Lehet-e újrafelfedezett értékeket találni a bezártságban? Ezekre a kérdésekre keressük a válaszokat érdi polgárokat interjúvoló sorozatunkban. Elsőként Süle Zsolt „közügyes”, ötgyermekes családapa válaszol. A káoszfelelős…
Egy ideje úgy alakult, hogy én lettem a családban a láthatatlan – értsd: meg nem fizetett – munkaerő. Igaz, ez alatt nem elsősorban házimunkát kell érteni, inkább érdi közügyekkel kapcsolatos projekteket. Azóta, hogy ez a rendkívüli helyzet kialakult, a gyerekek tanulásában is jobban részt veszek, bár nem én viszem a prímet. A két legfiatalabb gyerekünkből az egyik általános, a másik középiskolás, ők lányok, a három idősebb fiúból pedig kettő egyetemista. Az egész héttagú család itthon van most, így a három fiú segít leginkább a lányoknak a digitális tanulásban. Pontosabban a kisebbiknek, aki kedve és igénye szerint eldönti, hogy éppen kihez fordul. Ő hetedik osztályos az egyik érdi iskolában, és mellette aktívan „jár” zeneiskolába is. Ez utóbbi azt jelenti, hogy leül az otthoni zongorához játszani, és maga mellé teszi a telefonját videó-üzemmódban, hogy a tanárnő is bekapcsolódhasson.
Az egyetemistáknál nem történt nagy változás, hiszen az én kiváló fiaim eddig sem túl sokat jártak be az előadásokra, azóta teszik aktívabban, mióta azok távoktatásban zajlanak. A Műegyetem erre egy hét alatt úgy átállt, hogy csak néztünk. Viszont a laborgyakorlatokat, méréseket és minden olyan feladatot, amelynél matatni kell a műszerekkel, most elhalasztják. Míg az egyetemistáknál az átállást észre sem vettük, amikor a lányok otthon maradtak, igazi káosz vette kezdetét. A gimnazista lányunk budapesti iskolájában a tanárok két nap alatt nagyon kreatív megoldásokat találtak. Belevittek olyan innovatív tartalmakat is, amelyeket élvezettel mutatott nekünk is a lányom. Az érdi általános iskola viszont kicsit sem volt erre a kihívásra felkészülve, így tanáronként más-más technológiával próbálkoztak.
A csodálatos Kréta-rendszer már az elején összeomlott, így – őszintén szólva – nálunk csak úgy záporoztak rá a szitkok. A tanárok a technológiával küzdöttek, a gyerekek meg az alulinformáltsággal. Mivel a gyerekek se mennyiségben, se minőségben nem győzték a feladatokat, sokszor kértek segítséget. Olyan is volt, hogy még a családi kupaktanács is összeült. Aztán a második hétre a tanárok többsége sikerrel vette az akadályt, de azért nem mindenki. Volt olyan, aki egész hétre eltűnt, aztán átküldte a tananyagot, azzal az instrukcióval, hogy olvasgassák a gyerekek. a postás és újratervező…
A társaik nagyon hiányoznak a gyerekeimnek. A kisebb lányom és a barátnője elkezdett egymással levelezni, rajzokat küldözgetni, furcsamód nem online, hanem én lettem a postás. Azzal a szigorú utasítással persze, hogy nem szabad a küldeménybe belenéznem. A feleségem, Márta munkájában állt be a legnagyobb változás. Ügyesen megoldották a távmunkát olyan feladatokkal, amelyek a munkakörébe eddig nem illettek bele, most pedig ideje és lehetősége van rá. Az én mindennapjaimban alapvető változást és szokatlan örömöt a teljes újratervezés és rendrakás jelent.
Ezek egy részét a feleségem kezdeményezte, és így sok, évek óta halogatott ígéretet sikerült végre beváltanom. Ha lenne rá pénzünk, akár egy átépítésbe is belevágnék, annyira bővelkedünk most családi munkaerőben. A fiaimmal együtt bútorokat festettünk, megcsináltuk a kerti hintát, a fiúk polcokat készítettek, a nejemnek kipakoltuk és kifestettük a spájzot. Annak is tudok örülni, hogy megszerelem, amihez korábban mesterembert hívtam.
Meg annak, hogy újra felfedezem a kis életterünket, és közösen életre keltettük a veteményes kertet. Az egyik fiam málnást telepített, epret ültetett át, és akkor kapirgálunk a kertben, amikor a növényeknek van szükségük rá, és nem csak akkor, amikor jut rá pár percünk. Nagyon különös most a dinamika a családban. Korábban én forszíroztam mindig a közös kirándulásokat. Mártával kettesben el is jártunk, most viszont a lányok is örömmel jönnek, méghozzá úgy, hogy gyalog indulunk el a Duna-partra, és nem kocsival, amit korábban mindig kirimánkodtak belőlem.
Csodák csodájára most nem is sietnek vissza. az elnyomott járványtanász… Családi feszültségek ritkán vannak, például abból igen, hogy ki mennyire tartja be a kijárási korlátozásokat. Az egyik fiamat például lasszóval sem lehet visszatartani attól, hogy a barátnőjéhez menjen. A kicsiknek egyelőre nem javult a hozzáállásuk a házimunkához, ők e téren még a szabadságharcukat vívják, ebből is vannak időnként szóváltások. A házastársi összezördülésekre is van most idő és alkalom nagyritkán, viszont arra is, hogy ezeket megnyugtatóan megbeszéljük. A feszültség mindig olyankor nő meg, amikor egzisztenciális félelmekre tud rákapcsolódni, például amiatt, hogy továbbra sincs állásom és állandó jövedelmem. Érdekes, a koronavírusos rémüldözést a gyerekeink kezdettől hárítják. Mikor én amatőr virológussá és járványtanásszá képeztem magam a netről, és a nehezen összerakott okosságaimat át akartam nekik adni, lepattintottak, kiderült, hogy többé-kevésbé mindent tudnak.
A Z generációról beszélek, akiknek már az Instagram is elavult, ők már TikTok applikációval, rövid, vicces videókkal kommunikálnak, a koronavírusról is. Valamit megértenek, abból poént fabrikálnak, „megtegelik” a koronavírussal, és lesz belőle egy kis információs csomag, épp a nekik szükséges mélységben. Így aztán nem görcsölnek, nem félnek, hanem a saját közösségükben megteremtik a biztonságukat. Ehhez nekem hosszú cikkeket kell végigolvasnom, míg ők kis infócsomagokból majdnem ugyanazt összerakják. Nemcsak én nem tudok azzal villogni, hogy apuci milyen okos, nem hat rájuk az információhiánnyal való manipulálás sem. Hiszen nekik megvannak a szükséges információik. …és családi mérlegkészítő Az én közérzetemet nem a bezártság rontja, hanem az a tapasztalás, hogy a mostani gazdasági vészhelyzetben is – ez ugyanis szerintem nem csak egészségügyi krízis – folytatódik a politikai előnyökkel való üzérkedés, az erőforrásokkal való visszaélés, a szkanderozás, a fogáskeresés és egymás pocskondiázása. Ez azért tragikus, mert leginkább az időseken csapódik le, akiken ettől elhatalmasodott a pánik, ami még manipulálhatóbbá teszi őket. Az is borzasztó, hogy mivel sokan felesleges készleteket halmoztak föl egészségügyi védőeszközökből és élelmiszerekből, mások nélkülöznek. Tehát még egy rossz helyzeten is lehetett rontani. Ez eléggé megkeseríti azt a megnyugtató érzésemet, hogy a mi családunk egyéni mérlege nagyon pozitív: egy egységnyi rossz mellé két jó jött be.
Érdi Újság – Mihalicz Csilla