Boldogtalan gyerekkorom ritka örömei közé tartozott, hogy bármit sütött anyám, abba tett mazsolát. Diós-mákos kalács, rizskoch, pozsonyi kifli – egyikből sem hiányozhatott. Amikor életem szerelme először lepett meg saját készítésű somlói galuskával, már az első két falat után talajt vesztettem. Egy gyöngyhalász kitartásával merültem el a pohárdesszert mélyebb és mélyebb rétegeiben, mindhiába. Amikor a nagy ő sugárzó arccal megkérdezte, hogy ízlett, egy haldokló hun harcos hangján annyit nyögtem:

− Mi értelme a somlóinak mazsola nélkül?

− De hát a mazsola borzalmas, olyan, mint az egyiptomi csecsemőmúmiák feje – fakadt ki szerelmem, és úgy meredt rám, ahogy Klütaimnésztra Agamemnón frissen kivérzett holttestére. Akkor még nem tudtam, hogy 30 év mazsolátlan házasság után egy egész város fog össze ellenem. Az történt tudniillik, hogy egy híres budapesti cukrászda még híresebb cukrásza éppen Érden nyitott sütizőt. A hűtőpult vitrinjében a hagyományos diós-mákoson kívül túrós pozsonyi is ott figyel.

− Ilyenről még nem hallottam, pedig régi motoros vagyok – kezdem a barátkozást.

Az eladó büszke mosollyal az arcán:

− Mert ez a mi cukrászunk találmánya.

− Nem akarom megsérteni a sütibárót, de ugye van benne mazsola?

− Sajnos nincs, mert az érdiek nem szeretik a mazsolát.

Ekkor előadom a Marat halála című magánszámot:

− Miiiii?

Az eladó együttérző hangon suttogja:

− Képzelje, amikor megnyitottunk, számtalan süteményünk készült mazsolával, de szinte mind rajtunk maradt. Karácsonykor a bejglit is mazsola nélkül rendelte a lakosság 95 százaléka. A cukrászunk csak a somlóiban nem ismer tréfát, abból akkor se hagyná ki, ha halálos fenyegetést kapna.

Beleharapok a túrós pozsonyiba. Selymes textúra, kirobbanó íz, omlós tészta, de úgy hiányzik belőle a mazsola, mint elemlámpából a góliátelem.

Sosem zökken már helyre a világ rendje, panaszkodom a pszichológusomnak, aki arra bíztat, ne adjam fel, húzzam meg a határaimat és próbáljam meg kifejezni az igényeimet.

− Csinálsz nekem somlóit? – kérdezem másnap óvatosan életem párját.

Bólint.

− Mazsolával?

− Hát persze, ha azt szeretnéd.

Majd gyengéden megsimogatja az arcomat.

Felhúzom a cipőm és elmegyek a boltba, veszek az elemlámpába góliátelemet.

Az élet írta, nem én (Kling J.)