Végtaghiányos emberekről, akik kiálltak magukért Kongóban, ahol az egészségeseknek is nehéz az érdekérvényesítés. De mi közünk van nekünk ehhez itt, Érden?

A rosszal és a legrosszabbal is együtt lehet élni, mígnem váratlanul eljön az érzés, hogy „elég volt”. Valójában már régóta elég, de van egy pont, amikor ezt muszáj kimondani. Aki csinálja, az talán nem is érzi ezt bátorságnak, hiszen nincs más választása. Bajkeverőknek, naiv bolondoknak, lázadóknak, izgágáknak mondják az ilyet azok, akik sosem jártak még az élet peremvidékein.

A kelet-kongói Kisangani háborús sérültjeinek lenni a létező legszélsőbb peremhelyzet. Ők a 2000-es, úgynevezett hatnapos – Uganda és Ruanda közt kitört, ám a Kongói Demokratikus Köztársaság földjén is folytatott – háború civil áldozatai, akik nem a tömegsírban végezték, mint sok ezren akkor, hanem életben maradtak. Csaknem húsz éve élik kivetett, családjaik által megtűrt haszontalan páriaként az életüket, miközben az állam kártérítést kapott Ugandától, amelyből 1 milliárd dollár őket és családjaikat illetné. Egyszer csak betelik a pohár, és ezek az emberek elindulnak Kinshasába, hogy az ország döntéshozóinak megmutassák csonkjaikat. Szívszorító a hitük abban, hogy ha a politikusok meglátják az ő nyomorúságukat, odaadják majd a húsz éve elsikkasztott kompenzációt.

A film egy fizikailag és lelkileg is végtelenül megterhelő utazás története: Kisanganitól a fővárosig, Kinshasáig a vízi út kétezer kilométer, amit ők egy lélekvesztőn tesznek meg a Kongó folyón. Nem lehet pontosan tudni, hány napon át tart az út, csak azt látni, hogy hol tűzi a nap, hol veri az eső, hol tépi a szél a szakadozott, toldozott-foldozott ponyva alatt kuporgó utasokat.

Ügyüket felkarolta egy képviselő, aki elkíséri őket a parlament székházához, ahol végül hiába vergődnek föl a lépcsősoron, az őrökön nem jutnak túl. Kongó népe épp akkor sorsdöntő napokat él: a hosszú ideje várva várt és már többször is elhalasztott parlamenti választásokra készül. És mialatt ők műlábaikkal, mankóikkal minden létező kapun fennakadnak, és az egyetlen támogató képviselő is kilép mögülük, győz az ellenzék. Vajon számukra is felcsillan a remény?

Mit ér az élet Kongóban?

Lapunkban azért szenteltünk egy fesztiválajánlónál nagyobb terjedelmet a témának, mert elgondolkodtunk vajon reményteljesebb-e Érden fogyatékossággal élni.

Olyan szempontból biztosan, hogy az emberi élet értékének megítélését Kongóban a „hasznosság” adja, míg ez Magyarországon nincs (illetve sokkal kevésbé) van így. „Elegünk van abból, hogy mindent elvégzünk helyetted” – mondogatják az egyik főszereplő, egy műlábakkal élő, főiskolát végzett fiatal lány szülei. „De azt válaszolom: csak az időt vesztegetitek, nem leszek öngyilkos.”

„Aki rokkant, őrültnek számít, mert semmire sem képes. De te meg tudod javítani a telefonokat. Hasznos vagy” – így tartja a lelket ez a lány a hosszú hajóút egy csendes éjszakáján útitársában. Számára – vagyis inkább szülei számára – a megváltást az hozná el, ha akadna egy fiatalember, aki elvenné őt feleségül.

A fesztivál valamennyi filmjének van egy-egy támogató nagykövete. A Sodródó lelkeké történetesen városunk egyik alpolgármestere, Tetlák Örs. Megkérdeztük tőle, mit gondol, van-e olyan ember Érden, aki egy ilyen filmben magára ismerhet.

„Kongóban az emberi élet – az egészséges emberé is – sokszor értéktelen. Számomra két borzasztóan erős pillanata volt a filmnek – feleli az alpolgármester. Az egyik, amikor ezek a végtagok nélküli emberek fölszálltak a hajóra, és én azon kaptam magam, hogy rimánkodom, el ne süllyedjenek, hiszen a műlábaikkal ott lelnék halálukat. A másik, amikor jöttek ki a parlament épületéből a helyi ‘nagy emberek’ – szívszorító volt nézni azt az érdektelenséget, ahogyan keresztülnéztek rajtuk. Azonnal lehetett látni, hogy itt bármilyen politikai erő kerül is hatalomra, ezek az emberek kizárólag ugyanarra számíthatnak. Őket még csak hadirokkantnak sem lehet nyilvánítani, hiszen nem harcoltak. Ők ‘csak’ civilek. És abban, hogy a civil életeknek nincs értékük, nem lesz változás, amíg a kongói ásványkincsekre a világ – ahogyan kétszáz éve folyamatosan – rabolható zsákmányként tekint. Manapság a koltán miatt különösen érdekes Kongó, mint a mobiltelefonok akkumulátoraihoz nélkülözhetetlen ásvány legfontosabb lelőhelye. Nálunk az emberi jogok tekintetében nem ilyen vigasztalan a helyzet. Ugyanakkor, ha a mobilitás lehetőségeit nézzük, Érden gyalázatosak a lehetőségei annak, aki kerekesszékkel vagy bármilyen rokkantsággal helyet változtatni próbál. Vagy akár babakocsival! Mivel még járdák sincsenek a városban, A pontból B pontba eljutni ezer veszélyt rejt. Nem véletlen, hogy a városvezetés egyik fontos törekvése, hogy babakocsival járható legyen a város, hiszen az azt jelenti, hogy akkor jó eséllyel kerekesszékkel is járható, vagyis akadálymentes lesz.”

…és mit ér Érden?

Kerékpárutak sincsenek Érden, mégis sokan kerékpároznak, az viszont ritkaságszámba megy, hogy önállóan közlekedő kerekesszékes embert láthatnánk városunkban.

„Én megismerkedtem nyáron egy fiatalemberrel, akit többször is láttam már a városközpontban – meséli az alpolgármester. – Szóltam neki, hogy nem kéne a szökőkútban hűsölnie, mert erősen szennyezett a vize, ha kicsit arrébb gurul, a lajtos kocsiból tiszta vizet tud kérni. Mivel nehezen kommunikál, félreértett, azt hitte, el akarom kergetni, és lehordott a közösségi oldalon is. A családsegítőn keresztül sikerült vele kapcsolatba kerülnöm és hosszasan elbeszélgettünk. Megtudtam, hogy minden évszakban legurul hetente többször is Dombosvárosból a városközpontba, és vissza is vergődik. Mondtam neki, hogy valahányszor láhttps://erdmost.hu/wp-content/uploads/2021/06/business-blog-session-cover-img-03.jpg őt a Lőcsei és a Szovátai út környékén, mindig az a félelmem, hogy valaki egyszer elüti. Mire azt felelte, ne féltsem, mert neki már eddig tizenegy cserbenhagyásos balesete volt, és még mindig él. Hozzátette, hogy ha közlekedni akar, nem tud másképp lejutni a városközpontba, csak a főútvonalakon, hiszen a murvás utak számára járhatatlanok. Így azzal a kihívással nap mint nap együtt kell élnie, hogy elütik-e vagy sem. Kérdeztem, segítség lenne-e számára egy elektromos kocsi, mire azt felelte, volt már neki, de ilyen hosszú távot nem bírt ki töltés nélkül. Volt, hogy visszafelé lemerült az aksi, úgy kellett őt hazamenteni. Úgyhogy csak annyit kér, hagyják őt békében mozogni.”

Nem sokan vannak az érdi bátrak, akik a városi akadálypályán átvergődve megpróbálják megostromolni a bevehetetlen erődítményeket. A városházával például hiába is próbálkoznának, de a Polgárok Házába legalább be tudnak jutni a hátsó rámpán. Ha azt kérdezzük, lesz-e – és mikor? – ebben változás, a válasz a szokásos: átfogó, akadálymentesített úthálózatra Érdnek nincs pénze.

„Nem mintha egy Érd nagyságrendű településnek nem lehetne egy normális útprogramot finanszírozni, vagy adott esetben eltekinteni attól, hogy az egyébként is röhejesen kevés saját adóbevételét elszedjék. Csakhogy ennek a kormánynak nem az a célja, hogy Érdnek jobb legyen. Azt akarja megmutatni, hogy az ellenzéki vezetésű városokban azért rosszabb az élet, mert a városvezetők alkalmatlanok a feladatukra. Valójában az esélyeink közel sem azonosak. Míg tavaly év végén a megyei jogú városok közül szinte az összes fideszes másfél milliárd szabadon elkölthető forintot kapott, mi ebből valahogyan kimaradtunk.”

Mi mindenhez kell bátorság?

Választások előtt nincs az a politikai erő, amely ne ígérne fűt-fát mindenkinek. Érdemes összevetni ilyenkor az ígéreteket a tettekkel. Hogy a kormányzó pártoktól mire számíthatunk, azt az elmúlt 12 évben láthattuk. Az összellenzéki program szociális része rendkívül hangsúlyos, számos elemében megjelenik az igazságosság, a szociális érzékenység elve. Kérdés, hogy egy rendszerváltás után hányadik lesz a teendők sorában a szociális ágazat, az egészségügy, az oktatásügy támogatása?

Addig is, míg sorra kerül, mi csak gyűjtsünk merészséget a Bátor Fesztivál bátraitól tanulva. Bátorság kell kiállni a véleményünk, a szakmai meggyőződésünk mellett – látunk erre is példát mostanában, gondoljunk azokra a tudósokra, akik fölálltak, amikor a botcsinálta magyarságkutató emberminiszter emberei lenyúlták az Aranybulla-évfordulóra készülő Árpád-kori tárlatot. De bátorság kell ahhoz is, hogy felismerve a kilátástalan helyzetet elhagyjunk egy szakmát, egy pusztító kapcsolatot, egy kisiklott pártot, egy munkahelyet, ahol megaláztatások érnek, sőt, akár az anyaföldet is, ha az mostohává lesz. És bátorság nem félni az idegentől, amikor azt akarják elhitetni, hogy az a veszélyes, aki menekül. A dokumentumfilm-fesztivál egyik filmje (Az utolsó menedék) hazájukat elhagyni kényszerülőkről készít pillanatfelvételt, mielőtt még nekivágnának a Szaharának, amelyen vagy átjutnak, vagy nem.

Bátorság kell ahhoz is, talán a legnagyobb, hogy szembenézzünk önmagunkkal, az önbecsapásainkkal, a kisiklott életünkkel. Szorongást kelt, amikor szembeszállunk a mérgező családdal, kiválunk a nyájból, mert felismerjük, hogy hazugságokkal táplált félelemmel tart bent és fordít embertársaink ellen. Bátorság kell a kételkedéshez, a toleranciához, és főleg ahhoz, hogy felismerjük, mikor érdemes bátor ellenállónak és mikor inkább lojálisnak lenni.