A holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapja április 16-án van, hiszen 1944-ben ezen a napon kezdődött az ország zsidóságának gettósítása, először az ország északkeleti részén és Kárpátalján. Ez rendkívül gyorsan lezajlott, így ezt követően néhány hét alatt, május közepe és július eleje között a teljes vidéki zsidóságot Auschwitzba deportálták.

Lusztig György és Lusztig Márton András azon kevesek közé tartoztak, akik ezt az emberi vágóhidat megjárva, iszonyatos szenvedések után visszatértek Érdre.

A városból a feljegyzések szerint 118 embert hurcoltak el, az akkori érdi zsidóság szinte teljes egészét.

Az érdi Lusztig ikrek, az akkor 17 éves Gyuri és Bandi, illetve a család kálváriája 1944 márciusában kezdődött. A német megszállás után egy héttel az izraelita lakosságnak sárga csillagot kellett viselni.

Már áprilisban bevonták az ügyvédek és orvosok működési engedélyét, a kereskedők boltjait bezárták, a civil lakosság vagyonát leltározták. Majd elrendelték a zsidók koncentrálásának első szakaszát. Csak kijelölt házakban lakhattak. Az ófalusiakat először az Arstein házba, aztán a Bíró házba költöztették.

Ezekben az úgynevezett kis gettókban kezdődtek az első megpróbáltatások. Budapestről civilruhás emberek érkeztek ezekre a helyszínekre, akik nyilas karszalagot viseltek. Vallatni kezdték az érdi zsidókat, hogy ki, hova rejtette a vagyonát.

Nem riadtak vissza semmitől, hogy szóra bírják az embereket. A tehetősebbeket bevitték egy szobába, ahol gumibottal addig verték a talpukat, amíg oda nem adták az elrejtett aranyat, ezüstöt, pénzt.

Miután kisemmizték őket, néhány nappal később elindították a tömeget gyalog Érd nagyállomásra. Az út mentén álldogáló érdiek közül sokan kárörvendő megnyilvánulásokat tettek, nevettek rajtuk, de azért olyanok is összegyűltek, akik elkeseredettségükben sírtak, sajnálták a csomagokkal megpakolt ártatlan embereket.

Bevagonírozták őket és csendőrök kiséretében Székesfehérvárra, Eppinger Ignác téglagyárába vitték az érdieket. Június 5-én érkeztek meg, ezen a helyen már SS-katonák fogadták őket, Fejér megye teljes zsidósága itt volt ekkor. Egy téglaszárító alatt húzódtak meg az érdiek, ennek az „épületnek” csak teteje volt, oldalfala egy sem.

Június 14-én minden előzetes tájékoztatás nélkül hirtelen tábort bontottak és a katonák mindenkit vagonokba zsúfoltak. A Lusztig ikrek vagonjában nyolcvanan voltak, de nagyjából mindegyikben ennyi embert szállítottak. Az út körülbelül három napig tartott, Kassán megálltak, akkor néhányan ki tudtak szállni vízért, de az SS-katonák folyamatosan parancsszavakat ordibáltak és bottal verték az embereket.

A borzalmak pedig már itt elkezdődtek. Kassa után a vonat megállt és nem sokkal később lövést lehetett hallani, majd a németek járva a vagonokat, két fiatalt kerestek fizikai munkára. Gyuri és az egyik hasonló korú barátja kiszállt a vonatból a parancsra, és akkor látták, hogy egy másik vagonban utazót lőttek agyon, még füstölgött a holttest mellett álló német katona fegyvere. Nekik kellett a hullát megfogni és visszadobni a vonatra az élők közé. Akkor láttak életükben először halottat.

A vonat ismét elindult és Auschwitz-Birkenauig meg sem állt. Ahogy megérkeztek, a vagon ablakából sokaknak feltűnt, hogy az ott lévő kéményekből sűrű füst szállt fel. Lusztig Pál, az ikrek édesapja fiainak csak annyit mondott: „Biztos kenyérgyár!” Akkor még nem sejtette senki, hogy azok a krematóriumok kéményei, ahol később zsidók millióit égették el a németek.

Kiszálltak a vonatból, szétválasztották a nőket és a férfiakat, a csomagokat pedig a vagonokban kellett hagyni. Az emberek elosztását személyesen a hírhedt náci orvos, a foglyok által csak a „halál angyalaként” emlegetett Josef Mengele végezte.

A mintegy 32-33 éves sötéthajú, elegáns férfi csizmában, katonaruhában Lusztig Pálhoz fordult: „Ahh, Zwillinge”? (,,Ahh, ikrek?”) – kérdezte, és az édesapjuk rábólintott.

Az orvos határozottan, gyorsan intézkedett. A fiúkat a fiatalok közé, az idős férfit az öregekhez sorolta. Az ikrek akkor látták az apjukat utoljára, de a nők sorában álló mostohaanyjukkal sem találkoztak soha többet, ők valószínűleg a szelektálás után a gázkamrában lelték halálukat.

A fiúk az F-lágerbe kerültek, és nem sokkal később elkezdődött rajtuk az ikerkísérlet. Mengele azt kutatta, hogyan lehetne növelni az ikerszületések számát, mert úgy vélte, hogy így gyorsabban lehetne „szaporítani” az általuk felsőbbrendűnek tartott német népet.

Amikor megérkeztek, százhúsz ikerpár volt ott, egy- és kétpetéjű ikrek egyaránt. Magyarokkal alig találkoztak, így nem nagyon tudtak szót érteni senkivel. Már az első napon sorszámot tetováltak a karjukra, innentől kezdve ez volt az ő nevük, az azonosítójuk. Az igazi nevüket nem kérdezte senki, mindössze egy számsorral azonosították őket a földi pokolban.

Bandinak és Gyurinak hetente kétszer kellett Mengelénél megjelenniük, ahol vért vettek tőlük és injekciózták őket. Soha nem mondták meg, pontosan mit tartalmazott az adott fecskendő. Egy-egy „kezelés” után legyengültek, fáradékonyak lettek, de csak bízni tudtak abban, hogy túlélik. Egy szőke lengyel ápolónő készségesen segédkezett a műveletben.

Mivel sokszor jártak az orvosi részlegen, megdöbbentő kegyetlenségekkel szembesültek. Az ő táborukba rengeteg meztelenre vetkőztetett halottat hoztak, de ennek az okát sosem tudták meg, hiszen senki nem mondott semmit, kérdezni meg nem lehetett. Egyszer beszöktek a hullakamrába, ahol legalább 50-60 kibelezett ember feküdt, rajtuk valószínűleg kísérleteket hajtottak végre.

Voltak olyanok, akiknek érzéstelenítés nélkül amputálták a lábát, ezt is kísérleti céllal tették, de voltak olyan férfi rabtársaik is, akiket ivartalanítottak. Mengele a rendelőjében formalinban emberi belsőszervek tucatjait tárolta, ezekkel kellett szembesülniük ahányszor csak „vizsgálatra” mentek. Valószínűleg ikrekből származhattak ezek szervek, a rabok nevével voltak ellátva az üvegek.

Annak ellenére, hogy a fiúk a nagy vérveszteségben legyengültek, nem kaptak jobb kosztot a többi fogolynál. Reggelire híg kávé, ebédre „dürgemüze” (répaleves), vacsorára 20 dkg kenyér mustárral volt a táplálékuk.

Hajnalban keltek, kezdetben délelőttönként a kertben munkálkodtak: gyomláltak, vetettek, takarítottak, később már keményebb fizikai munkát is végeztek. Így éltek egyhangú rabságban kilenc hónapig. Csak reménykedtek abban, hogy élve kiszabadulnak Auschwitz-Birkenauból, de inkább a legrosszabbra készültek: reményvesztettként várták sorsuk alakulását.

Egy napon aztán váratlanul eltűntek a németek, és megjelentek az oroszok. A láger zárt világa kitárult, és felcsillant a szabadulás reménye. Az ikrek szervezkedni kezdtek. Egy idősebb munkácsi fiú, aki tudott oroszul, a csapat élére állt, kicsik és nagyok a -30 fokos hidegben gyalogosan elindultak Krakkó felé. Hosszú, gyötrelmes út után érkeztek meg a katonai szállásra. Itt már szociális szervek gondoskodtak róluk. Krakkóból egy szenesvonattal utaztak Homonnáig, ott pedig egy másik vonatra szálltak, azzal mentek Budapestre, a Keleti pályaudvarra futott be a szerelvény.

1945 elején azonban a vörös hadsereg katonái málenkíj robotra gyűjtöttek embereket a Dózsa György út környékén, a Lusztig fiúknak sikerült kikerülni őket. A Bethlen térre mentek, ahol egy segélyszervezet elszállásolta az ikreket, itt egy napot töltöttek, kaptak 100 pengőt is. A Rákóczi úton másnap azonban bajba kerültek, mert ott már nem tudták elkerülni a szovjet katonákat és elfogták őket, hogy dolgozzanak. Dobozokat kellett pakolni, de végül nem sokkal később sikerült megszökniük, így szerencsére nem hurcolták el őket.

Gyuri végül a pesti rokonoknál maradt, Bandi pedig visszajött Érdre, ő itt kezdett új életet. Együtt dolgoztak, Gyurinak húsboltja volt Érden, a központban, Bandi pedig állatfelvásárló lett, de mellette ő is űzte a Lusztig család ősi mesterségét saját vágóhídján. Imádták a lovakat, lovasiskolát működtettek együtt Tusculanumban, a Rákóczi Ferenc utcában, ahol sok érdi megfordult.

Az ikrek elválaszthatatlanok voltak egymástól egészen 1990 novemberéig, amikor Bandi egy operációban meghalt, Gyuri pedig 2006-ban hunyt el, 80 éves korában. Édesanyjuk, aki még a háború kitörése előtt meghalt, az érdi zsidó temetőben nyugszik, ott, ahol sok évvel ezelőtt a leszármazottak jelenlétében avatták fel a holokauszt érdi áldozatainak emlékművét.