Tavaly ilyenkor egy barátom többünktől megkérdezte, akarunk-e ágdarálót, mert ő igen, és vásárolhatnánk egyet közösen. Minek az nekem, gondoltam akkor – most meg azt, hogy mekkora szamár voltam. Megkérdeztem, lehet-e utólag beszállni, amire azt felelte, hogy már nem, de szívesen kölcsön adja.

Nem is tudom, miért gondoltam, hogy nincs rá szükségem, hiszen a kertem ősvadon, buja zöld tenyészet, amit csak akkor bolygatok, ha valamelyik növényem hegemóniára tör, és le akarja igázni a többit. A bolygatást megteszik helyettem a csigák, de még így is marad zöld, bőséggel. Ennek ellenére nálam még egyetlen szerveshulladék-gyűjtő zsák sem telt meg soha. Elmondom, miért.

A fűnyírással várok, ameddig csak lehet, mert mindig van valami virágzó, amit sajnálnék levágni. Tisztelem a biológiai sokféleséget, és szeretem, ha terüljasztakám várja a beporzókat. Nyáron, a nagy melegben pedig azért pihentetem a fűnyírót, mert minél nagyobb a növényzet, annál több eséllyel marad életben, és tartja meg a talaj nedvességtartalmát – ameddig tudja. Amikor mégis előkerül a fűkasza, a levágott növényből mulcs lesz, vagyis szerves talajtakaró és tápanyag a földnek.

Mivel nagyobb mennyiségben csupán ősszel keletkezik nálam nyesedék, a komposztálóim lassan telnek meg. Három van belőlük. Eredetileg egy tűzifa kalodát neveztem ki komposztálónak, és egyszerűen belehajigáltam mindent, ami a földből kikerült. Például a nyár végén letermett paradicsomszártól a lombhulladékon át a karácsonyfáig. Ami nem fért bele, azt a kert végében gyűjtöttem, és amikor a nagy kupacból tavaszra kicsi lett, az is a komposztálóba került.

A kaloda tehát remekül bevált: tavasszal mindig lehetett valamennyi humuszt kikapirgálni alulról. (Csak óvatosan, mert egy ideig süncsalád lakott alatta.) A fából tákolt nyitott komposztálót tehát szívből ajánlom, nem kell drága műanyag komposztáló ládákat vásárolni.

A nyíltszíni komposztálóval az lett a gondom, hogy amikor sok nagyobb faágat, indákat hajigáltam a tetejére, összeesett ugyan a lágyszárú növény, de legfölül összegyűlt sok megszáradt ág, és azon halmozódott a kupac.

Így aztán a könnyebb utat választva vettem egy műanyag komposztáló ládát és elhelyeztem mellette. Micó macskánk szívesen elnyújtózott rajta, hogy őrködjön az alatta zajló biológiai folyamatokon, valamint szeretett innen startolni a diófa ágára, onnan a sufni tetejére, hogy elüldözze a szomszédék arcátlan kandúrját. Így aztán a komposztáló teteje egy napon betört.

Ekkor jött a házhoz a harmadik komposztáló – hogy közelebb is legyen a bejárathoz, ne kelljen messzire sétálni a konyhai aprítékkal -, ám a másik kettő is használatban maradt.

Idén elhatároztam, felszámolom a kaloda tetején nagyra nőtt kupacot és az egyik komposztálót. Úgyhogy jól jött az ágdaráló.

Bár megküzdöttem a géppel, mire rájöttem, mit lehet és mit nem lehet vele darálni – hosszú indákat például nem – jó játék volt. Meglepően kevés mulcsnak valót tudtam előállítani: a nagy kupacból kis kupac lett. A gép tehát remek találmány, tudom ajánlani. Ha egy utca, ahol szóba állnak egymással a lakók, összeáll, megfizethető és hasznos jószág lehet. Kiválthatók vele a zöld zsákok, nem kell méregdrágán vegyszerrel kezelt mulcsot és virágföldet vásárolni, ráadásul biztosítja a kert szervesanyag-utánpótlását.

Az ágdarálás egyébként kiváltható azzal, ha metszőollóval apróra vagdossuk az ágakat, hiszen azok is fontos kellékei egy jó komposztnak. Az állításokkal szemben a komposzt nem büdös és nem csúfítja el a kertet. Aki nagyon finnyás ez utóbbi miatt, dobja fel a komposztálóját valami egyedi dizájnnal. Az Érdmost várja az olvasói ötleteket – igény esetén szívesen meghirdetünk komposztáló szépségversenyt.

Legközelebb pedig azt is elmesélem, miért lehet dió- és tűlevelű zöldhulladékot is tenni a komposztálóba.