Délután öt óra. Nagy a nyüzsgés az otthonban, a szülők jórésze már hazaért, a konyhában fő a vacsora, a ház közös tereiben és a kertben szaladgálnak a gyerekek. „Sanyi bácsi, szót fogadtam anyának!” – lép oda fülig érő szájjal, pacsit kérve egy tízéves kisfiú Kiss Sándor szociálpedagógushoz – megannyi nehéz életű kisgyermek, kamasz és szülő Sanyi bácsijához –, aki olyan lelkesen dicséri Rikardót, mintha a gyerek legalábbis a Himaláját mászta volna meg. Valójában sokkal nagyobb csúcsokat mászott meg ez a kisfiú: mint később az édesanyja meséli, vízfejűséggel született, lemondtak róla az orvosok. „Akkor még vidéken laktunk, ott is született, az orvosok azt mondták, legfeljebb egy évig fog élni. Felhoztuk Budapestre, az Amerikai úton megműtötték. Eladtuk a házunkat, hatszázezer forintot kaptunk érte, abból négyszázezret hálából az orvosnak adtunk, aki Rikardót megmentette. Nem sajnálom a házat – ha ránézek a fiamra, úgy érzem, megérte. Ha csak pár hetet is várunk, már nem lehetett volna megműteni” – meséli halkan az ötgyerekes Mónika, aki férjével, gyerekeivel az utóbbi években egy ófalui albérletben élt. A komfort nélküli lakásért közel százezer forintot fizetett havonta a család. Mivel szeretnének egyről a kettőre jutni, júliusban beköltöztek az otthonba – így az eddig albérletre kifizetett pénzt félre tudják tenni, mert szeretnének egy kis házat vásárolni, ha nem Érden, akkor vidéken. „Sok nehézségen keresztülmentünk, a másik fiunk sem egészséges, de bizakodunk, és együtt majd megoldjuk a férjemmel, ahogy eddig is” – mondja. 

Harmincötezerből megélni?

Van, akinek sikerül – erősíti meg az otthon vezetője, Sztasákné Nagy Gabriella –, az itt dolgozók ugyanis a lakók életviteli nehézségeit is próbálják enyhíteni, tanácsokat adnak, hogyan osszák be azt a keveset, amijük van. Van olyan anyuka, aki úgy költözik be a gyerekével, hogy havi harmincötezer forintnál nincs nagyobb jövedelme, mert a gyesből és a családi pótlékból kell gazdálkodnia. „Van, akinek nagyon nehéz már a hónap vége felé, de volt olyan anyukánk, hogy a csodájára jártunk, hogy képes olyan ügyesen beosztani a pénzt. Igaz, volt, hogy ő nélkülözött, de a gyereknek megvett minden szükségeset” – mondja Gabriella. Ilyen kis jövedelemből megélni csak úgy lehetséges, hogy az otthon lakói többféle élelmiszert is kapnak adományba. A pandémia alatt előfordult, hogy a (szintén a Szociális Gondozó Központhoz tartozó) hajléktalanszálló küldött át tartós élelmiszert a lakóknak, ugyanis a gyesen lévő anyukák nem járhattak ki bevásárolni a zárlat alatt, és bár az otthon dolgozói intézték a bevásárlásokat, jól jött a plusz ennivaló. 

De visszakanyarodva a törpejövedelmű családokhoz, akármennyi is a pénz, félretenni muszáj, mert az átmeneti otthonban csak egy, legfeljebb másfél évig maradhatnak. A cél, hogy ez idő alatt összejöjjön annyi megtakarítás, hogy legalább albérletbe elmehessenek. „Volt olyan család, amelyik a lakáskasszát, illetve a CSOK-ot igénybe véve házat tudott vásárolni, ha nem is Érden, de olyan vidéken, ahol van munkalehetőség is. A családok általában nincsenek tisztában azzal, milyen támogatásokat tudnak igénybe venni, mi ebben is segítünk, meg a munkakeresésben is. Vannak kapcsolataink bizonyos cégekkel, felhívjuk őket, nincs-e szükségük plusz munkaerőre, és általában fogadni szokták a lakóinkat egy bemutatkozó beszélgetésre. A többi pedig már rajtuk áll” – mutat rá Gabriella. Mint mondja, a lakók jórészének van valamilyen szakmája, van, akinek érettségije is, sőt, akadt már olyan, aki egyetemet végzett. Elég egy katasztrofális kimenetelű válás, pár rossz döntés – egy bedőlt lakáshitel –, és a családnak nem lesz fedél a feje felett. Innen nagyon nehéz felállni, hiszen a család úgy érzi, egy élet munkája lett semmivé. Ahol két szülő van, ott azért könnyebb boldogulni, de egy gyesen lévő anyuka, aki érthetően képtelen albérletet fizetni, egyik intézményből vándorol a másikba. „Az anyukák általában bölcsődébe viszik a gyermeküket, de van, hogy a felvételre várni kell, még úgy is, hogy a bölcsődei elhelyezésben maximális segítséget kapunk” – jegyzi meg Gabriella. Ennél is szomorúbb – és sajnos nem egyedi eset –, hogy a család az apa betegsége miatt válik földönfutóvá. A család először a jövedelmét veszíti el, jön az eladósodás, hiszen minden pénz a gyógyításra megy el, az albérletből is költözniük kell, végül, utolsó megoldásként, marad az otthon. „Volt olyan lakó, aki rákos beteg volt, és az otthonban tartózkodás ideje alatt, egy egészségügyi intézményben hunyt el. A hospitalizálás, a betegek támogatása nagyon nehéz feladat. Olyan körülményeket kell teremtenünk, hogy a beteg ne érezze magát tehernek, hanem lássa, hogy szeretettel várjuk, és még szükség van rá az életben. Volt, aki a kemoterápia előtt odajött hozzám, elmondta, hogy nagyon fél. Kérdeztem, mire volna szüksége, mire azt válaszolta, hogy a világot odaadná, ha őt most valaki megölelné. Én megtettem, ő pedig lélekben megerősödve ment a kezelésre” – emlékszik vissza Gabriella. 

Lecsó és röszti

Nemcsak nehéz élethelyzetekben, hanem a mindennapokban is elkél a segítség. Akár abban, hogy a dolgozó anyukák gyerekeinek házon belüli vagy kívüli programot szervezzenek, egy-egy kirándulást, állatkerti látogatást. De már az segítség, hogy a kertben veteményest alakítottak ki; a palánták egy részét Németh Antal, a kertbarátok elnöke hozta a lakóknak. Egyikük nagy hozzáértéssel gondozza a tökféléket, paradicsomokat, és a tövek gyönyörűen teremnek. Sanyi bácsi a gyerekekkel öntözi, gyomlálja a kiskertet, már a legkisebbek is segítenek neki. Szerveznek közös főzéseket is. „Kaptunk adományba rengeteg paradicsomot, paprikát, és az anyukák együtt főzik meg az alapot, amit aztán szétosztanak, és mindenki a saját ízlése szerint tesz bele kolbászt, tojást, miegymást” – mondja Sanyi bácsi. A konyhán több család osztozik (bár van két olyan apartman, ahol van konyhasarok és saját fürdőszoba is), de nincs zsúfoltság, hiszen a kora délutáni órában csak azok főznek, akik gyesen vannak, vagy épp szabadnaposak. Hatalmas edényben készül a lecsó, nagyon jó illatok szállnak a fedő alól. Irén, aki a két és fél éves kislányával egy másik otthonból költözött át az önkormányzati családotthonba, épp fokhagymát pucol, a tizenöt éves Veronikának segít, aki rösztit süt vacsorára. Veronika halk szavú, nevetős lány, sokszor szerepel a Szociális Gondozó Központ rendezvényein, mert szépen szaval. Édesanyjával és a testvéreivel él az otthonban, és amikor az anyuka dolgozik, ő vigyáz az öccsére, tanul vele, de főz és mos is, ha kell. Nemrég jött meg a nyaralásból, a nagymamájánál töltött közel két hetet, és volt egy hetet Zánkán is, az Erzsébet-táborban. 

„A tábort visszasírom. Először nem akartam menni, de jól tettem, hogy nem mondtam nemet, mert nagyon jól éreztem magam” – mondja, miközben a krumplit reszeli. Mellette áll Diána, ő is fokhagymát tisztít, ma szabadnapos volt, meséli, a kisfiát vitte vizsgálatra, aki nagyon jól tanul, de figyelemzavarral küzd. Diána egyedül neveli a fiát, az anyósa segítségével, és az a céljuk, hogy együtt, hármasban költözzenek majd albérletbe. Most ugyan nem a nagymamával élnek, de a kisfiúra ő vigyáz mindennap, amikor Diána dolgozik. „Először nehéz volt megszokni itt, de aztán összebarátkoztam a többiekkel, és most már jól érzem magamat” – mondja. 
Beszélgetés közben elkészül a lecsó, sül a röszti is, Veronika kiteszi az első szeletet, hogy megkóstolhassuk, igazán finom. „Nagymamámtól tanultam” – mondja mosolyogva.

Hogy jó legyen bejönni

„Az újakat integrálni kell. Szeretnénk, ha ők is az otthonuknak éreznék az intézményt. Az a célunk, hogy jó legyen ide bejönni, azt érezzék, hogy hazajönnek. Az első két hónap nagyon nehéz, hozzá kell szokniuk, hogy itt nem tehetnek meg mindent, alkalmazkodni kell, hiszen a fürdőszobákat, a konyhát is közösen használják, és vannak szabályok” – jegyzi meg a szakmai vezető. Ha ezek a szabályok kicsit kényelmetlenek is, nagy biztonságot adnak, és az itt dolgozók e mellé megadják azt a figyelmet, szeretetet, no meg szakmai hozzáértést, ami nagyon nagy muníciót jelent az újrakezdéshez.