– Az, hogy itt ülünk munkaidőben egy kávézóban, azt is jelenti, hogy lemondták a következő fellépéseidet, és a Tavaszi Fesztivál megtartása is erősen kétséges, pedig arra is készültél egy előadással. Nagyon úgy tűnik, egy időre leáldozott a mesterségednek.

– Régen mondom, hogy lehet kultúra nélkül élni, csak semmi értelme. Most élesben tesztelhetjük, igaz-e ez a felvetés. Amúgy biztos vagyok benne, hogy igen. Az emberek néhány hét, de legfeljebb néhány hónap után rá fognak jönni, hogy valami hiányzik az életükből: a színház, a mozi, a koncertek, a közösségi élmények! Persze nem táplálok illúziókat, tudom, milyen országban, kontinensen, bolygón élek. A kultúra nem változtatja meg a világot oly mértékben, ahogy szeretnénk, de az ember a bajban csak visszamenekül hozzá. Gyakran jut eszembe egy emlék. Amikor a Kolozsvári Magyar Operában próbáltam a Figaro házasságát, az egyik fantasztikus ária alatt hol az igazgató, hol a takarítónő zokogott az üres nézőtéren. A szépség, az esztétikum, a minőség iránti igény velünk született, ezért él a remény, hogy ez talán elég is ahhoz, hogy jobbá tegyük a körülöttünk lévő világot.

– Mondod ezt olyan pillanatban, amikor a színházak, a társulatok az életükért küzdenek, és egyáltalán nem csak a koronavírus miatt. A tapasztalat az, hogy az emberek előbb mennek az utcára a húsz forintos internetadó ellen, mint a kultúráért, a színházért. Ez nem aggaszt?

– Persze értem, amit mondasz, de a színházak az életükért küzdöttek, amióta az eszemet tudom. Az én eszmélésem a rendszerváltásra esik, de mivel művészcsaládban nőttem fel, már jóval korábban láttam, hogyan működnek a dolgok. Hogyan kell lavíroznia egy kulturális entitásnak a nagy rendszer nyomasztó korlátai között. Ezért inkább azt javaslom, lapozzunk vissza, és nézzük meg, mi volt a helyzet egy kicsit korábban? Egyébként az egész létünkről ezt gondolom: mintha ugyanazt a könyvet olvasnánk mindannyian, de valahol 100 oldallal ezelőtt eltévedtünk volna, s mindenki másként értelmezné a szöveget. Ilyenkor, már ha eléggé higgadtak vagyunk, érdemes visszalapozni, és megnézni, jól olvastuk-e az eddigieket?

– Úgy érted, nem tanulunk a saját hibáinkból?

– (Nevet) Na, ezt a közhelyet próbáltam irodalmi formában megfogalmazni. Meg azt, hogy – talán az életkorom miatt is – az állandó újdonságkeresés helyett én már az újrahasznosításánál tartok. Elkezdtem kibogarászni a 20-30 évvel ezelőtti dolgokat, és azt vettem észre, hogy ez jót tesz. Elővettem azokat a történeteket, amelyek fiatalkoromban izgattak, és megnézem, hogy hatnak rám ma. De, hogy a mániáimról is beszéljek kicsit, ma divat a fenntartható fejlődést újdonságként propagálni. Szerintem a paraszti életformánál fenntarthatóbb soha nem volt. Megpróbáljuk újra kitalálni azt, ami már évszázadokkal ezelőtt megvolt?

Névjegy: Novák Péter színész, énekes, szövegíró, zeneszerző. Édesapja Novák Ferenc „Tata” koreográfus, néprajzkutató, édesanyja Foltin Jolán koreográfus. A Kimnowak zenekar egyik alapítója és énekese. Számos színházban játszott, főleg énekes szerepeket. Mostanában inkább rendez. A Kultúrpart Csoport kreatív vezetője. Idén ötven éves, két gyermeke van. 

– Próbállak követni… Azt gondolod, hogy a kultúrával is ugyanez a helyzet?

– Igen. Nemcsak hogy vissza kellene térni a gyökerekhez, hanem talán minden ezekről a gyökerekről szól. A 70-es években, kissrácként ott ültem a Stúdió K Színház gyerekelőadásain, amelyeket egy szobában tartottak. Azóta is alig volt ennél intimebb és egyben megrázóbb színházi élményem. Vagy ott van az elektronikus zene, ami – a közösségre gyakorolt hatását, erejét, energiáit tekintve – a legősibb ösztönöknek és vágyaknak, az együttlét élményének sokadszori újraértelmezése. Vagyis nem hiszem, hogy mindig a találmányokra kell várni. Kivéve persze a vírus elleni szérum! Egyébként, ha már a vírusról van szó: nekem ez egy jel. Materiális, mentális, spirituális egyaránt. Érdemes ezt a mostani helyzetet úgy felfogni, mint esélyt a dolgok átgondolására és a továbblépésre. 

– Merre tovább?

– Nekem, mint egy mikroközösség, egy kisvállalkozás egyik vezetőjének, most hirtelen sok ember életét kell végiggondolnom a társammal. Aggódom azokért a barátaimért, akiknek nincsenek tartalékai, hogy a most következő időszakot kihúzzák. Ez a dolog egzisztenciális oldala, ami több mint nyomasztó. Emellett viszont végre feltehetjük magunknak azt a kérdést is, mit kezdjünk a ránk zúdult temérdek szabadidővel? Tekinthetünk-e lehetőségként a krízisre, a mindenkori egyensúly sajátos állapotaként?  

– A mostanihoz hasonló kiélezett helyzetekben sokan a szolidaritást hiányolják belőlünk,  magyarokból. Szerinted is rosszul állunk ezen  a téren?

– Tartósan nem éltem más országban, ezért óvatosan fogalmaznék a „mi, magyarok”, bezzeg „azok, ott” témakörben. Az evangélium szerint is elsősorban emberek vagyunk, aztán nők és férfiak, végül sokan mások. Az empátia megint csak velünk született képesség, ami jó szocializációval készséggé fejlődhet, de ennek iránya koronként változik. Mögöttünk a nemzeti ünnep, március 15. Mellünkön kokárda, szimbólumaként az összetartozásnak. De melyikének? Már 1848-ban szinte mindenki szolidárissá vált a nemzeti liberalizmus eszméjével, miközben a nemzetiségek irányában már korántsem működött a kölcsönösség. Vagy mindenki, vagy senki, az én érzékenységem a mikroközösségek felé működik. Hogy értsd: nekem most te vagy a hazám, mert veled beszélgetek. Délután átmegyek a gyerekeimhez, akkor ők lesznek azok. Este kijön a zenekar, mert ugye lemondták az összes koncertünket, hát próbálunk, és ott leszünk nálam, Parkvárosban. Akkor majd velük leszek egy nemzet. Tragédiának kell történnie, hogy egyszerre érezzek a mindennapok szintjén is sorsközösséget sok millió honfitársammal, és remélem, a mostani helyzet még nem az. De ismerve a történelmet, különösen a miénket, empátiapróbákra nagy szükségünk van.  

– Ha már kisközösségeknél tartunk, hogy kerültél te Érdre?

– Édesapám, Novák Ferenc „Tata” vett Parkvárosban egy kis nyaralót, és láttam, mennyire élvezi a helyet. Teltek, múltak az évtizedek, egy nagy bérházban laktunk a Köztársaság téren, amit akkor nagyon romantikusnak találtam, már csak alkotói szempontból is. Jött viszont az első gyerek, és abban nagyjából biztos voltam, hogy őt szeretném valahol a zöldben felnevelni. Akkoriban úgy alakult a pályám, hogy lehetőségem lett kiköltözni a városból. Úgy okoskodtam, ha olyan helyre mozdulunk, amit apám is nagyon szeret, akkor talán több időt fogunk együtt tölteni. 2005 körül érkeztünk meg Parkvárosba. Zöldben nem volt hiány, amit viszont nemigen találtam, az a kisközösségi gondolkodás. Az emberek reggel elmennek, este hazajönnek, és sokszor azt se tudják, ki a szomszéd. Nem egyszer futottam bele társadalmi kezdeményezésekbe, de sajnos mindegyiknek túl rövid volt az életciklusa.

– Mi hiányzott vagy inkább mi hiányzik ahhoz, hogy ezek működjenek?

– Nem kell nagy dolgokra gondolni, valószínűleg néhány apró gesztus elég lenne. Ha valaki beköltözik a szomszédba, akkor az ember odamegy, visz egy tányér sütit, meghívja egy kávéra. Aztán kellene néhány közösségi tér, egy jó kávézó, egy élhető kocsma, ilyesmi. A másik meg, hogy a mi környékünk nehezen közelíthető meg tömegközlekedéssel, mindenki autóban ül. Nincs meg az az élmény, hogy leül melléd valaki a buszon, és elbeszélgetsz. De például az érdi rádióban is lehetnének olyan műsorok, ahova az emberek bemehetnek vagy betelefonálhatnak, és belebeszélhetnek az adásba! Ez is egyfajta közösséget alakítana ki.

– Milyen típusú közösségekben érzed jól magad  a közvetlen környezeteden kívül?

– A gyűlölet alapú közösségek kivételével bármelyikben.

– Melyek volnának ezek?

– Manapság? A legtöbb! A nagypolitika jellemzően a legrosszabbat hozza ki mindenkiből, világnézettől függetlenül.

– Általában a politikával van bajod?

– Amíg nem találkozom higgadt, józan, felelős, nem kizárólag saját érdekeit priorizáló klientúrával, igen. Márpedig ez három évtizede hiánycikk a demokratikusnak mondott közéletben. A vita lényege az egymás meggyőzésére való törekvés volna. Egy közös platform, közös halmaz kialakítása. Erre semmilyen szándékot nem látok senkitől.

– Az elmúlt években többször is állást foglaltál közéleti vitákban. Ez azt jelenti, hogy mindezt feladtad?

– A feladás nem jó szó, én a kitérést használnám. Hatásfok-orientált ember vagyok, ha valami nem működik, azt nem erőltetem. Ahol távcsöves puskával céloznak rám, oda nem megyek. Méltatlan az egész, tekintve a kihívásokat. Nekem erre nincs időm.  

– Számtalan dolgot csináltál, csinálsz egyszerre: írsz, játszol, énekelsz, rendezel. Az olvasók többsége valószínűleg mégis valamelyik tévés tehetségkutató zsűrijeként vagy műsorvezetőjeként ismer. Ez nem bánt? Egyáltalán: mit gondolsz, tényleg szükség van ennyi hasonló témájú műsorra egy ilyen kis piacnak, mint a magyar?

– No és a Beugró? Nincs műsor, ami közelebb vitte volna a nagyközönséget a színházhoz. De értem én, van a médiában prostitúció elég… Ahhoz képest!? Ami a tálentum műsorokat illeti: a tévé dolga a szenzáció, a felfedezésélmény, nem pedig a gondozás. Én viszont ez utóbbiban hiszek. Ma már csak egyetlen ilyen típusú műsorban működöm közre, ez pedig a Fölszállott a páva. Itt a versenyzők mögött egy több évtizedes mozgalom hálózata áll, a népzene-és a néptáncoktatás országos iskolarendszere, amely – ellentétben a közvélekedéssel – nyitott és sokszínű képzési forma. A műsorban bemutatkozókat az adások végeztével saját mikroközösségeik várják, vagyis nem légüres tér, mint a fiatal „popcelebek” esetében. Felelősségvállalás nélkül ez sem megy. Örülnék, ha ezt minden szinten magunkévá tennénk.