Az rögtön világos volt, hogy az államhatalom ellen fellázadt az ifjúság. Eljött huszonnegyedike; én a mai múzeummal – ahol akkoriban a tanácsháza, a lányiskola és temetkezési vállalat kapott helyet – átellenben üldögéltem a töltésen, ahonnan nagyon jól lehetett látni mindent.
– Milyen töltés volt ez?
– Annak idején Nagytéténytől kiépítettek egy töltést, a HÉV ment volna rajta. A kertek egészen eddig a töltésig értek. A HÉV-ből persze nem lett semmi, a töltést is elbontották később, de akkor még megvolt. Tehát ott ültem, figyeltem, hogyan lesznek egyre többen az utcán, és láttam, ahogy az egyik ismerősünk, egy nagytermetű férfi odahúzott keresztben az útra egy nagy farönköt, és azt kiabálta, hogy ne hagyjuk a budapesti szabadságharcosokat! Ez a farönk lett az alapja a barikádnak. Odagyűltek köré, elkezdték felszedni a köveket, és a múzeum előtt elzárták keresztben az utat.
– Mit szólt ehhez a tanácselnök, a párt, az ávó emberei? Hiszen a múzeum épületében akkor a tanács működött.
– Semmit, csak álltak és figyeltek. Persze biztos jelentették később, kik vettek részt a barikád felépítésében. Aztán közelebb mentem: ott bujkáltam a sövény mögött, ki-ki merészkedtem az utcára is. Volt ugyanis ott, a Budai út mentén egy hosszú sövény, a kapuknál átjárókkal az utcára. Ma is megvan egy kis darabja, az Esküdt utca és a Budai út sarkánál, a valahai főjegyzői ház előtt. Innen figyeltem a több száz fősre duzzadt tömeget – talán voltak ott ezren is. Megjelent néhány katonai teherautó is. Emlékszem két katonára, itt hagytak két dobtáras géppisztolyt, ha szükség lenne rá. Kora délután aztán egyszer csak feltűnt egy szovjet harckocsi és két páncélkocsi. A tömeg nem félt, azonnal körbevették őket. Úgy tűnt, átállnak hozzánk, de akkor valaki elkezdte a fegyverüket markolászni – és eldördültek az első géppuskalövések. Hogy ki lőtt először, azóta sem tudom. Valószínűleg nehézgéppuskával lőttek, a háttérben lévő páncélkocsiról – de csak a levegőbe. Haláleset nem történt, a tömeg szétspriccelt. Én is beljebb húzódtam. Akkor a tankágyú is elkezdett lőni, de nem az embereket, hanem a barikádot. Mint a jégdarabok, úgy fröcsköltek szanaszét a szilánkok. Elmenekültem a közeli kúthoz, egy kád állt mellette, abba kuporodtam bele. Eltalálhatott volna így is egy lövedék, hiszen mint a jégeső, úgy kopogtak a fákon.
– Úgy tudom, ekkor vesztette életét egy fiatalember.
– Így van. Miután szétlőtték a barikádot, az oroszok eltűntek. A villanytelep melletti falnál feküdt egy fiatalember, Firtelmeiszter Sándor, akinek a fejét találta el egy szilánk. Állítólag nem tudott elbújni – valaki azt mondta, kinézett, akkor találták el. Láttam, ahogy ott fekszik letakarva. Ismertem Bojó Simont is, aki kenyeret szállított lovas kocsijával a boltokba. Egy tank felborította a lovas kocsiját, ami darabokra tört, Bojó Simonak pedig megsérült a keze, és hiába szállították kórházba, vérmérgezésben életét vesztette november elején.
– Firtelmeiszter Sándor és Bojó Simon emlékét ma már tábla őrzi a Magyar Földrajzi Múzeum falán. Visszatérve az ’56-os eseményekhez, mi minden történt az október végi napokban?
– A nemzetőrök megjelentek, őrjáratoztak, fegyverrel. Nagyapám érdeklődött náluk, mi történik, mi várható, és ő hozta haza aztán a híreket. Rengeteg autó vitte az élelmet Budapest felé; folyamatosan jött a támogatás vidékről a pesti szabadságharcosoknak. Történt aztán még valami: Ófaluban, a Kakukk-hegyen, illetve Diósdon, a dombon, volt elhelyezve egy-egy légvédelmi üteg. Innen a tököli repteret is lehetett látni, sőt, be is lőhették volna. Csakhogy november 4-én a szovjetek lerohanták az ófalusi egységet – a magyarokat nem bántották, nem volt közelharc. Mikor aztán mi, gyerekek, november közepén felmentünk oda, megtaláltuk az ágyúkat, harcképtelenné téve, de rengeteg lövedékkel. A bátrabbak közülünk szétszedték ezeket, és meggyújtották a puskaport, lángoltak a tüzek.
– A diósdi üteggel mi történt?
– Az egyik nap – még a forradalom leverése előtt – lövéseket adtak le onnan a légvédelmi ágyúval a tököli reptérre, ahol a szovjetek állomásoztak. Csak pár lövésről volt szó. Évtizedekkel később, mikor érdi ’56-os élményeimről tartottam előadást a floridai Sarasotában, odajött hozzám egy férfi, egy miamiban élő magyar, és elmesélte: ő volt az a parancsnok, aki néhány srácot meg egy-két katonát összeszedve, ezt az akciót végrehajtotta. Különös játéka ez a véletlennek. És ha már az amerikai magyarokról van szó: sok előadást tartottam az USÁ-ban, illetve Kanadában, és bizony tapasztaltam, hogy a külföldre szakadt magyar szabadságharcosok közé bizony nagyon sok ávóst, illetve itthonról pénzelt szimpatizánst beépítettek, és ők vették át az irányítást különféle egyesületeknél. De ez már egy másik történet.
– Visszatérve 1956-hoz, hogyan élték át a forradalom leverését, mi történt az érdi utcákon?
– Említettem már a nemzetőröket. Mielőtt megérkeztek a szovjetek, november 5-e táján, a nemzetőrök nehézgéppuskákat cipeltek ide, fel is állították a töltés oldalában. A szovjet katonák nyitott gépkocsikon érkeztek, volt valami lövöldözés is, de haláleset nem történt. A kocsikból a katonák nem szálltak ki, nem volt közelharc. Érden keresztül egyébként csak egy oszlop ment Budapestre, a voltaképpeni haderő kelet felől érkezett, nem érintette a várost.
– Megtorlás?
– Arról nem tudok, hogy ilyesmi történt volna Érden. Bár mi is röpcéduláztunk, Kádár-ellenes szövegeket osztogattunk, de nem lett bántódásunk miatta – el voltak foglalva a nagyobb halakkal, a pestiekkel. Arról viszont tudok, hogy nagyon sokan disszidáltak – ahogy akkoriban mondták –, a szűkebb környezetemben is. A mi családunk maradt, de a sorsomra, jövőmre rányomta bélyegét 1956. Az, hogy a történtekről hallgatni kellett, hogy a szabadságharcot „ellenforradalomnak” bélyegezték, az igazságérzetemet kegyetlenül sértette. Olyan történész lett belőlem, aki azt vallja: hitelesnek kell lenni, és semmilyen áron nem szabad hamisítani. 1956 hatvanadik évfordulója alkalmából felkértek, írjak arról, hogy az ’56 utáni államhatalom hogyan próbálta elfojtani a forradalmat átélt fiatalok emlékeit, hogyan akadályozta meg, hogy továbbtanuljanak, törte derékba karrierjüket. Sokuk történetét megírtam, kendőzetlenül, neveket is említve. Még most, hatvan évvel a történtek után is hadjáratot indítottak ellenem azok leszármazottai, akiknek a megtorlásokban részük volt.
– Említette, hogy tizenkét-tizenhárom éves koráig a sport körül forgott az élete. Mi lendítette a történelem felé?
– A József Attila gimnáziumba jártam, ahol nagyon jó humán tanáraim voltak. De már általános iskolás koromban érdekelt a történelem – egészen kicsi voltam még, amikor Kereskényi Gyula Érddel foglalkozó könyve a kezembe került. Akkoriban még nagyon sok történelmi emléke volt Érdnek, templomromok, egyéb maradványok, ezek közt nőttünk fel. Mikor pályát választottam, a történelmi múlt szeretete vezérelt, nem pedig a megélhetésé – és nagyon fáj nekem, hogy manapság már a legtöbben nem így gondolkoznak.
– Bár már nem Érden él, hanem Kaposváron, Érd múltját többféle módon is feldolgozta.
– Igen, az ’56-os eseményekről is több előadásom, visszaemlékezésem született, és a málenkij robotról is, amelyben szintén kitértem Érdre. De nem csupán a múlt köt a városhoz, hanem a jelen is: idősebb fiam itt él, a szülői házban. Tartok előadásokat is, például a városi könyvtárban, a múzeumban, és örömmel mesélek iskolásoknak is, ha felkérnek rá – persze nem csak az ötvenes évekről. És nem csupán Érden, hanem országszerte és külföldön is. Az én kutatási területem – bár több kötetem is született Trianonról, illetve az ötvenes évekről és a magyarság történetéről – valójában a középkor és a reneszánsz. Beszélgetésünk délutánján is a Mátyás-kori legjelentősebb somogyi reneszánsz emlékekről tartok előadást a Ciszterci Szent Imre gimnáziumban, Budapesten.
– Örömmel tesz eleget az ilyen felkéréseknek?
– Hogyne, csak kérjenek! Az időm már rövid, hetvenötödik születésnapomat ünnepeltem október 22-én. Addig megyek, amíg hívnak, és amíg tudok.
