Pergel Antal: Vágányzár

Mottó:
1942-43-ban az évszázad egyik leghidegebb tele volt. Januárban három napig hullott a hó. Méteres fehér paplan borult az országra, de a vonatok csak a harmadik napon kezdtek késni. Háború volt, a vasútnak azonban működnie kellett.
Ma már nincsenek olyan kemény telek, s a vasúti technika is jelentősen fejlődött. Ennek ellenére időnként kaotikus a helyzet a vasútnál.

Vágányzár
Augusztus végén Pécsre kellett utaznom egy országos konferenciára. Előző este Érd felsőn jegyet vettem az intercityre. Kora reggel a hangosbemondón közölték az utasokkal, hogy az érkező személyvonat egyik része Dombóvárig, a másik pedig Sárbogárdig közlekedik. Sárbogárdon kellett felszállnom az intercityre, a gyakorlatban ez közel egy órás utazást jelentett a személyvonattal.
Százhalombattánál járt a vonat, amikor a jegyet kérte a kalauznő.
– A vonat melyik része is megy Sárbogárdig? – kérdeztem.
A kalauz csodálkozva nézett rám.
 – Egyik sem. A vonat csak Pusztaszabolcsig megy, mivel Sárbogárdig vágányzár van.  Pusztaszabolcson viszont nem áll meg az expressz.
 – És hogy érem el akkor a Pécsre közlekedő intercityt?
 – Azt sehogy sem – közölte lakonikusan a MÁV képviselője. Két órát kell várnia, akkor megy a következő pécsi expressz. Önnek kellett volna tudnia, hogy vágányzár van.
 – Ezt komolyan gondolja? Miért adta ki a pénztáros a jegyet? Ő vasutas, mégsem említette a vágányzárat.
A kalauz csak vállat vont.                                                                                                                 – Az állomáson van egy fehér hirdetmény, nem olvasta?
 – Nem, hölgyem, én egy sárga papírt olvastam, amelyre az volt írva, hogy menetrend.
 – Márpedig az utasoknak mindig meg kell kérdezniük, hogy amelyik vonalon utaznak, ott van-e vágányzár.
Ezzel az érveléssel szemben nem láttam értelmét további vitának.
Alaposan fölpaprikázva szálltam le a Pusztaszabolcson a vonatról, amely valóban nem közlekedett tovább.
 – Beszélhetnék az állomásfőnökkel? – kérdeztem az egyik vasutast.
 –Természetesen, itt van az irodában – válaszolta készségesen.
Középkorú, civil ruhás hölgy fogadott. Azonnal rázúdítottam sérelmeimet, lobogtatva az intercityre szóló érvényes jegyemet.
 – Még a vonat érkezésekor is azt mondták be, hogy a vonat Dombóvárig és Sárbogárdig közlekedik, milyen utastájékoztatás ez a 21. században? – érveltem.
 – Nem tehetek róla, Érd felső nem hozzánk tartozik.
 – Útközben nem mentünk át semmilyen határon, és a sínek is mintha folytatólagosak lennének – erősödött bennem a düh. –  Úgy gondolja, hogy két órán át itt ülök, és nézem, hogy megy el az intercity, amelyre a kolléganője kiadta a jegyet?
 – Sajnálom, de mit tehetnénk?

 – Például megállíthatnák itt az expresszt.
Az állomásfőnök elsápadt.
 – Azt nem lehet. Ilyen még nem fordult elő – mondta kétségbeesetten.
– Én már láttam olyat, hogy azért állt meg a vonat, hogy föladják a mozdonyvezetőnek az ebédjét.
 – Valóban előfordult ilyen eset, de nem intercityvel.
 – Forgalmi okok miatt is megállhatna a vonat – gyötörtem tovább az állomásfőnököt.
– Nem, az lehetetlen. Panaszt tehet, ha gondolja.
 – Gondolom. Grafomán alkat vagyok, hol a papír?
– Máris szólok a pénztáros kolléganőmnek.
 – Tudja, a legfőbb probléma az utasok megfelelő tájékoztatásának hiánya. Ha tudok a vágányzárról, akkor Kelenföldön szálltam volna föl az intercityre. A második világháború idején a vasút kevés információt adott ki, hogy a kémek ne tudják értesíteni az amerikai bombázókat. Ez év május 8-án, de legkésőbb 9-én volt éppen hetven éve, hogy Európában véget ért a háború, csak tapasztalataim szerint Önök ezt még nem vették észre.

Közben beértünk a váróterembe, ahol a falak visszhangozták a szavaimat.
 – Tíz órára Pécsre kellene érnem, mert ott várnak. Ez az eset megér egy újságcikket, és meg is írom. A fél ország önökön fog kacagni, és belezöldül Érd felső és Pusztaszabolcs között valamennyi vasutas.
Fiatal vasutasnő lépett hozzám.
 – Panaszt kíván tenni?
 – Feltett szándékom. Időm van, tollat is hoztam, csak papírt kérek.
A vasutas bólintott, majd bement az irodájába. Az állomásfőnök kétségbeesetten állt az iroda előtt. Néhány perc elteltével a pénztáros kijött, és valamit súgott az állomásfőnöknek.
 – Legyen szíves, menjen ki a forgalmi iroda elé, és üljön le a padra – mondta az állomásfőnök. – A kolléganőm megbeszélte a feletteseinkkel, hogy megállítják az intercityt. Az első kocsi ajtaja éppen önnel szemben lesz, csak fel kell szállnia. Kíván-e panaszt tenni?
– Úgy gondolom, hogy az egyetlen helyes megoldást választották. Így engem kár nem ér, ezért panaszt sem teszek.
Az állomásfőnök láthatóan megkönnyebbült, és bement az irodájába. Néhány perc múlva begördült az intercity. Az első kocsi éppen velem szemben állt meg. A kalauz már várt, s mutatta, hogy hova üljek. Elindult a vonat, s festői látvány tárult elém. A forgalmi iroda előtt állt ünnepélyesen az állomásfőnök és két másik vasutas. Sötétkék egyenruhájukon csillogtak az aranyszínű gombok és paszományok. Piros sapkájuk alatt arcuk a jól végzett munka örömét tükrözte.

Kora este indultam vissza Pécsről.
– Két kérdésem van – mondtam a pénztárosnak. – Az egyik, hogy mikor ér az intercity Pusztaszabolcsra?
 – És mi a másik? – kérdezte a vasutas.
 – Van-e vágányzár?