Legutóbb felelevenítettük a száz évvel ezelőtt kezdődött nagy érdi parcellázás történetét, amely talán örök időkre meghatározza az itt élők életét. Az akkor kialakult városszerkezet olyan örökség, amelynek köszönhetően a legalapvetőbb infrastrukturális fejlesztések – mint például a burkolt úthálózat kialakítása – is óriási gondot okoznak városunk mindenkori vezetőinek.

A rémálommá vált kertváros kialakulásának hátterére talán az érdligeti parcellázási akció kulisszatitkai mutatnak rá a legjobban, amelyről több korabeli lap – köztük az 1936 márciusában megjelent 8 Órai Újság – is beszámolt.

Telekvásárlók tömegei szembesültek azzal, hogy amit ígértek nekik, annak a fele sem volt igaz, bedőltek a hangzatos hirdetéseknek. Az érdligeti parcellázás története ugyanis arról szól, hogyan lehet a jó nevet, a hangzatos szlogeneket és a gondosan elhallgatott tényeket összegyúrni egy olyan üzletté, amelynek köszönhetően mindenki jól jár, kivéve azokat, akik megvásárolják a telkeket.

„Ez a tájékoztató az Ön érdekeit szolgálja. Ne dobja el. Van egy nyugodt félórája? Akkor olvassa el!”

– ez állt a füzet borítóján, amelyet az 1930-as évek elején ezrével terjesztettek Budapesten. A borítón a Károlyi család díszes címere, alatta kiemelve: „Érdliget, a budai oldal gyöngye”. Az üzenet egyszerű és hatásos: egy főrangú arisztokrata neve fémjelzi az ajánlatot, amely azt az érzést kelti, hogy mindez megbízható, úgymond alkalmi vétel.

A szegény emberek ráértek, elolvasták, meghallgatták az ügynökök lelkes szónoklatait, beleszédültek a fejlesztési ígéretekbe. Előszedték a harisnyába rejtett pengőket, kivették a takarékba helyezett pénzüket, és befektették olyan érdi telkekbe, amelyeknek értéke a vételár csekély hányadát sem közelítette meg.

Miért kételkedtek volna ezek az emberek? Azt gondolták, gróf Károlyi Imre neve önmagában garancia. Nem volt az.

Fuchs papa és fia — a valódi diktátorok

A telkek vásárlói soha nem találkoztak a gróffal, csupán az ügyésszel: tárgyalásaikat kizárólag dr. Fuchs Máté Pál ügyvéddel folytatták, akinek szerepe csak a parcellázás lezárásakor vált teljesen világossá. Kiderült, ő nem csupán a Károlyi-uradalmak jogi képviselője, hanem apján — Fuchs Artúr magyar királyi kormányfőtanácsoson — keresztül ténylegesen a parcellázott érdligeti földek ura.

Fuchs Artúr éveken át szoros „pénzügyi nexusban” állt a gróffal, és e kapcsolat végeredménye az lett, hogy a kétes értékű érdligeti területek az ő kezébe kerültek. A grófi presztízs tehát nem fedezet volt, hanem díszlet. Eszköz arra, hogy a parcellázási engedélyt olyan talajra megszerezzék, amely – mint utóbb kiderült – mindenre alkalmas, csak építkezésre és kertészkedésre nem.

Egy új beköltöző az építkezés után egy évvel így nyilatkozott az akkori újságnak: „Tizenöt méter mély kutamban peremig áll a szennyesvíz… tavaly építettem fel a kis házam kőből és finomtéglából. A legalaposabban szigeteltettem és most már repedezik… Mi lesz, ha megjön az olvadás?… az utakon már most sem lehet közlekedni. Szenet és fát magunknak kell messziről ideszállítani, mert kocsi nem képes ezen az úton járni. Vízért is csaknem Budapestre megyünk… segítsenek… sok ezer ember élete…”

Senki nem tudja, ki adhatott parcellázási engedélyt egy olyan területen, amelyet már a régi térképeken is lakhatatlannak nyilvánítottak, hiszen a csapadékos évszakokban teljesen mocsaras volt a környék, mindössze a nyári hőségben száradt ki, de akkor is a szikes, repedezett talaj mutatta az év nagy részében pusztító víz nyomait.

A parcellázott terület iránti érdeklődésnek az vetett véget, hogy 1936-ban végül Érdligetről megállapította a kivonult diósdi főjegyzőből, községi bíróból és községi orvosból álló bizottság, hogy a terület teljesen lakhatatlan. Erre már túl későn került sor, addigra a korábbi években rengeteg telek gazdára talált, házak tömkelegét húzták fel a területen, akik később mind futhattak a pénzük után.

Hogy maga Károlyi Imre mennyire volt valójában kívülálló az ügyben, azt egy megőrzött levél tanúsítja, amelyet Fuchs Artúr írt alá: ebben igazolja, hogy a gróf a gyulamajori főtiszti lakást minden ellenszolgáltatás nélkül használhatja 1935. január 1-jéig. Mintha a gróf nem tulajdonos, hanem vendég lenne a saját nevével fémjelzett vállalkozásban.

A lebontott szivattyúház és a „Víziváros”

Az érdligeti parcellázás 1930 júliusában indult meg. A terület két község határán feküdt: Érd és Diósd között. A diósdi oldalon ekkor még állt a szücsházi major, amelynek egyik épülete korábban szivattyúházként üzemelt — feladata az volt, hogy az ott húzódó főárokból az összegyűlő talajvizet az érdi közlegelőre átdobja.

Fuchsék első dolga az volt, hogy ezt a szivattyúházat leszerelték és a majort eladták Sulák Sándornak és Jánosnak. A 14 500 pengős vételárért megfosztották ezt a 200 kataszteri holdnyi területet annak a lehetőségétől, hogy a talajvizektől – legalább időlegesen – mentesíteni tudják.

A következmény nem váratott magára. A parcellázás II. kerülete — amelyet a prospektusok előszeretettel emlegettek — a helyiek körében csak „Víziváros” néven volt ismert, hiszen a parcellázást megelőzően az áthúzódó Bara patak miatt a környék állandóan víz alatt állt. Az 1930–31-es kulturtechnikai munkálatok ideiglenesen ugyan enyhítettek a helyzeten, de a talajvíz problémáját véglegesen nem oldották meg.

„A munkálatok során a Bara-patakot Érd közbirtokossági területén, mintegy egy kilométer hosszúságban lemélyítették és négy parcellatömbön áthaladó két kilométer hosszú víztároló árkot húztak. Így azután sikerült a Vizivárost felszínesen kiszárítani”

– áll a korabeli tudósításban.

Miután ez megtörtént, a parcellázás folytatódott, mintha ezzel egy csapásra megoldották volna a terület vízügyi problémáit. Utólag már tudjuk, nem sikerült.

Ismét elárasztották a fővárost a Károlyi család címerét viselő prospektusokkal, amelyben villanyt, vízvezetéket, ózondús levegőt, pompás gyümölcsfákat, évszázados parkot, artézi kutakat és strandfürdőt ígértek a gyanútlan vásárlóknak. Ilyen előzményekkel indult a III. kerület parcellázása.

Strandfürdő a kaszálóból, park néhány nyárfából

1931 tavaszán megnyitották a IV. kerületet is a maga közel 30 kataszteri holdnyi területével. Ez egészen a diósdi műútig terjedt. Ennek a kerületnek a szomszédságában, a déli vasút jobb oldalán volt strandfürdő, amely egy korábban hasznavehetetlen, mélyen fekvő, az év nagy részében víz alatt álló kaszáló helyén létesült. 

A medence 20–40 méter alapterületű, feltöltésére kizárólag a talajból felszivárgó, egészségtelen vizet használtak. Ez a vízmennyiség olyan kevés volt, hogy a víz cseréjére hetente egyszer sem nyílt lehetőség.

Ugyanebben az időben megnyitották a V–VII. kerületek parcelláit — összesen 144 kataszteri hold és 950 négyszögöl területen. A valóság itt sem közelítette meg az ígéreteket. Az V-VI. kerületek talaja többnyire savanyú, állandóan vizes, azonfelül szikes volt. Az V-VII. kerületek felső része pedig minden képzeletet felülmúló kavicstenger, amely így kertészkedésre teljesen alkalmatlannak bizonyult.

Az itt átmenő fügeterasz talaja sovány, erősen kavicsos homok: a fügecserjék fele már pusztulóban volt, másik fele élő ugyan, de egyetlen fillér hasznot sem hozott.

A prospektusokban hangoztatott „75 000 négyszögölnyi park” helyén alig 20 000 négyszögöl állt rendelkezésre, azt is néhány csenevész  nyárfa képviselte. Az „évszázados park” is csupán a prospektus szerkesztőinek képzeletében létezett.

Ivóvíz helyett glaubersó, ózondús levegő helyett sertéshizlalda

A terület ivóvize erősen glaubersavas volt, ivásra és főzésre egyaránt alkalmatlannak bizonyult. Megfelelő kutak fúrása az I. kerület nagy részén, a II. kerületben, a strand körül és az V–VI. kerületekben fizikailag lehetetlen volt: két-három méter mélységből már száraz időszakban is feltört a talajvíz.

Az már csak hab a tortán, hogy a legcsekélyebb keleti szélnél a szomszédos tétényi sertéshizlalda illata lengte be a területet, nyáron pedig legyek és szúnyogok tömegei tették lehetetlenné a szabadban tartózkodást.

Ezek voltak az érdligeti parcellázott terület valódi adottságai.

Rozzant istállóból templom és iskola

A vásárlók nem csupán telkek esetében kaptak a valóságban kevesebbet az ígértnél. hiszen a közösségi infrastruktúrára tett fogadalmak is füstbe mentek. A parcellázás indulásakor Fuchsék azt hirdették, hogy Károlyi Imre a gyulamajori emeletes főtiszti épületet községháza céljára ajándékozza.

Az ígéret már akkor sem állt szilárd alapon: az épület a parcellázás megindításakor nem is volt a gróf tulajdonában, korábban Bocsor Géza főintéző vásárolta meg.

Iskola és templom céljára a területen egyetlen épületet jelöltek ki: egy rozzant istállót, amelyet minimális átalakítással próbáltak meg erre a célra alkalmassá tenni.

Elképesztő állapotokról számoltak be a korabeli tudósítások

1930-as évek második felében már dagadt a botrány, néhány évvel a parcellázások után minden tavasz kínkeserves szenvedést hozott az ott élőknek. A házakba bejárni csak téglákra fektetett pallókon lehetett, bent a szobákban bokáig állt a sáros víz. A helyzet a parcellázók által épített mintaházakban is hasonló volt.

Az átnedvesedett falak miatt a házak nyirkosak voltak, ilyen körülmények között a tuberkulózis gyorsan terjedt. Közelben orvos nem volt, minden családban akadt néhány beteg. Időnként Diósdról vagy Érdről jött orvosi segítség, de ők sem győzték a munkát.

Az állapotokról számos érdi beszámolója maradt fent, amelyek jól mutatják azt, hogy milyen volt az élet a korabeli Érdligeten:

Nyiry Ferenc nyugdíjas vasúti segédtiszt:

„Kis házamat 1932-ben építettem, amelyhez követ, téglát és a legdrágább szigetelőanyagot használtuk. Feleségem kis fűszerüzletet nyitott, amelyet azon- ban hamarosan be kellett csuknia. A liszt és minden egyéb áru szinte hetek alatt dohosodott meg a felszivárgó nedvességtől. Akkor még volt kis vagyonkám, ma semmim sincs és most itt állok tönkretéve, reménytelenül…”

Sepsi István gyári munkás:

„Több mint kétezer pengőmbe került ez a szerencsétlen telek. Házam falai repedeznek és hiába költöm rá minden keresetem, nem segít azon semmi. Kétségbeejtő helyzetben vagyunk. Félünk a tavasztól, amelyet talán csak egyedül az érdligeti parcella tulajdonosok nem várnak örömmel…„

Kovács Károly iparos:

„Az egész telkem talajvizes. A falakon állandóan bekönnyezik a víz. Az ágyak téglára helyezett pallón állnak, de hiába, mert még a zöld, penészes mennyezetről is lecsurog majd, ha megindul az olvadás. Ez a kis ház az egész életem munkájának gyümölcse és most oda van…„

Özv. Szécsényi György Istvánné:

„Négy kis gyermekemmel lakom kint. Csupa víz minden. A házamat teljesen körülvette már most az ár. Kimenni csak lefektetett pallókon tudunk. Mind a négy apróságom beteg. Nem győzöm a gyógyszert és az orvost. Vizünk élvezhetetlen. Fejünk alatt még a vánkos is megpenészedik. Legkisebb fiam most is negyven fokos lázban fekszik.„

Özv. Meyer Mórné:

„Az én házamat is víz veszi körül. A szomszéd telkeken kell kijárnom az utcára, mert az én kijáratomat teljesen el- lepte a fagyos víz. Süpped a ház és a talajvíz folyik a konyhámba. A szoba valamennyire magasabban fekszik és így a víz csak később árasztja el. Süppedő falaink repedeznek és szinte percről-percre várjuk az összeomlást. Vízért csaknem Pestig megyünk. Kútjaink vizéből még a kecskének sem adhatok inni. Számára is felforralom csak azután adom eléje. Közel négyezer pengőm ment el itt… édes Istenem..„

Ami az ígértek után maradt

Hamisnak bizonyult tehát a budai oldal gyöngye, az érdligeti parcellázás, amely 1930 és 1931 között ment végbe, több száz vásárló részvételével. Ezek az emberek egy nagy névbe, egy díszes prospektusba és az ügynökök szavába vetett bizalommal fektették be megtakarításaikat, sokszor életük munkáját.

A Fuchs-féle parcellázás ma már lezárt fejezet a város történetében. Az érdligeti károsultak esete azonban emlékeztet arra, hogy a tekintély kölcsönvehető, az ígéret pedig ingyen van, és a számlát mindig azok fizetik, akik hisznek a jól csengő szavaknak.